Új nap, új rakétacsapás.
Heves harcok voltak Irpinyben, többen meghaltak. Háztól-házig zajlanak a harcok, és nagyon úgy tűnik, hogy mire a háború véget ér, Irpinyben nem marad álló épület. Vasbeton romok a tejfehér ég alatt.
Változatlanul sárga buszok mennek a pergő aknatűzbe, hogy kimentsék, akiket még ki lehet. A sofőrök járó motorral várnak.
A belváros kihalt. Csak tankcsapdák és betontömbök a piszkos hóesésben. Az őrmester azt mondta, egymás után két nap nem szabad bemenni a tűzvonalba. Nem erre tervezték az ember idegrendszerét. Maradjunk a városban a frontvonal mögött legalább egy napot. Ez a béke szigete.
Indulás előtt számoljuk a becsapódások hangját. Egy, kettő, három. Még mindig csak rakéták, és nem az orosz tüzérség. Minden rendben van.
Kis veszekedés a hotel előtt arról, hogy milyen zenét hallgassunk útközben. Kulcsfontosságú kérdés a háborúban. Úriember nem hal meg a Spice Girls legnagyobb slágereire.
Sisakban és mellényben ülünk be a kocsiba. Bekötni nem tudjuk magunkat. Nem is szerencsés a biztonsági öv, ha rálőnek az autóra, és gyorsan kell kiugrani. Taktikai tomahawk az ember lábánál az anyósülésen, ha ki kellene törni az ablakot. Ne kelljen.
Északnak vesszük az irányt. Pislákoló fények az üzletekben, szirénázó mentőautók. Kiégett roncsok állnak egy kereszteződésben. Az ellenőrzőpontoknál ukrán önkéntesek mutatják, hogy tovább. Megyünk az állatkertbe.
Előttünk sárga buszok a front felé.
Az állatkert zárva van. Színesre festett zsiráfszobor bámulja az ellenőrzőpontok felől felszálló füstöt. Az őr tört angolsággal mondja, hogy nincs itt senki, jöjjünk vissza holnap.
Szerinted itt is meg fogják enni az állatokat, ha megkezdődik az ostrom?
Kizártnak tartom.
Budapesten megették a háború alatt.
Azóta eléggé felértékelődtek az állatok. Nincs az a médium, ami ne számolt volna be a kijevi állatkertről.
A magam részéről engem mindig jobban érdekeltek az emberek. Úgy döntünk, inkább őket keressük meg.
Vitalij Klicsko, Kijev főpolgármestere azt nyilatkozta, hogy amióta elkezdődtek a rakétázások, körülbelül 150 ezer ember húzza meg magát a város alatt labirintusként tekergő metróhálózatban. A szerelvények nem járnak már 12 napja. Ez sokkal kevésbé tragikus, mint ahogyan hangzik. Erre tervezték a metrót ugyanis.
A hidegháború közepén, 1960-ban készült el, de egészen napjainkig folyamatosan bővítették. A Szovjetunió több országához hasonlóan a kijevi metrót is úgy tervezték, hogy – egy nyugati atomtámadás esetén – szinte mindegyik állomás óvóhelyként is védje a város lakosságát. Ezért is vannak mélyebben a föld alatt, mint a nyugati nagyvárosok földalattijai.
Kijev azzal is büszkélkedhet, hogy
A sors iróniája, hogy éppen az oroszok légitámadásai miatt kellett óvóhelyként hasznosítani őket, azok miatt, akik egyébként központilag, Moszkvából irányították az építését.
Kitesszük a vészvillogót, és kiszállunk a kocsiból egy buszmegálló mellett. Nem kell attól tartanunk, hogy kerékbilincset kapunk. A közlekedési rendőrök a fronton harcolnak a katonák mellett.
Lemegyünk az aluljáróba. Kalasnyikovos önkéntesek kiabálják, hogy „baszódjon meg Putyin!”, meg hogy „Éljen Ukrajna!” Visszaintegetünk nekik.
A metró bejárata előtt fegyveres őr. Mutatjuk az ukrán védelmi minisztérium által megküldött sajtókártya fényképét. Kinyitja az ajtót. Meleg levegő csap az arcunkba.
A mozgólépcső előtt újabb fegyveresek, rendőri egyenruhában. Hosszasan vizsgálják az engedélyeinket, és átnézik a hátizsákokat. Nincs nálunk fegyver.
Az állomás parancsnoka egy szőke, középkorú nő. Mutatja, hogy menjünk utána. Szabadkoznak a rendőrfiúk a szigorú ellenőrzés miatt.
A háborús legenda az oka. Állítólag beszivárgó ügynökök egy gyerekjátékban akartak robbanószert becsempészni az egyik állomásra – bár a legendának semmi hivatalos nyoma, ahhoz éppen elég, hogy fenntartsa az óvóhely őreinek figyelmét.
A mozgólépcső működik. Hosszú perceken keresztül megyünk a föld alá. Ez itt nem a pokol. Világosság és langyos meleg van.
Az állomás közepén felvert sátor. Egy anya ebédet ad két kisgyerekének. Madár eteti így a fiókáit. Idős néni nézi a sátor mögött a plafonra szerelt tévét.
Nincs kosz és nincs mocsok. Nem érezni a vizelet szagát a levegőben. Emberek fekszenek a falak két oldalán takarókba csavarva. A legtöbbjük nő és kisgyerek.
Kutyák dugják ki a fejüket a takaró alól jöttünkre, amin gazdájukkal osztoznak. Az egyik ugatni és vicsorogni kezd.
„Ne haragudjon, kicsit bolond, amióta eljöttünk otthonról” – mondja egy fiatal nő, miközben korholja a kutyáját.
Mióta vannak itt?
Amióta lőnek.
A platformon alvó kék szerelvény. Nem megy sehová. A belsejében is laknak. Hangosan tiltakoznak, amikor fényképezni akarjuk őket. Nem tudjuk lefotózni a felakasztott mosást. Eltesszük a kamerát.
Az állomás végében kifeszített vászon, előtte székek. Gyerekek ülnek rajta, és régi orosz rajfilmeket néznek, miközben az édesanyjuk próbálja beléjük erőltetni az ebédet.
A látvány időtlen. Lehetnénk akár a második világháborús Londonban is. „Hárman vagyunk. A Két gyerek meg én” – mondja az anyuka bágyadtan mosolyogva.
A férje?
Harkivban harcol.
Hallgatunk.
Nézi a híreket?
Nem. A rajzfilmek jobbak.
Szőke kislánya látványosan unatkozik. Először gyanakodva bámul minket. Felpattan a székről, berohan a boltív alá, és onnan kukucskál. Kezében piszkosszürke plüssállat. Amikor meggyőződik arról, hogy nem jelentünk veszélyt, nem vagyunk többé érdekesek. Az állomás közepére vonul, ahol piruettezni kezd. A táncától felderülnek a pokrócokon fekvők arcai.
„Balerina akar lenni” – mondja az anyja.
„Meg állatorvos.”
„Meg űrhajós.”
Nézzük a körbe-körbe pörgő kislányt, aki egy pillanatra sem engedi el kezéből az alvós állatát.
Azon tűnődünk, hogy ő vagy mi szédülünk-e el előbb.
