Kevesen mondhatják el Magyarországon, hogy személyesen is ismerték a napokban felrobbantott Darja Duginát, ön milyen körülmények között találkozott vele?
A ruszisztika szakos szakdolgozatomat és a geopolitikai doktori programon a disszertációmat Dugin elméletéről, a neo-eurázsianizmusról írom. Számomra egyértelmű, hogyha Oroszországgal akarok foglalkozni, akkor a lehetőségeimhez képest személyesen is meg kell ismernem magát az országot, illetve adott esetben az ideológia képviselőit. 2017-ben orosz nyelvi kurzus keretében voltam pár hónapig Moszkvában, ekkor pár alkalommal volt szerencsém találkozni Duginával is. A mai világban az internet és a közösségi média segítségével sok mindent el lehet érni. Első alkalommal a kollégiumom mellett egy kávézóban találkoztunk.
Egy meglepően nyugatias, idegen nyelveken kiválóan beszélő, talán mondhatjuk, hogy kozmopolita – bár ezt ő sértésnek venné – személyiség benyomását keltette, aki rendkívül tájékozott az EU és Magyarország ügyeiben is.
Ahhoz a közszerepléseihez képest, amiket az interneten megosztanak róla, sokkal árnyaltabban gondolkozott. Más, ekkor megismert oroszokhoz képest ugyanakkor sokkal tartózkodóbb volt. Az viszont láthatóan elégedettséggel töltötte el, hogy kutatóként szeretném vizsgálni édesapja eszméjét. El is hívott a programjaikra.
És elment ezekre?
Igen néhányra, de ezek kicsit furcsák voltak. Egy kényelmetlen pincehelyiségeben tartották (azóta kiderült, ez csak ideiglenes volt, mert már elegáns helyen van az irodájuk), olyan fiataloknak és abból a korosztályból, akik még nem tartoznak sehova, keresik a helyüket a világban. A témák elég obskúrusak voltak, egy előadásra emlékszem, ami a csendes-óceáni kis népcsoportok nemzeti identitásáról szólt, nem is tudtam hova tenni ezt a marginális témát. Viszont az egyik ilyen eseményen hívtak el utána kávézni, ahol egy bizonyos Manuel Ochsenreiterrel találkoztam.
Ő valami fontos ember? Még sose hallottam a nevét.
Én sem tudtam róla semmit akkor, német újságíróként mutatkozott be, és a beszélgetés során annyi derült ki számomra, hogy valami közszereplő lehet Németországban. Aztán később kiderült, hogy ez csak valami fedőtevékenység lehetett, mert 2018-ban ismét találkoztam a nevével, de már teljesen más kontextusban. Hozzá kötődik a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) ungvári központja elleni Molotov-koktélos támadás megszervezése. Az akciót két lengyel hajtotta végre, de letartóztatásukat követően azt vallották a tárgyalásukon, hogy az „újságíró” bízta meg őket. Feltételezhetően a támadás célja az volt, hogy növeljék a feszültséget Kárpátalján az ukránok és a magyarok közt. Eléggé megdöbbentem. Ochsenreiter ekkor már ismeretlen helyen tartózkodott, egészen a múlt évig, amikor szívrohamban elhunyt Moszkvában. Maradjunk annyiban, hogy az eset miatt jóval óvatosabban kezdtem el viszonyulni Duginához.
Darja Dugina tevékenységéről Nyugaton valószínűleg csak a szakértők hallottak a halála előtt. Mennyire ismerte őt az orosz közvélemény?
Oroszországban sokszor megjelent az országos televíziócsatornák képernyőjén. Ismert volt, igaz, a háborúpárti közönségen belül igazán merőben új megközelítést nem hallottam tőle – azt leszámítva, hogy sokszor érezhető volt a filozófiai érdeklődése, és nem állt tőle távol a mély elméleti okfejtés sem. Ugyanakkor azt kétlem, hogy elsővonalbeli közszereplő lett volna.
Dugina erőszakos halála lehet bármilyen hatással az orosz lakosság háborúról kialakult véleményére? Segíthet ez Putyinnak tovább biztosítani a közvélemény támogatását a háborúhoz?
Nagyon megnehezítette a közvélemény-kutatók munkáját a február 24-i támadás. Korábban is nyilatkoztak úgy szociológusok, hogy alacsony a válaszadói hajlandóság, nagyjából minden harmadik megkérdezett ember egyezett bele korábban kérdőív kitöltésébe, az utóbbi fél évben ez inkább úgy változott, hogy tízből legjobb esetben is csak egyszer járnak sikerrel a készítők. A válaszadók sokszor megfelelési kényszert éreznek, amikor a véleményüket kérik ki. Legjobb példa, amiből erre lehet következtetni, az Vlagyimir Putyin támogatottságának kérdése. A Levada Centr oldalának kimutatásait érdemes ezzel kapcsolatban megnézni. Ha úgy teszik fel a kérdést, hogy „ön támogatja Putyint?”, akkor több mint 80 százalék igennel válaszol. Azonban, ha azt kérik, hogy „nevezzen meg néhány politikust, akiben megbízik!”, akkor februárban csak a válaszadók 34 százalékának (márciusban 44 százalék) jut eszébe megnevezni Putyint. Nem is készült az utóbbi jellegű kérdésből nyilvános kutatás tavasz óta.
Hasonló a helyzet, ha a „különleges katonai műveletre” kérdeznek rá. A válaszadók 55–60 százaléka követi az eseményeket, 80 százalékukat pedig aggodalommal tölti el. Ha azonban azt kéri a felmérés készítője, hogy „nevezzen meg egy hírt, ami a legemlékezetesebb az elmúlt hónapban”, akkor júliusban mindössze 32 százalék nevezte meg a háborút. Márciusban ez még 75 százalék volt. Tehát mintha erősen belefáradt volna az orosz társadalom az események nyomon követésébe. Kíváncsi vagyok, hogy a Dugina elleni merénylet, valamint a Krím-félszigeteken történt támadások mennyire fordítják meg ezt a trendet.
Dugina édesapját az első híradások még valamiféle rezsimközeli ideológusként jellemezték. Ön hogyan írná le Alekszandr Dugin szerepét és jelentőségét Oroszországban?
Épp most írok egy cikket arról az elméletéről, hogy mennyire jelenik meg a politikai diskurzusban, illetve a külpolitikában, de érintem azt is, hogy mire tudná használni ezt a Kreml. A disszertációm is erről szól, szóval a mostani válaszom viszonylag leegyszerűsítő lesz.
Duginnak a neo-eurázsianizmus elmélete rengeteg szellemi forrásból táplálkozik és sokrétegű. Számunkra az a szelet a legfontosabb, ami azt taglalja, hogy Oroszország nem része sem Európának, sem Ázsiának, hanem egy különálló, úgynevezett eurázsiai civilizáció letéteményese. Fontos, hogy ez nem az orosz népre vonatkozik, hanem az eurázsiai sztyeppéken élő több mint száz etnikumra, amelyek a meglátása szerint organikus egységet alkottak a történelem során.
Ennek csak az egyik, igaz, a legnagyobb alkotóelemét adják az oroszok. Dugin szerint külső behatásoktól nem csak az egyes népeket – vagy, ahogy ő nevezi, az „ethnoszokat” – kell megóvni, hanem az általuk alkotott civilizációkat, a „szuperethnoszt” is. Ezért nekem kicsit sántít az, amikor nacionalistának nevezik Dugint, mert bár ez nyugati szemüvegen keresztül akár így is tűnhet, mégsem teljesen fedi a valóságot. Sokkal leíróbb rá a birodalmi gondolkodás, mint a nacionalizmus, utóbbi ugyanis nagyon veszélyes folyamatokat indíthat el Oroszországban. Egy olyan országban, ahol a lakosság ötöde a több mint száz kisebbség valamelyikének a tagja, a központi hatalomnak elemi érdeke, hogy kordában tartsa az egyes etnikumok nacionalizmusát. Ez ugyanis instabilitást okozhat, illetve – ami a Kreml esetében az ősi félelem – akár széthullást is. Ezzel szemben Moszkva és Dugin is az összoroszországi, eurázsiai nép összetartozásának fontosságát hangsúlyozza. Talán megengedhetem magamnak azt a sántító hasonlatot, hogy a neo-eurázsianizmus valamifajta alternatívát kíván nyújtani a nyugati multikulturalizmussal szemben.
Ami viszont Oroszország globális szerepét illeti, nagy az egybeesés a Kreml retorikája és az ideológus által hangoztatottak között. Dugin szerint a civilizációk közti egyensúlyt fenn kell tartani, mert az egypólusú világhoz képest ez stabilabb, sőt demokratikusabb is. Maga a „szuperethnosz” és ezeken belül az „ethnoszok” biztonsága pedig csak így szavatolható. Kutatóként nehéz eldönteni, hogy Dugin eszméje azért vonzó sokaknak, mert számos orosz történelmi sérelmet alapul véve tud egyfajta civilizációs küldetéstudatot nyújtani, vagy azért, mert alapvetően jól ráérezve követi a Kreml lépéseit. Magyarán nehéz eldönteni, hogy Dugin és az elmélete valamennyire alakítja is, vagy inkább csak követi az eseményeket. Kutatóként erre próbálok választ találni a disszertációmban is.
A robbantás mindenkit meglepett, Oroszországban nem szoktak ilyen merényletek történni. Az FSZB meglehetősen gyorsan megnevezte a gyanúsítottat, aki már állítólag el is menekült az országból. Egyfelől az orosz hatóságok számos videófelvételt tettek közzé a robbantással vádolt Natalja Vovk mozgásáról, az országhatáron történt belépésétől kezdve egészen a kilépésig Észtország felé. Ön felfedezett ellentmondásokat az orosz álláspontban?
A hivatalos orosz verzió bennem több kérdést is felvetett. Vovkot gyanúsítják a robbantás elkövetésével, de az kérdés, miért volt szüksége az akcióhoz arra, hogy a 12 éves gyermekét is magával vigye. Ismerve az orosz adminisztráció útvesztőit, hogyan kivitelezhető, hogy valaki belép egy adott rendszámmal az autóján az országba, azt később egy másikra cseréli, majd egy harmadikkal távozik az országból? Hiszen ezek a lépések mind tovább növelik az egyébként is magas kockázatot. Sőt, az orosz nyilvános adatbázisokban, amelyekben ukrán katonák adatait gyűjtik, és elérhetővé is teszik ezeket, már áprilisban felkerült a nevezett gyanúsított igazolványa. Hogyhogy nem vette ezt észre egyetlen állambiztonsági szerv sem? Ha tényleg úgy történt, ahogy a hivatalos verzióban szerepel, óriási hibákat követtek el a szolgálatok.
Az FSZB által meglebegtetett információk alapján egyenesen Dugina volt a célpont, nem pedig az apja. Számomra nehezen érthető, miért gondolta volna Kijevben bárki is komolyan, hogy ennyi erőforrást szán egy, ukrán szempontból marginális célpont elleni támadásra.
Anélkül, hogy példákat mondanék, azért vannak olyan orosz közszereplők, akik hasonló szerepet töltenek be a közbeszéd alakításban, mint Dugina, viszont egészen biztosan ismeri őket minden ukrán. Azt hiszem, a meg nem válaszolt kérdések bizonytalanságával együtt kell majd élnünk ebben az esetben is.
Már több mint fél éve tart a háború Oroszország és Ukrajna között. Továbbra is hatalmas a kavalkád a hírekben és a véleményekben. Van, aki szerint megmerevedtek a frontok, az ukrán kormány sokáig egy dél-ukrajnai offenzíváról beszélt, miközben a zaporozsjei nukleáris erőmű kapcsán többen az atomfegyverek bevetését emlegetik orosz részről. Ön hogyan látja az elkövetkező hónapokat?
Két fontos esemény is lesz az elkövetkező időszakban. Az egyik a szeptember 11-i, oroszországi regionális, kormányzói választások, ezen a napon egyébként a korábbi bejelentések szerint népszavazás is várható az úgynevezett Donyecki és Luhanszki Népköztársaságok Oroszországhoz való csatlakozásáról, sőt, a megszállt területeken, például Herszonban is hasonló tervekkel álltak elő. A két kitűzött orosz cél, magyarán a két említett szakadár entitás követelt területeinek teljes megszállása, illetve a herszoni front stabilizálása sem valósult még meg eddig. Így kérdéses, mikor sikerül végül a referendumokat megtartani. Viszont el tudom képzelni, hogy ezt követően a Kreml ismét bejelenthetné – március 29-hez hasonlóan –, hogy új szakasza kezdődik a háborúnak, eddig ismeretlen célokkal.
A másik fontos esemény a fűtési szezon kezdete, illetve a tél beállta. A védekező Ukrajnát ez nagyon sérülékeny helyzetbe hozza, félő, hogy az oroszok precíziós csapásokkal fontos gázellátási célpontokat semmisítenek meg. Nehéz megmondani, hogyan tudná olyan mértékben eszkalálni bármelyik fél a háborút, hogy a mostani, befagyottnak tűnő időszak véget érjen. Azt nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy a Dugina-merénylet elegendő alap lehetne ehhez, így szerintem nem fokozódnak a közeljövőben a harci cselekmények. De lehet, hogy ezt túlságosan vágyvezérelt gondolkodás a részemről.
Az interjú készítője biztonságpolitikai szakértő, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója.
