Izrael politikai életét a cionista mozgalom kezdeteitől heves viták, a megalapítani kívánt zsidó állam karakterét érintő, sokszor éles nézetkülönbségek jellemezték. A tavaly novemberben hatalomra jutott koalíció a szekuláris jobboldal, a revizionista cionisták, valamint a vallásos ortodox pártok szövetsége. A koalíciót vezető Benjamin Netanjahu mintegy másfél éves kihagyás után tért vissza a miniszterelnöki székbe, miután az ellenzéke által szervezett nyolcpárti koalíciós kormány – a várakozásoknak megfelelően – szétesett. Az újbaloldali, centrista, liberális, jobbközép és iszlamista pártokat is tömörítő szövetséget Izrael történetének legjobboldalibb kormánykoalíciója váltotta. A hivatalba lépő kabinet első lépései között vágott neki az igazságszolgáltatás és az alkotmányos rendszer reformjának, amit rég nem látott utcai ellenállás és a kormány drámai népszerűségvesztése követte. A helyzetet súlyosbította, hogy az utóbbi hónapokban a palesztin terrorizmus is fokozódott, amit a kormány radikálisabb tagjainak harsány, sokszor arabellenes retorikája kísért.
A jobboldal visszavág
A tavaly novemberben rendezett választás a Netanjahu ellen szervezkedő politikai erők bukását hozta el. Bár a koalíció pártjai igen különbözőek voltak politikai pozíciójukat tekintve, összekötötte őket Netanjahu személyének elutasítása és a rövid távú politikai érdek, amely megkövetelte a töredezett tábor összefogását. Az együttműködés azonban sokba került a koalíció számos tagjának. A novemberi választáson az újbaloldal kiesett a törvényhozásból, míg a nagy múltra visszatekintő Munkapárt a megsemmisülés szélére sodródott. A legnagyobb csapást a revizionista cionista (sokak által szélsőjobboldalinak tartott) Yamina szenvedte el, ugyanis utódpártja, a Zsidó Haza szintén kiesett a parlamentből.
A Yamina kiesésének megértése a jelenlegi izraeli politika történéseinek megértése szempontjából fontos. A párthoz hasonló revizionista cionista formációk egyszerre képviselik a zsidó nacionalizmust és az ortodox vallásos hagyományt, így sokak szemében e formációk képezik az izraeli politikai rendszer radikális jobboldali pólusát. Nem meglepő, hogy a Yamina csatlakozása az ellenzéki koalícióhoz nagy felháborodást váltott ki a jobboldalon, hiszen a Netanjahu-ellenes szövetség magába foglalt egy nyíltan iszlamista pártot is (Ra’am). A Yamina lépése sokak szemében „árulás” volt, így a párt szavazóinak jelentős része átvándorolt a sok tekintetben radikálisabb Vallásos Cionista Párthoz és a Zsidó Erőhöz (Otzma Yehudit), melyek a novemberben győzedelmeskedő jobboldali koalíció meghatározó szereplőivé léptek elő.
Izraelben nem szokatlan a legnagyobb jobbközép (vagy épp balközép) és a kisebb, vallásos pártok koalíciója. Az állam vallásos karaktere mellett érvelő pártok támogatásukért cserébe rendre kisebb-nagyobb kedvezményeket sajtolnak ki nagyobb koalíciós partnereikből (ilyen volt például az ortodox iskoláknak juttatott anyagi támogatás, illetve ezen iskolák tanulóinak mentesülése a katonai szolgálat alól). A novemberi választás után megalakuló kormány újszerűségét az adta, hogy a revizionista cionista formációk jó választási eredményeik nyomán meghatározó pozíciókhoz és tárcákhoz jutottak a koalíciós tárgyalások során. Ebből adódóan az alapvetően szekuláris Likud és kisebb vallásos pártok közti korábbi egyensúly felborult, és a judaizmusra államvallásként tekintő revizionista formációk megerősödése jelentős jobbratolódást eredményezett. A helyzet Netanjahu számára is sok tekintetben új volt, hiszen Izrael leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke korábban gondosan ügyelt arra, hogy kormánykoalícióiban ne pusztán jobboldali pártok vegyenek részt. Az egyensúly felborulásával egyfajta kényszerpályára helyezte magát.
A koalíció messze legradikálisabb pártjának, az Itamar Ben-Gvir vezette Zsidó Erőnek a felemelkedése sok izraeli számára adott okot aggodalomra. A párt által képviselt, korábban Meir Kahane rabbi által létrehozott kahanista ideológia egy erősen arabellenes nézetrendszer. A Zsidó Erő elődpártjának tekinthető Kach Párt korábban a zsidó vallásjogot el nem ismerő arabok kitelepítése mellett érvelt. Nem véletlen, hogy a pártot számos ország terrorszervezetté nyilvánította. A nemzetbiztonsági miniszterré előlépő Ben-Gvir az izraeli politikai élet széles körben ismert provokátora, akit korábban szélsőséges nézetei miatt a katonai szolgálattól is eltiltottak. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a Zsidó Erő jelenléte sokat rontott Izrael nemzetközi megítélésén.
A 2022. december végén hivatalba lépett kormányban a nemzetbiztonsági tárca mellett a pénzügyminisztérium is a revizionista cionisták, míg a belügyminisztérium és az oktatási tárca a vallásos ortodox pártok kezébe került. Kérdéses volt, hogy az újdonsült kormány mit kezd az utóbbi évek izraeli kontextusában igen nagy arányú felhatalmazásával. A kérdés megválaszolására pusztán pár napot kellett várni, ugyanis január 4-én Yarin Levin igazságügyi miniszter a törvényhozás elé terjesztette bírósági reformjavaslatát. A lépés sokakat meglepett, hiszen az alkotmányos rendszer átalakításának terve nem került elő a választási időszakban. Netanjahu így kevés késlekedéssel (és utólag megítélve, igen rossz ütemérzékkel) az azóta hírhedtté vált, az izraeli politikai életet sok tekintetben megbénító bírósági-alkotmányos reformmal vágott neki újabb miniszterelnöki ciklusának.
Alkotmány nélküli alkotmányosság
Izrael a világ azon öt országa közé tartozik (az Egyesült Királyság, Kanada, Szaúd-Arábia és Új-Zéland mellett), melyek nem rendelkeznek formális, írott alkotmánnyal. Ezen országok esetében az alkotmányos kontroll legfontosabb hivatkozásai pontját a sokszor évezredek alatt felhalmozódó alkotmányos joganyag képezi. Az izraeli viták jelentős része abból ered, hogy az állam 1948-as megalapításakor nem készült egy jól körülhatárolt, írott alkotmány. Az Egyesült Királyságéhoz hasonló, nagy történelmi távlatokra visszatekintő joganyag hiányában az izraeli alkotmányosságot tizennégy, különböző időpontban elfogadott, sokszor politikai viták által övezett, félalkotmányos státuszban lévő úgynevezett alaptörvény rögzíti. Mondhatni,
Az Izrael megalapítását követő évtizedekben az alkotmányosság legfőbb elvét a brit jogrendszerből örökölt parlamenti szuverenitás elve képezte. Ezen elv alapján a demokratikusan választott parlament a végső hatalom birtokosa, ennek megfelelően akár az említett alaptörvényekkel össze nem egyeztethető törvényeket is hozhat. A parlamenti szuverenitás elvét erősítette, hogy az izraeli legfelsőbb bíróság számos ítéletében rögzítette, hogy nem gyakorolhat jogi kontrollt a parlament felett. Ennek megfelelően az alaptörvények sem látták el a mai értelemben vett alkotmányok funkcióját. Az államalapítást követő évtizedekben igen hasonló volt tehát a parlament és a legfelsőbb bíróság közti hatalmi viszony, mint amit Netanjahu kormányának jogi reformterve felvázol.
A parlamenti szuverenitáson alapuló rendet a kilencvenes évek első felének alkotmányos forradalma változtatta meg. Az emberi jogokról szóló 1992-es és 1995-ös alaptörvények elfogadásával az akkori legfelsőbb bíróság értelmezésében megnyílt az út a bíróság számára, hogy az alaptörvényeket valódi alkotmányos dokumentumként kezelve kontrollt gyakoroljon, és megtámadhassa a parlament által hozott törvényeket. Az alkotmányos forradalom legfőbb alakja Aharon Barak, a legfelsőbb bíróság akkori elnöke volt. A Barak által képviselt bírói aktivizmus megosztotta az izraeli nyilvánosságot, mivel alapjaiban korlátozta a parlament döntési képességét, sőt lehetővé tette, hogy az adott ciklus parlamentje a legfelsőbb bíróságon keresztül megkösse a későbbi ciklusok parlamentjeinek kezét. Emellett az egységes alkotmány hiányában, az egymással akár konfliktusban is lévő alaptörvények alapján nem lehetett elkerülni, hogy a legfelsőbb bíróság döntései ne tükrözzék a nem demokratikus úton választott bírák személyes véleményeit és az alaptörvények egyéni értelmezéseit.
Az alkotmányos kontroll problémái persze nem pusztán a joganyag hiányából eredtek. Hasonlóan megosztó lépésnek számított az úgynevezett „észszerűtlenségi elv” beemelése a bírói gyakorlatba, mely szerint a legfelsőbb bíróság „észszerűtlenségre” hivatkozva bármilyen, az izraeli adminisztrációban és kormányban hozott döntést megtámadhatott. Ez lehetőséget adott a legfelsőbb bíróságnak, hogy minden korábbinál nagyobb mértékben belefolyjon a közélet alakításába, és akár olyan kérdésekben is érvénytelenítse a kormányfő döntéseit, mint az egyes miniszteri kinevezések. Ez hamar elvezetett a demokratikusan választott törvényhozás és a sokak szemében elkülönülő, alkotmány hiányában gyakorlatilag felhatalmazás nélkül működő bírói klikk konfliktusához.
A Netanjahu-kormány által beterjesztett reform célja, hogy a saját értelmezésében eltorzult hatalmi viszonyokat helyreállítsa, és csökkentse a nemzetközi viszonylatban valóban kiemelkedően aktívnak számító legfelsőbb bíróság hatásköreit. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a reform célja a hatalom áthelyezése a bírói hatalmi ág és különösen a legfelsőbb bíróság kezéből a demokratikusan megválasztott parlament kezébe. Érthető okokból vita tárgyát képezi, hogy a kormány tervei az izraeli fékek és ellensúlyok felszámolására, valamint a bírói ág ellehetetlenítésére irányulnak, vagy valóban egy eltorzult és a korábbi alkotmányos rendtől sok tekintetben radikálisan eltérő hatalmi egyenlőtlenséget törekszenek helyreállítani. Aligha létezik általános, „jó” válasz a felvetésre, hiszen az egyes országok történelme alapjaiban határozza meg, hogy milyen a kívánatos hatalmi rend. Ahogy az elmúlt hónapok eseményei rámutattak, Izraelben is viták folynak erről a kérdésről.
Politikai darázsfészek
A Netanjahu-kormány által beterjesztett reformcsomag öt javaslatot tartalmazott.
- A bírói kinevezésekért felelős bizottságban jelenleg a legfelső bírák és az ügyvédi kamara tagjai vannak többségben. A reformot követően a kormánytagok és a parlament tagjai lennének többségben.
- A reform alapján az alkotmánybíróknak nem lenne joguk felülbírálni a parlament által hozott alaptörvényeket, illetve a bíróság közel egybehangzó véleményére lenne szükség a törvényjavaslatok megsemmisítéséhez.
- A javaslat eltörölné az „észszerűtlenséget” mint a bíróság hivatkozási pontját.
- A kormány jogi tanácsadói a jövőben miniszteri kinevezettek lennének, jelenlegi független státuszuk helyett, és javaslataik jogi értelemben nem kötnék a kormányt.
- A leginkább támadott kitétel szerint a parlament a jövőben abszolút többséggel felülbírálhatná a legfelsőbb bíróság által hozott ítéleteket.
Kétségtelen, hogy a fenti pontok a bírói hatalmi ág jogköreinek megnyirbálását célozzák, ugyanakkor a javaslat pártolóinak véleménye szerint a nemzetközi jogi példákat figyelembe véve a többségük közel sem tekinthető radikálisnak. Az első pont csupán azt célozza, hogy a bírói kinevezésekről való döntés során a demokratikusan választott képviselők legyenek többségben. Ez a mai nyugati demokráciák esetében szinte kivétel nélkül így van. Arra volna nehéz példát találni, hogy a bírói klikk kvázi vétójoggal képes megfúrni bírói kinevezéseket. Az alkotmányos kontrollt és az észszerűtlenséget érintő sem tekinthetők extrém lépésnek, nagyrészt a kilencvenes évek előtti bírói gyakorlatot állítanák vissza.
A legtöbb kritikát az utolsó, parlamenti felülbírálatot érintő javaslat kapta.
Ezzel együtt nemzetközi példákhoz nyúlva azt láthatjuk, nem precedens nélküli, hogy a parlamenti szuverenitás jegyében az alkotmányos kontrollt a törvényhozás látja el (gondoljunk Nagy-Britanniára, ahol az alkotmányos kontrollt a parlament felsőházának egyik bizottsága látta el, egészen Tony Blair 2005-ös alkotmányos reformjáig). Ezzel együtt a kormány jó eséllyel visszakozik majd a legmegosztóbb javaslatát illetően, bár a miniszterelnök igen homályosan fogalmazott ebben a kérdésben.
Noha a kormány által beterjesztett reform kapcsán egy sok tekintetben érdekes alkotmányos vita bontakozott ki, a tervek politikai megítélése és a nyilvánosságban kibontakozó ellenállás jelentős károkat okozott Netanjahu és a kormány megítélésének. Miután Yoav Gallant védelmi miniszter március végén kritikát fogalmazott meg a reformtervvel kapcsolatban, a kormányfő Gallant menesztése mellett döntött. A megosztó lépés pusztán olaj volt a tűzre, és a január óta tartó, sokszor százezernél is több embert utcára szólító tüntetések újabb lendületet kaptak. Miután a legnagyobb izraeli szakszervezet, a Histadrut is sztrájkot hirdetett, valamint Jichák Herzog, Izrael elnöke is aggodalmát fejezte ki a javasolt alkotmányos reformmal kapcsolatban, Netanjahu a kedélyek csillapodásában bízva egy hónappal elhalasztotta a javaslat tárgyalását.
Külön aggodalomra adott okot, hogy az ellenállás a politikai ügyekben jobbára független hadseregre is kiterjedt. Március végén az izraeli hadsereg közel háromszáz tartalékosa tüntetett Yariv Levin igazságügyi miniszter házánál. Bár a nemzetközi partnerek, a jogi szakma és legfőképp az izraeli közvélemény közel egységes ellenállása elérte a reformterv tárgyalásának elhalasztását, ez pusztán egy rövid időre söpörte a szőnyeg alá a problémákat. Itamar Ben-Gvir még március végén bejelentette, hogy a reform visszavonása esetén lemondana miniszteri pozíciójáról, a koalíció szétesése pedig Netanjahu kormányának a végét jelentené.
Tizenkilencre lapot húzni
A jogi reform szüneteltetését követően megindult a párbeszéd a kormány, illetve az ellenzéki pártok képviselői között, melyet maga Herzog elnök koordinált. Csakhogy a tárgyalási kísérlet nem hozott érdemi eredményeket, és a folyamat június végén lefulladt. A folyamatot némileg hátráltatta, hogy júniusban a kormány leginkább a költségvetés elfogadására koncentrált, annak hiányában ugyanis ismét választást kellene kiírni, ami jelen esetben biztosan a kormány bukását hozta volna. A kétéves költségvetés elfogadása újabb tizennyolc hónapot kölcsönzött a kormánynak, ami a sokszor felszínre törő koalíciós feszültségeket figyelembe véve nagy eredménynek tekinthető. Az elfogadott költségvetés persze kapott hideget-meleget, leginkább az ultraortodox vallási közösségnek juttatott extra támogatások miatt, melyek közel ötven százalékkal emelkednek az új megegyezés alapján. Jelenleg az utraortodox haredi közösség a népesség 13 százalékát teszi ki Izraelben, azonban egyes várakozások szerint ez az arány akár 25 százalékra is nőhet a század közepére. A harediek körében magas szegénységi ráta és alacsony foglalkoztatottság így jelentős gazdasági kihívás jelent majd a következő évtizedekben.
A jogi reform szintén háttérbe került a július eleji, a jenini menekülttáborban végrehajtott katonai beavatkozás fényében. Jenin az palesztin-izraeli konfliktus egyik konfliktuspontja. A település jelentős szerepet játszott a 2002-ben kibontakozó második palesztin felkelésben (intifáda) is. A júliusi közel két évtizedes távlatban a legnagyobb izraeli légi beavatkozás volt Ciszjordánia területén. A hadművelet során az izraeli erők legalább kilenc, a Palesztin Dzsihád, illetve Hamász terrorszervezetekhez tartozó terroristát likvidáltak. Az események a palesztin terrorizmus fokozódása felé mutatnak, ami sajnálatos visszalépés Netanjahu elmúlt évtizedes, történelmi távlatokban is kevés áldozattal járó miniszterelnökségéhez képest.
A parlament ezt követően, július végén tért vissza ismételten a jogi reformhoz. Az ellenzéki képviselők bojkottja miatt a kormánykoalíciót alkotó 64 parlamenti képviselő egyhangúlag fogadta el a reformterv azon pontját, mely megfosztja a bíróságokat az „észszerűtlenségi” elv alkalmazásának lehetőségétől. A lépés afelé mutat, hogy
így az eredeti elképzelésekhez képest jó eséllyel számos változtatást láthatunk majd, miután a parlament októberben visszatér hosszú nyári szünetéről.
Az utcai ellenállás és a belföldi, valamint nemzetközi nyomásgyakorlás aligha csillapodik a következő hónapokban. Eddig leginkább a legnagyobb kormányzó párt, a Likud, valamint Netanjahu népszerűsége szenvedte meg a sok tekintetben rosszul tálalt jogi reformjavaslatot. Így nehezen belátható, hogy az izraeli közélet egyik legnagyobb szabadulóművészeként számon tartott Netanjahu hogyan tudna ismét újrázni egy hirtelen jött választás alkalmával.
A tökéletes vihar
Kétségtelen, hogy a kormány reformjavaslata alapjaiban rendezné át az ország alkotmányos viszonyait. Bár külső szemlélőként a kormány javaslatai extrémnek tűnhetnek, ahogy a történeti visszatekintés és a nemzetközi példák alapján is láthatjuk, a helyzet közel sem ennyire drámai. Az új kormány által képviselt, sok tekintetben keményvonalas jobboldali politika sokak számára ellenszenves, és az intenzív tüntetéshullámot feltehetőleg ezek az ellenérzések is táplálják.
Nehezen belátható, hogy súlyos belső konfliktusok és érdemi népszerűségvesztés nélkül hogyan tudja magát kimanőverezni a kormány a maga által teremtett tökéletes viharból. Alighanem Netanjahu jövőbeli lehetőségeit is beszűkíti a sok tekintetben megosztó koalíciós partnerek felvállalása. Ezzel együtt az izraeli politikai tér továbbra is az ország történetének leghosszabb ideig regnáló miniszterelnöke felé lejt. Nehéz elképzelni, hogy a koalíció hogyan ússza meg sértetlenül a gondosan előkészített politikai karambolt.
