Az ukrajnai háborúban a romló orosz katonai pozíciók kapcsán az elmúlt hónapokban már felreppent annak lehetősége, hogy Moszkva taktikai atomfegyvereket vethet be. Bár ennek egyelőre nincs realitása, és Washington is igyekszik hűteni a kedélyeket, a téma nem kevés aggodalmat váltott ki az európai közvéleményben.
Ebben a feszültté váló helyzetben kezdődött meg a NATO a Steadfast Noon nevű hadgyakorlata, amelynek során taktikai, azaz harctéren bevetendő bombák kezelését, megosztását, alkalmazását gyakorolják a résztvevő nemzetek. Erre a gyakorlatra minden évben sor kerül a képességek, az intézményi tudás fenntartása miatt, de valószínűleg a hidegháború vége óta még nem kísérte ekkora figyelem.
Így aztán az Egyesült Államok az egyetlen, amelyik NATO-tagként ilyen kis hatóerejű, szabadesésű bombaként célba juttatható fegyverekkel rendelkezik. Ezek feladata a stratégiai atomfegyverekkel szemben nem az, hogy a hátországban, akár több ezer kilométerre lévő stratégiai célpontokat (erőműveket, politikai, gazdasági centrumokat, vasúti csomópontokat, stb.) támadjanak, hanem hogy az aktuális hadszíntéren és annak mélységében semmisítsenek meg csapatösszevonásokat, vezetési pontokat, létesítményeket, minél kisebb járulékos károkat okozva.
A NATO-ban az atomfegyverek rendszerben tartásával járó katonai és politikai dilemmákat úgy oldották meg, hogy az USA az erre vállalkozó tagországok számára lehetővé teszi, hogy háború esetén a saját repülőeszközeikkel is célba juttathassanak ilyen bombákat.
Az elmúlt harminc évben kevés realitása volt egy ilyen forgatókönyvnek, ami miatt a B-61 kódjelű atombombák száma a becslések szerint mára száz darabra csökkent. Jelenleg öt országban hat bázison vannak olyan speciális bunkerek, amelyeket amerikai katonák őriznek, és az indító kódok is amerikai kézben vannak. Nyilvánosak a résztvevő államok és a bázisaik is, sőt a térképeken is beazonosíthatók ezek:
- Belgiumban a Kleine Brogel,
- Hollandiában a Volkel,
- Németországban a Büchel,
- Olaszországban az Aviano és Ghedi Torre,
- Törökországban pedig az Incirlik légi bázis rendelkezik ilyen aktív speciális bunkerekkel.
Mivel az atomfegyverek állomásoztatása igen megosztó kérdés, a taktikai atomfegyverek feletti politikai kontrollt az Egyesült Államok a NATO-szövetségeseivel közösen végzi az úgynevezett Nukleáris Tervező Csoportban. Itt, hasonlóan a szövetség más intézményeihez, csak konszenzussal lehet döntéseket hozni.
A programban résztvevő országok vállalják, hogy helyszínt (légibázist), illetve az atomfegyverek tárolásához szükséges technikai hátteret biztosítják, továbbá olyan speciálisan átalakított repülőgépeket és pilótákat is, akik egy esetleges háború esetén felszállnak a bombákkal.
A Steadfast Noon 2022 során tehát azt kell gyakorolni, hogy a fent említett országok megjelölt bázisain milyen protokollokat kell követni riasztás esetén, hogyan kell kiemelni a bunkerből az atombombákat, és azokat hogyan kell a kijelölt repülőgépekre illeszteni, illetve ezt követően, az egyes kötelékek milyen vezetésirányítási rendszerben, hogyan hajtják végre a feladataikat. Mivel rendkívül veszélyes fegyverről van szó, ezért az évente megrendezett gyakorlások óriási jelentőségűek.
A résztvevő országok listája annyiban nem teljesen kerek, hogy az Incirlik bázison már nem biztos, hogy tárolnak atombombát, illetve Ankara jelenleg nem rendelkezik olyan repülőtípussal, amely képes lenne a fegyver hordozására. Velük szemben Görögországban biztos nem tárolnak atomfegyvereket, viszont Athénnak vannak olyan repülői, amelyek képesek ezeket az amerikai atomfegyvereket célba juttatni.
A szakirodalom nukleáris triádként tartja számon azt a három eszközt, amik egy atomháborús (válasz)csapás vagy inkább csak az elrettentés lehetőségeit hivatottak biztosítani. Moszkva – hasonlóan a NATO mostani hadgyakorlatához – előre jelezte, hogy a Grom elnevezésű gyakorlatot mikor és hol hajtja végre. A bizalomerősítés ezen eszközei szerencsére még működnek. A gyakorlat indítási fázisai mindhárom haderőnem esetében az ország nyugati régiójában, a norvég (NATO) határhoz közel zajlottak.
A triád eszközei az interkontinentális ballisztikus rakéták (ezek hagyományos vagy nukleáris robbanófejekkel is felszerelhetők) hordozására alkalmas atomtengeralattjárók, amelyek túlélését az óceánok mélye nyújtotta rejtőzködés biztosítja. A Grom gyakorlat során egy régebbi Delta IV-es osztályú egységről, a Tula tengeralattjáróról indítottak sikeresen egy SS-N-23A Skiff ballisztikus rakétát, amely egyszerre maximum négy robbanófejet vihet magával.
Az északi flotta tengeralattjáróinak bázisa a Kola-félszigeten, Gadzsijevo fjordban található, a norvég határtól nem messze. Itt a közelmúltban egyszerre hét, ballisztikus rakéták hordozására alkalmas tengeralattjárót fotóztak le, ami az egyik bizonyítéka annak, hogy
A triád második elemei a szárazföldi silókba telepített vagy mobil járművekről indítható rakéták, amelyekből most egy RS-24 Jarsz-ot indítottak az oroszok a Kola-félszigettől délre. A triád harmadik elemei a stratégiai Tu-160-as és Tu-95-ös bombázók, amelyek vagy szabadesésű „klasszikus” atombombákat vihetnek magukkal, vagy nukleáris robbanófejjel szerelt robotrepülőgépeket.
A mostani gyakorlat során a két típusból több gép áttelepült a Kola-félszigeten fekvő Olenya légibázisra, majd onnan felszállva indítottak robotrepülőgépeket a Novaja Zemlja szigetek irányába. A légibázist még az 1950-es években építették több más sarkkörön túli légibázissal együtt azért, hogy az esetleges harmadik világháború során innen szálljanak fel a stratégiai bombázók Kanada és az Egyesült Államok felé.
A nukleáris fegyverek birtoklásának csak akkor van értelme, ha egy sor alrendszer is hibátlanul működik, hiszen az elsődleges feladatuk mások elrettentése egy támadástól, illetve a gyors válaszcsapás megindításának képessége. Mindennek tökélesen kell működnie, hiszen éles bevetés előtt nincs mód a rendszereket kipróbálni. Amellett, hogy a járműveknek, indítóknak, műholdas kommunikációs eszközöknek, rakétáknak, robbanófejeknek mind-mind tökéletesen kell működniük az év minden percében, az is fontos, hogy a legfőbb döntéshozó minden esetben kezében tartsa a döntés lehetőségét, akár olyankor is, amikor egy már az indításról meghozott döntés törléséről van szó (sok ilyen hollywoodi film készült).
Mind a NATO, mind az orosz gyakorlat – természetesen a politikai üzenetek mellett – azt a célt szolgálja, hogy a nukleáris elrettentés eszközrendszerének egyes elemei, azok kezelése, felkészítése, indítása be legyen gyakorolva, másrészt meggyőződjenek arról, hogy a nukleáris robbanófejek felrobbanásán kívül tényleg minden úgy működik, ahogy azt eltervezték. Mindkét oldal nukleáris gyakorlatai éppen ezért évente ismétlődnek, és alapesetben nem is keltenének nagyobb feltűnést. Most azonban az ukrán háború miatt árgus szemekkel figyeli a nemzetközi sajtó az eseményeket, és az sem baj, ha a közvélemény is többet tud arról, hogy kontrollált, de veszélyes világban élünk.
