Néma csendben jöttünk vissza Irpinyből.
Ha nem vett részt valamilyen fegyveres konfliktusban, az olvasó nem nagyon ismeri ezt a csendet. Különleges hallgatás ez. Azoknak a hallgatása, akik életben maradtak.
2022 februárjának vége. Szitáló hóesés. Az oroszok aknatűz alá vették az újságírókat is Irpinyben. A vak szerencsén múlott, hogy kijutottunk. Sok menekülő ukrán civil nem volt szerencsés.
Két másik újságíróval hallgattam a kocsiban, miközben mentünk vissza Kijev kihalt belvárosába.
Rémült emberek álltak fegyverrel a kezükben a fagyban, betonból épített ellenőrzőpontokon. Egy fegyveres civil és a baráti tűz kéz a kézben jár. Nem lankadhatott a figyelmünk. Nem volt lehetőségünk csökkenteni az akut stresszt.
Az ukránok ellenállása az orosz megszállás ellen rengeteg új nemzeti mítoszt hozott létre. Mindenki ismeri a Kígyó-szigetet védő katonák legendás válaszát az orosz hadihajónak, ami megadásra szólította fel őket. Hallottunk „Kijev szelleméről”, azokról a vadászpilótákról, akik az elképesztő túlerő ellenére is felszálltak, és nem engedték az oroszoknak, hogy uralják Ukrajna egét.
Ukrajnának azonban van egy másik legendája is, ami nincs összefüggésben az aktív harcokkal. Különös legenda ez, mert a külföldiek talán jobban ismerik, mint az ukránok. Annak az egyetlen bárnak a legendája, mely nyitva tartott Kijevben, amikor az oroszok ostrom alá vették a várost.
Amikor február 24-én Oroszország lerohanta Ukrajnát, az ukrán kormányzat felfegyverezte a lakosságot, ezzel párhuzamosan pedig betiltotta az alkohol árusítását. Minden étterem, bár, bezárt, a lakosság pedig menekült az orosz rakétatámadások elől. A Buena Vista Social Bart kivéve.
A Velyka Zhytomyrska utcában található bár tulajdonosa, Max Leonov különös módját választotta az ellenállásnak: úgy döntött, nem vesz tudomást a becsapódó rakétákról, és bármi lesz is, nyitva tart.
Azokban a hetekben egyedül Maxim bárjában tudott meleget enni bárki, vagy meginni egy tisztességesen lefőzött kávét Kijevben. Hamar híre ment annak, hogy a Buena Vista Social Bar nyitva tart. Az utcán fagyoskodó önkéntesek mellett a bár a nemzetközi sajtó törzshelyévé is vált. Maxnak az volt a politikája, hogy csak annak nem ad alkoholt, akinek fegyvere van. Irpiny után így ott öblítettük le az oroszok aknáit.
Varázslatos hely volt, nemcsak azért, mert a kísértetvárossá vált Kijevben az ember tudott meleget enni, és inni egy italt, hanem a rituálé miatt, amit Max bevezetett. Mindenki tudta, hogy egyedül áll a barátnőjével a konyhában, mert az alkalmazottai elmenekültek Kijevből, enni meg csak azt lehetett, amit aznap sikerült beszereznie, mégis bárkinek, aki bement a bárba, el kellett játszania a színjátékát, hogy választ az étlapról.
Max komoly arccal odalépett az ember asztalához, a kezébe nyomta az étlapot, hagyta, hogy áttanulmányozza, majd javaslatot tett. Mivel más nem volt, mindig azt választottuk, amit javasolt. A játékot azonban játszanunk kellett, és játszotta is minden vendég.
„A normalitásért” – felelte. „Kell, hogy az emberek emlékezzenek arra, hogy miért is harcolnak. Itt bent normális élet van. Különben pedig meg akarom tartani a munkámat.”
Az ukránok hősies ellenállásának köszönhetően az oroszok feladták azt a tervüket, hogy elfoglalják Kijevet. Tavaszra a fővárosba visszatért az élet, őszre pedig jelentős területeket szabadított fel az ukrán hadsereg. Mindenkinek olyan érzése lett, hogy a helyzet javul Ukrajnában. Nem is lehetnénk messzebb az igazságtól.
November 9-én üzenetet kaptam Maxtól. Arról érdeklődött, hogy Magyarországon tudnék-e nézni neki áramfejlesztőt, mert attól fél, hogy Kijevben heteken belül nem lesz áram. Ha nincs áram, akkor be kell zárnia a bárt, mert nem tud kávét főzni.
Az oroszok ugyanis stratégiát váltottak: a rakétáikkal nem katonai célpontokat lőnek, hanem az ukrán energiahálózatot. Katonai haszna nem sok van annak, ha transzformátorházakat rakétáznak. Az összes ilyen támadás célja a terror. Minél nagyobb szenvedést okozni Ukrajna civiljeinek.
Max a lehető legrosszabbkor írt. Éppen New Yorkban voltam, az általam főszerkesztett The Continental Literary Magazine-t mutattuk be keresztül-kasul a keleti parton. Arra sem volt időm, hogy nyugodtan elolvassam a leveleimet, nemhogy generátort keresni. Max kérése azonban nem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy komoly baj van. Összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy a bár, ami nyitva volt Kijev ostroma alatt is, egyszerűen bezárhat.
Nem értettem a rám törő heves érzelmeket. Ukrajnában borzasztó katasztrófa zajlik. Orvosi felszerelésre, újjáépítésre, esszenciális dolgokra kell a pénz. Egy kocsma nyitva tartásának a kérdése nem tartozik ezek közé. Mégis úgy éreztem, hogy tennem kell valamit. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam a budapesti vendéglátás egyik ikonikus alakját, a hírhedt romkocsma, a Szimpla Kert egyik tulajdonosát, Kiss Attilát, akit húsz éve ismerek. Elmeséltem neki Max történetét, mire azt mondta, kössem össze vele. Másra nem nagyon volt lehetőségem, de ezt megtettem.
A szorongásom a Buena Vista Social Bar nyitva tartása miatt azonban nem múlt el. Nem értettem, hogy miért visel meg a helyzet ennyire.
Az USA-turnénk az Európai Irodalom Éjszakája programmal zárult, amit az idén az Ukrán Kulturális Intézetben rendeztek meg New Yorkban. Én is a felolvasók között voltam, a termen pedig, ahol a felolvasást tartottuk, a kiváló ukrán-amerikai irodalmárral Askold Melnyczukkal osztoztam.
Askold felolvasása után a közönségből megkérdezte valaki, hogy összefügg-e az ukránok hősies ellenállása a rossz történelmi tapasztalataikkal, például a Holodomorral. Ez egy mesterségesen generált éhínség volt Ukrajnában a sztálini időkben, amelynek során ukránok százezrei haltak éhen. Askold nekem továbbította a kérdést, mert én voltam kint a fronton. Azt válaszoltam, bár nem kizárt, hogy ez is benne van, de azok az ukrán kiskatonák, akikkel én találkoztam, inkább a szerelmükért, a családjukért, a szabadságukért harcolnak.
Kiderült, hogy ezzel a gondolatmenetemmel nem vagyok egyedül. Amikor leszálltam a repülőről, hívott Kiss Attila, hogy Budapest bártulajdonosai összedobták a pénzt a generátorra, és meg is vették. Valakinek csak el kellene vinnie Ukrajnába, és én lehetnék ez a valaki.
A jetlagtől kissé darabosan hat órán keresztül vezettem a Nappali Kávéházból Székely Marcival Munkácsra. Max vonattal jött a generátorért, és annyira meg volt hatva, hogy nem igazán tudott semmit sem mondani. Venni akart egy generátort, nem kapni egyet. Nem értette, hogy nem kell kifizetnie.
Már Budapesten kérdeztem Kiss Attilát, hogy miért érezte a szívügyének ennyire a dolgot. Berlinből szervezte le a generátor megvásárlását, ahol él, és besegített még Zsendovits Ábel is.
„Azt hiszem Churchillnek tulajdonítják azt a mondást, hogy a második világháború alatt azzal söpörte félre a kulturális kiadások megszorítását célzó törvényjavaslatot, hogy akkor miért harcolunk? – mondta. – A kultúra részei ugyanúgy a bárok is. Mindannyian tudjuk, hogy mi is kerülhetnénk hasonló helyzetbe. Őszintén örülök, hogy bármilyen szerényen is, de hozzá tudtam járulni, hogy Kijevben ne hunyjanak ki teljesen a fények. Ezzel pedig minden budapesti így van.”
Ukrajnában már leesett a hó, megérkezett a tél. Az orosz támadások miatt az áramszünetek egyre hosszabbak az országban. Éjszaka szinte teljes a sötétség a városban.
A Velyka Zhytomyrska utcában nem égnek az utcalámpák, egyedül a Buena Vista Social Bar neonreklámja fénylik, alatta pedig a felirat, hogy nyitva van. Mindannyian reméljük, hogy nyitva is marad a háború alatt, és persze azután.
