Közeleg az első évfordulója, hogy már nem vagyunk együtt a férjemmel. Vagyis hát együtt lennénk, de nem az örömben, hanem a bajban, pontosan ezt is ígértük egymásnak, még mielőtt Ukrajna, az állam, elismerte a házasságunkat, és ezzel férj és feleség lettünk.
Egy év telt el az Ukrajnában dúló teljes körű háború kezdete óta: március első napjaiban Szerhij, több ezer emberhez hasonlóan, bevonult, a fronton van. Először engem menekített ki, de annyira sírtam, hogy vissza kellett vigyen az észak-ukrajnai Csernyihiv városába, amit az oroszok a főváros felé menet közben próbáltak meg elfoglalni. Ott búcsúztunk el egymástól.
Még most is látom távolodó alakját, hátizsákkal a hátán. Sziréna jajveszékel, távoli robbanások hallatszanak. Lehet, hogy anyám, nagymamáim és összes néném túllőtt a célon, amikor azért imádkoztak, hogy a legjobb vőlegény legyen az enyém. De hiszen, ahogy az én családom és a férjem családja, úgy a közös családunk is, minden felnőtt férfiút a frontnak adott.
2016-ban apám elment keletre, a háborúba, miután kezet fogott a katonával, aki átadta a behívóját. Akkoriban sokan elbujdostak. Tizenhét éves voltam, nagyon megijedtem, anyám pedig néma sikolyba dermedt. 2022-ben pedig énbelém fagy az a néma sikoly.
Megpróbálok felidézni valamit az előző életemből, a február előtti életből. Egy hosszú, szomorú dalra táncolunk a konyhában. Négy nappal az invázió előtt a férjem kilenc vöröskorallsorból álló láncot akaszt a nyakamba, amiről annyit álmodoztam. Február 24-én reggel nem háborúba készültünk menni, hanem hagyományos táncestre. Meg akartunk tanulni polkázni.
De az emlékek elvesznek, eltűnnek valahol a mélyben, mintha egy szakadékba zuhantak volna. Látom azt az éjszakát. A padlón fekszünk, de nem alszunk. Február 24-e van, néhány óra múlva itt a reggel. Megremeg a ház – mindenki szinte egyszerre ugrik talpra. A háború kezdete még mindig így visszhangzik bennem: rengeteg láb topogása mind a kilenc emeleten.
Szerhij azonnal tudta, hogy bevonul. Több kérdést nem is tettem fel neki. Láttam, ahogy más asszonyok kérlelték, könyörögtek, győzködték a férjüket, hogy ne menjenek, vagy legalább ne azonnal. Én pedig homlokon csókoltam és lepöcköltem a cigarettahamut a lábam elé: „Vigyázz magadra, amennyire lehet”.
Az elmúlt hat évben egyszer sem maradtam egyedül, a férjem nélkül. Mindig együtt voltunk: a leghosszabb idő, amit külön töltöttünk, egy hét volt, ha kiküldetésbe mentem. 2020-ban a karantén remek ürügy volt, hogy bezárkózzunk a lakásba és ezt ki is élvezzük. Sosem veszekedtünk, mindig kijöttünk egymással, nem kötöttünk kompromisszumokat, mert nem volt rá szükség.
Most hónapok telnek el gyötrelmes fájdalomban – mindent magam csinálok, de a vacsorához mindig két kanalat veszek elő. Ahogy jövök ki a boltból, még mindig tartom az ajtót, hiszen ő kell, hogy jöjjön mögöttem a szatyrokkal. Nem jön senki. Senki sem dohányzik hajnali kettőkor a konyhában az elszívónál. A kutyánk már egy éve minden ajtónyikorgásnál reménykedve ugrál.
Dühös vagyok. A Csernyihivért vívott csaták véget értek, a város magához tért, akinek nincs senkije a fronton, vagy jókedvű, vagy úgy beszél velem, mint egy leendő özveggyel. Sokszor azt mondják: „Legalább nincs gyereked”. Legalább? Igen, még csak gyerekünk sincs. Most, hogy folyton borotvaélen táncol, azt kérdezem magamtól, miért nincs ennek az embernek gyereke?
Szerhij több tízezer másikhoz hasonlóan nem katonaember. Sosem volt katona, sosem volt fegyver a kezében. Gitározott, csodálatos lírai dalokat írt, meleg augusztusi éjszakákon koncerteket szervezett a Gyeszna partján Csernihiv mellett. És sok évvel ezelőtt bevezetett az asztrofizika tudományába, megmutatta a napsugarakban lebegő port – ilyennek látni a Földet 6 milliárd kilométeres távolságból.
Kedves, konfliktuskerülő, kiegyensúlyozott ember. Hétköznaponként mindig dolgozott – IT-fejlesztőmérnök. Elég sokat keresett, nyugodt életet élt, nem sok minden volt, amit megtagadott volna magától, bár nem is volt sok dologra szüksége az új gitárhúrokon kívül. Az invázió előtt a munkáltatója felajánlotta neki, hogy költözzön az Egyesült Államokba. Lett volna elég pénzünk, hogy áttelepüljünk Európába, még jóval a háború előtt, amiről pedig tudtuk, hogy be fog következni. Csak hát se ő, se én nem akartunk elköltözni. Anélkül, hogy megbeszéltük volna, tudtuk, mit fogunk csinálni. Csak az utolsó hajnal előtt vágytunk volna egy hosszabb éjszakára.
Szinte azonnal megértettem, hogy a háború sokáig tart majd. Később az is világossá vált, hogy a háború végéig senkit sem fognak leszerelni. A férjem vagy addig szolgál a seregben, amíg meg nem hal, vagy a győzelemig. A három hónap, amióta nem láttam, égeti a bőrömet, megfoszt a gondolatoktól és a szavaktól. Luhanszk környékén volt, ahol véget nem érő csatákat vívtak. Annyira hiányzott, hogy az érzés már lyukat rágott belém. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy nem volt a férjemmel semmi kapcsolatom, volt, hogy egy héten csak egyetlenegyszer tudott felhívni, vagy egy rövidke üzenetet küldeni: „Jól vagyok. Hát te?”. Azokban a percekben, amikor sikerült beszélgetnünk, a hangja egyre szorongóbb, szigorúbb és gyengébb lett: „Minden rendben van, csak nagyon hiányzol”. „Minden rendben van, csak egy kicsit feszült a helyzet”. „Virácskám, szeretlek, most visszavonulunk.”
Május végén nem bírtam tovább. Egyik reggel arra ébredtem, hogy muszáj mennem. Visszaszerezni magamnak a férjemet, ha csak egy percre is. Elmondtam anyámnak. „Hogyan, keletre? De hiszen ez veszélyes!” – kiabálta a kagylóba, de engem akkor már vitt a vonat. Ugyanaz az asszony teremtett le, aki nyolc évvel ezelőtt az első hangra már rohant is a háborúba, apámhoz. Ugyanaz, aki annak idején az egész éjszakát egy kisszéken töltötte kint a földeken, mert bent a faluban sehol sem volt térerő. Apám hívását várta.
Az az első, keletre vezető utam, mint az összes rákövetkező is, hasonló volt ahhoz, amikor Gerda ment, hogy megkeresse Kayt. Hiszen az én férjemet is egy nő lopta el, ezt egy bácsi mondta nekem: „A háború – egy nő. Márpedig, ha az embernek van felesége, akkor kicsoda az ő számára egy másik asszony?”.
Az utam egy éjszakai vonattal kezdődött, leszálltam a megfelelő állomáson, nem kellett súlyos hátizsákot cipelnem, csak mélyen beszívtam a front mögötti város nehéz levegőjét. A pályaudvar közelében már várt rám egy autó, Olja félálomban szállt ki belőle. Kis növésű, de magabiztos kinézetű nő, szeme rendkívül kedves.
Reggel hatkor értem jött, enni adott, töltött nekem egy kávét és hagyott aludni. Tulajdonképpen ő tervezte meg az utamat. Azt hiszem, ha azt mondom neki, hogy a bibliai pokolba kell mennem a férjemhez, kétségtelenül akkor is talált volna valami kiutat, vagy jobban mondva – egy bejáratot.
Nem ismerem Olját, de megbízok benne. Azelőtt egyszer sem találkoztunk, de pontosan akkor jelent meg, amikor minden lehetséges módon tudattam a világgal, hogy elnyel ez az örvény. Olja a kollégám, újságíró, amióta a keleti országrészben tart ez a háború, rengeteget dolgozik a fronton, de egy önkéntes szervezetben is. Segít nekem, mert mindenkinek segít, akinek szüksége van rá. Mint az idén mi mindnyájan.
Beugrunk a kocsiba – egy pick-up az, amivel értem jött. Olja azt mondja, tízig alhatok, akkor jönnek majd értem. Félek, hogy túl késő lesz. Hogy a férjemet bármelyik pillanatban valahova messzebbre vihetik, ahol már nem érem utol. Már a pályaudvaron láttam néhány iránytaxit, amelyek nyolcszáz-ezer hrivnyáért kivisznek a fronthoz. De Olja makacs: „Higgyél nekünk”.
Megérkezünk a lakására. A tulajdonosnak, aki ideiglenes szállást adott Oljának, két lánya van. Olja megveti nekem az egyik gyerekágyat. Mondom, nem fogok elaludni, de csak néhány óra múlva nyitom ki a szemem, amikor Olja már csörömpöl valamivel a konyhában. Hulla vagyok, ezért kinyit egy palack bort: igyunk a visszatérésemre.
Ahogy felkelek, egy katonafeleség hív. Nem ismerem, de valahonnan megszerezte a telefonszámomat. Elpanaszolja, hogy megszűnt a férjével a kapcsolat. Tíz percen át próbálok lelket önteni belé, egy kicsit még nevetünk is. Mondom, hogy éppen oda megyek, megpróbálom az ő férjét is megtalálni. Hallom, ahogy a gyerekei szaladgálnak, és hogy mekkora fájdalmat kell lenyelnie, hogy reagáljon rájuk. „Én nem tudok elmenni hozzá, a gyerekek miatt” – magyarázza. És hozzáteszi: „Nektek legalább nincs gyereketek.” Legalább…
Tíz órára Olja megint odahívta nekem a kocsit. K., a sofőr, aki idehozott minket, valahova el fog vinni. Velem egyidős, tizenhét éves kora óta él keleten. Mostanában drónokkal foglalkozik. A történetei is ennek megfelelőek. Én azt az elbeszélését szeretem a legjobban, amikor egy igen okos autó – a műszaki vizsgára emlékeztetendő – pont akkor fulladt le az avgyijivkai ipari park kellős közepén, amikor egy ellenséges tank már éppen célba vette volna. Na, hát innen származik K. őrületes vezetni tudása.
Donyeck megye határánál egy másik kocsiba szállok át. Amíg K. átbeszéli a „madarak” dolgait egy terepszínű egyenruhás emberrel, mi cigarettázunk. Nahát, ezek a katonai ornitológusok! Az új sofőr most szerelte meg az autóját, egyelőre nagyon vigyáz a kátyúknál.
Magamban papának hívom. Engedélyt kér, hadd dohányozzon a kocsiban. Cigarettázunk és beszélgetünk. A saját apámról mesélek neki, aki szintén itt keleten harcolt, arról, hogy a teljes körű invázió kezdetén 22 egész napra megszakadt vele a kapcsolat – a megszállt területen volt –, arról, hogy hova megyek és miért. A félig bekerített Csernyihivről beszélünk és az aknák fütyüléséről, miközben elszívjuk az utolsó filter nélküli cigarettámat. Cigi után kutatni egy olyan városban, amelyet az oroszok éppen megpróbálnak elfoglalni – egyszer s mindenkorra kedvenc és legérdekesebb tapasztalatom marad.
Egyszerre csak feltűnnek a meddőhányók, és nekem ekkor jut eszembe, hogy már hány éve nem jártam itt, keleten. Úgy látszik, a sofőr is megértette.
– Jártál már itt?
– Utoljára két évvel ezelőtt.
Elmondom neki, hogy a teljes körű háború kezdetére volt a férjemmel annyi pénzünk, hogy letelepedhettünk volna valahol a Kárpátokban. Nem engedtem volna ki a férjemet az udvarról az utcára, ahogy az ismerőseim is teszik, hogy ne tudják átadni nekik az idézést – a last minute beutalót a frontra, ahogy viccből szoktuk hívni.
– Négy gyerekem van, engem kiengednének a határon. Ott ülhetnék én is valahol a tengerparton, olasz sört ihatnék és közben fájhatna a szívem a hazámért. A barátaim hívogatnának, hogy szerezzek be nekik ezt vagy azt, én pedig, miközben áztatnám a lábamat a tengervízben, azt válaszolnám: „Tartsatok ki, srácok, most rengeteg dolgom van, de amiben csak tudok, segítek”.
Hangosan nevetünk.
– És miért nem tette ezt? – kérdezem. – Miért nincs a tengernél? Kötelességtudat?
– Miket beszélsz! Négy gyerekem van, hogy lehetne szó itt szabadságról! – feleli. És megint nevetünk.
Befordulunk a pályaudvar felé, kérem, tegyen ki bárhol, de ez a négygyerekes családapa csak személyesen a férjem kezéhez hajlandó engem átadni.
Riadt vagyok. Félek a három hónapos egymás nélküli élettől. Amióta összeköltöztünk, egyszer sem váltunk el egy hétnél hosszabb időre. Ritkán látott minket külön-külön bárki is. Mert olyan nincs. Ő a legjobb barátom, az olvasóm, szerkesztőm, tanárom, és a legjobb esti meséket is ő írta.
– Ideges vagyok, mondjál nekem egy mesét.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy szomorúság. A nagy háború után telepedett meg az emberek otthonában.
– Abban az értelemben nagy, hogy „great”, vagy hogy „big”?
– Most akkor hallgatod a mesét vagy nem?
Végre meglátom őt. Napbarnított, sovány, egyenesen ragyog, borotválatlan és piszkos. Kezet ráz a négygyermekes apával, és megkéri, hogy fogadjon el egy karton cigarettát. De ő visszautasítja, mondván: „Inkább maradjon csak a ti srácaitoknak”. De a férjem ragaszkodik hozzá: „Ez a legkevesebb, amit felajánlhatok, amiért elhozta a feleségemet”. Várom, meddig tart ez, és végül odabújok hozzá, belefúrom magam, mint egy párnába. Nem szólok egy szót sem. Csak bőgök. Érzem, hogy remeg. Látom, mennyire kimerült és tehetetlen. Belefáradt az egészbe.
Három hónapja ez az első éjszaka, amit anélkül aludtam át, hogy felsikoltottam volna. Egyetlen percről álmodoztunk, de egy egész napot kaptunk, a férjem másnap ment vissza.
Szerhij az igazi volt. Egy még szovjet, zöld Zaporozsec lehajtott ülésén fekszünk, amit a srácok biztosítottak számunkra éjszakai szállás gyanánt. Fejünk alatt katonai málhazsákok és egy hátizsák. A férjem gépkarabélya és golyószórója a csomagtartóban van. Keleten az égbolt sötét, tűz alatt áll. Távoli robbanások, gépfegyver-sorozatok és ágyúdörgés hallatszik. Annyira boldog vagyok, már azt szeretném, hogy egy rakéta közvetlenül a kocsiba csapódjon be, és ezzel legyen is vége ennek a történetnek.
– Mondjál nekem egy mesét.
– Miről?
– Semmiről.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy semmi, ami nem szólt semmiről.
– Ezt már mondtad.
– Te most hallgatod a mesét, vagy nem?
Reggel olyan világosság van, hogy az már vakít. Mellettem egy műanyagpohárban kávé, olyan forró, hogy a pohár olvadófélben van tőle, hozzá egy zsömle, szalaggal átkötve. Ez volt életem legfinomabb kávéja és zsömléje. Csak ott ültünk és beszélgettünk mindenféléről, mint mindig. A sztyeppéről, írókról, a Szaturnuszról, a fájdalomról, arról, hogy ő mennyire fáradt, a haragról és a gyűlöletről. Szerhij azt mondta, hogy nem bírja tovább. Azt válaszoltam, hogy szeretem, és hogy csak ő kell nekem. Bármilyen döntését elfogadom, és mindig az ő pártján fogok állni. Dezertálsz és börtönbe csuknak – semmi baj. Hiszen a feleséged vagyok. A világ legboldogabb napja mintha csak egy perc volna. Neki és nekem is vissza kell mennünk. Megölelem a férjem, és nem tudom, hogyan eresszem el a karjaimból. Magamban üvöltök. Dühös vagyok. Magamra, őrá, és mindenkire, akinek van ereje nem üvölteni.
Visszafelé a kedvenc utamon megyek, amely hol lefelé, hol felfelé, hol pedig oldalt tart: meddőhányók, csenevész fű, száraz levegő, mögöttem pedig kék viharfelhők. Az út mentén egy magányos kávézó. Odabent csupa katona. Az Amy Winehouse-frizurát viselő, ugyanilyen szemöldökű pincérnő itt mindenkit ismer. Amikor megeszem a ragut és a krumplipürét, megkérdezem tőle, mennyivel tartozom. Azt feleli, hogy a fiúk már rendezték a számlámat. „Olyan kedvesek” – mondja. Indul a dzsip és mögöttünk porfelhő száll fel.
Egy hónap alatt másodszor is vállaljuk a kockázatot. Ha három perc, már az is boldogság. A férjem alegységét egy hátországi kisvárosba helyezték, hogy feltöltsék a létszámot. Hogy oda tudok-e időben érni – nem biztos. De megpróbáljuk.
Olját már nem ráncigálom, hanem Dnyipróban már a pályaudvar előtt beugrom egy kisbuszba, ezer hrivnyáért elvisz a fronthoz. A helybéliek azt tárgyalják, kinek mijét verte el a „jégeső” a kertjében. Csakhogy nem a szilárd halmazállapotú csapadékról van ám szó, hanem a „Grad” rakéta-sorozatvetőről. [A grad szó jelentése oroszul és ukránul is „jégeső” – a ford.] Máskor mindig odafigyelek a beszélgetésekre – hiszen újságíró vagyok. De most nem akarom hallani. Nem akarom hallgatni. Most nem újságíró vagyok.
Én vagyok minden ötödik és minden második minden harmadik és minden első – nő vagyok.
Útlezárásos ellenőrzőpontok sora, az egész út csupa por, mintha sivatagban járnánk, itt egy éles kanyar, még egy töltés, megint egy kanyar, a sofőr valamiért nem húzta fel az ablakot, folyton a homokot törölgetem a szememből, mindenki köhög. Hogy láthat ő maga bármit is? Egymás után jönnek velünk szembe az evakuációs buszok. Aztán leülepszik a por, már nem könnyezik a szemem. Az utolsó buszon látok egy fiút, a szája néma kiáltásba fagyva.
– Miért jön ide Csernyihivből? – kérdezi tőlem egy katona az ellenőrzőponton.
– Feleség vagyok – válaszolom.
Szerhij ott van az út túloldalán, én csak futok hozzá. Kávézunk egy padon, szusit keresünk a piacon. Csak nagy darabokat találunk, rosszul vannak feltekerve, még hanyagabbul felvágva, bemegyünk valakinek az udvarába és ott egy kövön esszük meg.
A férjem már több dologról kezd beszélni. Nem csak mulatságos eseteket mond el, hanem borzalmasakat is. Sebesültekről és azokról, akik elestek. Nemrég olvasta újra A 22-es csapdáját és most értette meg Yossariant. Itt valóban mindenki az ő halálát kívánja. Nevetünk. Azt mondja, hogy Joseph Hellernek ez a könyve írja le a legjobban a frontot. „Egyszer majd te is leírsz mindent – válaszolom –, és én leszek a szerkesztőd”.
Esteledik, Szerhijnek muszáj a bajtársaival együtt elindulnia az új helyre. Nem mehetek vele. De utolérhetem őket, és így is teszek. Este sikerül találkoznunk abban a faluban, ahol az alegysége az éjszakát tölti. Napkeltéig a magas fűben fekszünk és dohányzunk. Állandóan katonák mennek el mellettünk, egy folyócskát keresnek, ami nem is létezik.
– Hol itt az út?
– Hová?
– Lehetőleg haza.
A harmadik utam volt a legszörnyűbb. A férjem Pokrovszkba indult, egy kisvárosba, amely a hátországban van, hogy megjavítsák a pick upot. Én vonattal indultam el, az ellenkező irányból. Dnyipróban, tíz perccel az állomás előtt valaki hív WhatsAppon. Reggel hét van, még álmos vagyok. Lassan egy terepszínű egyenruhás alak jelenik meg a képernyőn. Fekete sziluett, arcán símaszk, gépfegyvert tart maga előtt.
– Drágám, te vagy az? – kérdezem.
– Én – válaszol a kép. – A férjednek vége, meg neked is.
Eltart egy darabig, mire rájövök, hogy ez nem a férjem. A férfi oroszul beszél, az én Szerhijem pedig meg sem szokott szólalni oroszul. Érzem, ahogy megfagy bennem minden.
– A férjem fogságba esett? Maguknál van?
Aztán megszakad a vonal, és különböző számokról kezdenek hívogatni, de mindig ugyanaz a hang kiabálja be, hogy engem is megöl, meg a férjemet is. Leteszem a kagylót, és könnyeimmel küszködve próbálom hívni Szerhijt. Már Pokrovszkban kéne lennie, de a száma nem elérhető. A pályaudvaron már zokogok. Nem értem, hogy mit tegyek, hogyan viselkedjem. A hang nem követel semmit, csak ordít. Már meg sem tudok állni a lábamon, amikor egy kéz határozottam kitépi az enyémből a telefont:
– Dögölj meg, rohadt moszkovita.
Könnyeimen keresztül egy idegent látok. Katonai egyenruhát visel, és látom, hogy megsebesült az arcán. Zokogva mesélek el neki az elejétől kezdve mindent. Egy teljesen ismeretlen férfinak, aki annyi idős, mint apám. Elmondom, hogy Pokrovszkba kell eljutnom, mert ott fogok találkozni a férjemmel. De a telefonkészüléke nem elérhető.
Ez az ismeretlen ember karon fogva vezet, beültet egy autóba, amelyben más katonák vannak. Azt mondják, hogy ha nem találjuk meg Pokrovszkban, akkor kivisznek az állásokba. „Biztos, hogy meg fogjuk találni, nem lesz ez nehéz”. Egy idősebb, terepszínű egyenruhás férfi egy nejlonzsákból, amiben a személyijét, katonakönyvét és a pénzét tartja (pont ugyanúgy, ahogy az én férjem is), egy valeriána nyugtatótablettát vesz elő. A kocsi ajtaja össze van törve, így az autóban erős a huzat.
Ezek az idegen katonák mondják, hogy az oroszok rémálmokat hoznak a fronton lévők családjaira. Én is tudom ezt, magam is így nyugtatgatnék másokat, de most egy szakadékban vagyok.
Pokrovszk előtt Szerhijjel helyreáll a kapcsolat. Még egy fél napig, aztán egész éjszaka csak sírok.
Amikor találkozunk, a kozmoszról beszélgetünk, és arról, hogyan fogunk kijönni ebből a háborúból. Beszélünk a Szaturnuszról és a gyűrűiről. Egy hónap múlva – októberben – a férjemet elüti egy BTR páncélozott csapatszállító.
– Nem BTR, hanem egy BMP M113, az könnyű… – javít ki a férjem.
Mindegy. Egy teljes hónapig otthoni gyógykezelésre szorul, a teleszkópjával el fogjuk kapni a Szaturnusz hihetetlen gyűrűit. Mi pedig lélegzetvisszafojtva állunk majd ott a napsugárban lebegő porszemek között. Komolyan arra gondolok, hogy lelököm a lépcsőről. Lezárom így ezt az egész történetet. Ne küzdjünk tovább. Mondjunk megálljt és éljünk úgy, mintha ez a háború nem is létezne. A világot majd mások megmentik helyettünk.
De aztán azokra gondolok, akik nekem adtak életet. Akiknek köszönhetem, hogy megismerhettem ezt a bájos és bátor embert. Számtalan sok embernek kellett megannyi megpróbáltatáson túlesnie, megküzdenie azért, hogy mi, ő meg én, megjelenhessünk e földön. Lehet, hogy valahol ebben rejlik az élet értelme.
Vera dédnagymamám gyönyörű zsidó nő volt. Annak, hogy egy frissen ásott árok szélén találta magát golyóra várva, nem a szépsége és nem is a származása volt az oka. Az idősebbik nővérével együtt került oda, aki nemrég lépett be a pártba, és elkapták a németek. Verát is elvitték, szintén, mint kommunistát. Még csak nem is sejtették, hogy zsidók, mert Belaruszban a zsidók irataiba belarusz nemzetiséget jegyeztek be, vagy egyszerűen azt, hogy szovjet ember.
Állítólag a nővére kapta a legelső golyót, mert elkezdte énekelni az Internacionálét. Ami pedig Verát illeti, a lánya a történetnek több verzióját is hallotta: lehet, hogy még mielőtt golyó érte volna, elesett, vagy pedig valaki a tömegből kikönyörögte őt a német katonáktól.
Szóval Vera gyönyörű egy zsidó nő volt. Nem a szépsége és nem is a származása volt az oka, hogy húsz évvel később dermedten állt, golyóra várva, mígnem a saját férje újra nem kezdte tölteni a fegyverét. A lányuk úgy gondolta, hogy féltékeny volt, de úgy tűnik, inkább ingadozó kedélyű lehetett, kiegyensúlyozatlan, mint mindenki más a családunkban. Azt képzelte, hogy Vera megcsalta őt a szomszéddal, akit le is lőtt. Egycsövű puskája volt, amíg azt újratöltötte, Verának sikerült elmenekülnie és elbújnia az erdőben.
A férjemmel van egy gyönyörű fényképünk a dédnagyapjáról, Vaszilról, amint a háza tornácán ül egy tanyán, aminek a neve megegyezik Vaszil vezetéknevével. Haja fekete, fölfelé fésült, nadrágszára széles, sötét inget visel, aminek hímzett gallérja oldalt gombolódik. Szép ember. Bajusza fölfelé pödrött. A férjemmel szörnyen hasonlítanak egymásra.
Tudjuk, hogy Vaszil vidám ember volt, és a tükör előtt, a bajuszát gyantázva ezt mondta:
– Láthatod, Halinocska, micsoda jóképű párod vagyok én.
Valahogy Szerhij is így viselkedett a tükör előtt, amikor még nem ismertük ezt a történetet.
A képen Halinocska van mellette. Blúzban, gyönyörű szoknyában, nyakában gyöngysor. 1934 nyarán német katonák golyója érte utol a földeken. Zöldséget gyomlált, az emberek elmenekültek, elbújtak a közeli kútban, de ő csak dolgozott tovább, mintha vasból lenne. Azon a földön tizennégy embert lőttek agyon – és Halinocskát.
Vaszil még sok évig élt. Az öreg tanyasi temető akácai és más fái között találtuk meg, annyira benőtt helyen, hogy teljesen összekarcoltam az arcomat. A temető közelében és a mezőn a talaj homokos, benőtte a kőtörőfű, egy olyan kis pozsgás levelű növény, amit kövirózsának is hívnak. Kihúztam a földből néhány darabot, amit a férjemmel otthon elültettük. És gyökeret vertek.
Valamilyen oknál fogva nemzedékről nemzedékre valami őrült fegyvert fog rád. Te meg csak vergődsz és vergődsz.
Én vagyok minden ötödik és minden második, minden harmadik és minden első – én vagyok.
A szerző, Vira Kuriko-Ahijenko (1997) ukrán riporter ( egy novelláskötet, egy gyerekkönyv és egy történelmi non-fiction kötet szerzője, jelenleg egy orosz háborús bűnöket dokumentáló projekt (The Reckoning Project: Ukraine Testifies) közreműködője.
A szöveget fordította: Bárász Péter.
Ez a szöveg az „Ukrán írók Európáért, Európa az ukrán írókért” projekt keretében készült. A projektet a Rozstaje.art szervezte a magyar Fiatal Írók Szövetsége támogatásával, Csehország, Magyarország, Lengyelország és Szlovákia kormányának társfinanszírozásában, a Nemzetközi Visegrádi Alap programja, a Visegrádi Támogatások útján. Az alap küldetése, hogy előmozdítsa a fenntartható közép-európai regionális együttműködést segítő elképzeléseket.
