Bombameglepetés Le Penéktől a nemzetgyűlési választáson, amelyen Macronék beleszaladtak egy pofonba

Bár szavazatarányban megnyerte a nemzetgyűlési választás második fordulóját, mandátumszámban vereséggel felérő pofont kapott az Emmanuel Macron köztársasági elnök nevével fémjelzett Ensemble gyűjtőmozgalom a vasárnapi voksoláson. Az előző ciklus abszolút többsége után Macronéknak most csak 245 mandátumot sikerült szerezni, 44 mandátummal kevesebbet, mint ami az abszolút többséghez kellett volna. Úgy tűnik tehát, hogy az altató, demobilizáló Macron-kampány a lábon lövés klasszikus példája lett. Ráadásul a hiányzó mandátumok biztosítása nemcsak politikai, hanem technikai szempontból sem lesz könnyű.

Vasárnap ugyanis olyan parlamenti nagyágyúk véreztek el, mint a hivatalban lévő házelnök, Richard Ferrand, vagy éppen Christophe Castaner volt belügyminiszter, az En Marche eddigi frakcióvezetője. Utóbbi ismét pályázott volna a tisztségre, így azonban új „főnököt” kell választani. A kormányból is elhullott pár induló (például Amélie de Montchalin ökológiai átmenetért felelős miniszter és Brigitte Bourguignon egészségügyi miniszter), nekik majd le kell mondaniuk. Hozta azonban a kötelezőt a kormányfő, Élisabeth Borne, aki így elvileg a helyén maradhat. Ha mennie kell, akkor annak más, nagypolitikai oka lesz. Mindenesetre egy ekkora választási felfordulás után egy új kormányfő kinevezése is benne van a pakliban.

A második legjobb eredményt a várakozásoknak megfelelően a radikális baloldal által vezetett Nupes szövetség érte el (131 mandátum). A baloldaliak azonban radikális baloldali (LFI), zöld (EELV), szocialista (PS), és kommunista (PCF) képviselőcsoportokba ülnek majd szét. Az LFI feje, Jean-Luc Mélenchon egyébként hétfőn már javasolta, hogy a baloldali szövetség maradjon együtt, és közös frakcióban ülésezzen, de ezt a kisebbek visszautasították, az ő szempontjukból érthető okokból.

A szétülés nemcsak politikailag fontos a kicsiknek. Parlamenti jelentősége is van: az LFI 72 mandátumával és a szétüléssel nem a Nupes lesz a „legnagyobb” ellenzéki frakció, ami olyan kérdésekhez vezethet, hogy ettől függetlenül igényt tarthat-e az LFI a pénzügyi bizottság nagy presztízsű elnöki tisztére, amelyet a 89 mandátummal bíró Le Pen-párt is magáénak követel.

A választási este bombameglepetése éppen ez, a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés (RN) történelmi eredménye, amely messze túlmutat minden előzetes mandátumbecslésen. A most megszerzett 89 mandátum több, mint tízszeres ugrást jelent az előző ciklus mandátumszámához képest. Ez a radikális jobboldali frakció majdnem háromszor nagyobb lesz, mint az 1986-os, melynek 35 tagja volt. Akkor ráadásul nem is egyéni körzetekben, hanem listán-arányosan választottak a franciák, vagyis akkor könnyebb volt mandátumot szerezni. De nemcsak emiatt nézhetünk vissza a nyolcvanas évekbe történelmi párhuzamot keresve, hanem azért is, mert utoljára 1988-ban fordult elő – François Mitterrand államfő újraválasztása után –, hogy az elnöki többség a Nemzetgyűlésben nem szerezte meg a 289 mandátumot.

Ahhoz tehát, hogy kormányozni lehessen, Macronékak állandó vagy eseti szövetségesekre van szükségük. A baloldal jobboldalán (az européer baloldalon) kívül elsősorban a 61 mandátummal bíró republikánus párt (LR) jöhet szóba e téren. Ezzel a konzervatívok a mérleg nyelvévé válhatnak. Ugyanakkor a republikánusok megosztottak, vasárnap este össze-vissza nyilatkoztak arról, hogy ki hogyan szeretne viszonyulni az elnöki többséghez. A párt egy része inkább a centrumhoz, más része azonban inkább a Le Pen- és a Zemmour-vonalakhoz áll közelebb.

Az LR egy formális megállapodással mindenképpen pártszakadást kockáztat. Elméletben persze az is lehet, hogy majd valamilyen belső demokratikus varázslattal megoldják a vitát, és most csak igyekeznek felverni a megegyezés árát. Csakhogy a republikánus mozgalomnak jelenleg nincs olyan hatalmas tekintéllyel bíró vezetése és vezetője, amely biztosan végig tudna vinni egy ilyen érzékeny operációt a rendszeren, ráadásul Christian Jacob pártelnök látványosan az ellenzéki szerep híve, s egyelőre minden arra mutat, ezt az irányt érvényesíti a párt vezető testületeiben is.

A parlamenti helyzet tehát egy nagyon bizonytalan és törékeny képet mutat, s ebben a pillanatban egyáltalán nem garantálja, hogy Emmanuel Macron érdemben fog tudni kormányozni, esetleg reformokat végrehajtani a következő években (ez belpolitikailag nagyon fontos kérdés, külpolitikailag azonban van némi önálló mozgástere az államfőnek). Folyamatos bizonytalanságra készülhetünk tehát. A radikális baloldal például már most jelezte, hogy bizalmatlansági indítványt nyújt be a Borne-kormány ellen, amit meg is tehet, mert rendelkezésére áll – ahogy a Marine Le Pen vezette radikális jobboldalnak is – a szükséges 58 aláírás.

A francia kormánynak és köztársasági elnöknek ugyanakkor, ha minden kötél szakad, van néhány eszköze, hogy a parlamentet kordában tartsa. Ilyen például a 49-3-as cikkely, amely szerint egy törvényjavaslatot elfogadottnak kell tekinteni, ha a kormány a javaslatot a bizalmi kérdéshez köti, és senki nem nyújt be 24 órán belül bizalmatlansági indítványt.

Ha viszont valaki megteszi, akkor két út van:

1. a javaslat átmegy, ha a bizalmatlansági indítvány elbukik,
2. ha a Nemzetgyűlés megvonja a bizalmat a kormánytól, akkor azzal nemcsak a szóban forgó javaslatot szavazzák le, hanem a kormánynak is be kell nyújtania a lemondását.

Egy aprócska gond azért itt is van: a 2008-as alkotmánymódosítási csomagban jelentősen korlátozták a 49-3 felhasználási körét, vagyis a kormánynak nagyon meg kell választania, hogy mi az, ami kellőképpen fontos a bevetéséhez.

Az alkotmány 12. cikkelye a Nemzetgyűlés feloszlatásának a lehetőségéről rendelkezik. Ez az elnök rendelkezésére álló eszköz, azzal a megkötéssel, hogy a feloszlatás nem következhet be egy éven belül az előző választáshoz képest – bár van egy olyan kisebbségi értelmezés, hogy a feloszlatás csak akkor tiltott éven belül, ha az előző választás is feloszlatás eredménye volt. Akárhogy is, a parlament feloszlatásának a lehetőségét is fejben kell mostantól tartanunk. Ha nagyon nem boldogulnak a kormányzással, ha a parlament totális bazárrá válik, akkor elképzelhető, hogy az államfő rákényszerül egy új választás kiírására egy számára kedvező pillanatban.

Más kérdés, nem biztos, hogy ez sürgős neki. Most olyan nehéz gazdasági helyzet következik, amikor ha Macron ügyes (bár most nem az), akkor esetleg előnyére tudja fordítani a felelősség megoszlását, és az olyan helyzeteket, amikor fontos döntéseket nem tud gyorsan átvinni a házon az obstrukció, vagy az ellenzéki pártok követelései miatt. Vagyis amikor lehet kampányszerűen mutogatni, hogy az ellenzék „milyen felelőtlen”. Macron nem kifejezetten az a típus, aki a válságokat csak úgy elengedi, inkább megpróbálja kihasználni őket.

Ám az igazság az, hogy ez a választói pofon túl nagy ahhoz, hogy a felelősséget Macron könnyedén másokra háríthassa. A vasárnapi eredmény elsősorban neki, az ő elmúlt két hónapos teljesítményének és kampányának szólt, s a franciák tudatos kiegyensúlyozási igényét tükrözi. Pár hónap alatt ki fog derülni, hogy ezzel a saját maga által legyártott parlamenti válsággal mihez kezd a francia elnök.