Kijev, Ukrajna fővárosa folyamatos légitámadás alatt áll. Óránként sírnak fel légoltalmi szirénák, a becsapodó orosz rakéták hangjától remeg a föld. Azt a dermesztő csendet viseljük nehezen, ami utána következik.

A hajnal erőtlen és hideg. Szemerkélő hóesés, és fekete sár a kihalt utakon. Reggel nyolctól délután háromig tartanak nyitva a boltok. A gyógyszertárak előtt több százméteres sorok állnak. Didergő nők és gyerekek várják, hogy bejussanak.

A pánikvásárlás jelei már láthatóak a szupermarketek polcain, de az élet még megy Kijevben. Még mindig van áram, víz és gáz. Az otthonok még nem dermedtek a kelet-európai télbe, igaz, az emberek – a légoltalmi szirénák folyamatos működése miatt – az idejük nagy részét a pincékben töltik.

Kora reggel indultunk el Kijev külvárosa felé, kocsival. Erősen havazott, az ellenőrzőpontoknál látszott az önkéntes honvédők lehelete. Sárga karszalagos, bőrdzsekis férfiak állnak a sebtében felépített beton úttorlaszok mellett, felhúzott és kibiztosított AKM-gépkarabélyokkal a kezükben. Az ujjuk az elsütő billentyűn, amikor a kocsi letekert ablakához lépnek. Ilyenkor feltartott kezekkel imádkozunk, hogy ne ijedjen meg, legfőképpen nehogy elbotoljon valamiben, mert a harmincas tár éppen elég ahhoz, hogy mindannyiunkat a túlvilágra küldje.

Az út közepén keresztbeállt Humvee, a filmekben sokszor látott katonai jármű. Ukrán katona int, hogy mehetünk tovább. Fekete füst száll a tejfehér ég felé a vizes hóesésben. Még ég a tegnap éjjel kilőtt TV-torony. A sors fintora, hogy az oroszok célpontja üzemképes maradt, csupán néhány órára jelentkeztek átjátszási problémák az ukrán nemzeti tévékben.

Ugyanezt már nem lehet elmondani a toronnyal szemben álló edzőteremről. A kardiógépekből száll fel a füst. Kitört ablakszilánkok szikráznak a sárban. Csikorognak az ember talpa alatt.

Berobbant szélvédőjű személygépkocsi áll a kereszteződésben. Valaki sosem ért haza az edzésből. Véres kéznyoma kivehető az anyósülésen. A hivatalos ukrán közlés szerint hatan haltak meg. A holttesteket elszállították, de a kiégett gépjárművek itt maradnak a támadás mementójaként.

Fényképezünk, majd megyünk tovább.

Kisírt szemű, kialvatlan civilek nézik az elhajtó autónkat a romok közül.

Az Okhmatdyt gyermekkórházhoz tartunk. Ez a legnagyobb, kifejezetten gyerekekre szakosodott kórház egész Ukrajnában.

A kórház bejáratánál fegyveresek állnak golyóálló mellényben. Katonai busz hajt ki teli gépkarabélyos önkéntesekkel a kapun. Várjuk, hogy beengedjenek az őrök.

Az orosz propagandagépezet folyamatosan arról számol be, hogy az ukrán haderők civil épületek mellé telepítik a tüzérségüket, kiemelt katonai logisztikai központjaikat, hogy súlyos civil áldozatok nélkül ne lehessen kilőni őket föld-föld rakétákkal. Imádkozunk, hogy ne is kelljen ilyesmiről beszámolni.

A katonai egységek civilek köré telepítése bevett stratégiája a XXI. századi hadviselésnek. Gyakran elfeledkezünk arról, hogy a háború nemcsak tengeren, földön és levegőben, de a virtuális térben is zajlik – a civilek szenvedése és annak képi látványa erősen tudja befolyásolni a hadviselő felek megitélését az összekapcsolódott világban.

A hideg a csontvelőnkig hatol, mire megkapjuk az engedélyt a belépésre.

Modern kórházépület felé haladunk. Az állatfigurákkal díszitett ajtók és a vidám színek árulkodnak csak arról, hogy a betegek nagy része kisgyerek.

A bejárat előtt összetalálkozunk a kórház igazgatójával, Dr. Vlagyimir Zsovnírral. Kialvatlanság és kétségbeesés a tekintetében.

„Itt nem lehet dohányozni. A kórház egész területén tilos” – mondja, folyékony angolsággal.

Szégyenkezve elnyomjuk a cigarettáinkat.

„Na, jöjjenek” – mondja.

A kórház recepciója előtt halomba rakott pillepalackos vizek, segélycsomagok. Fiatal orvosok rohannak a folyosókon, színes műtősruhákban. Kialvatlanok, de mosolyognak, ahogyan elmegyünk mellettük.

Ez Ukrajna legnagyobb gyerekkórháza. Talán Európa legnagyobbja is. Hétszázhúsz ágyunk van. Napi tíz operációt hajtunk végre.

„És a háború? Mi változott a háborúval?”

„Igen, a háború” – mondja eltűnődve. Hosszasan hallgat. Olyan érzésem van, mintha a kialvatlanság miatt elvesztette volna a fonalat.

„Eddig négy csecsemőt műtöttünk a háború miatt. A többi sebesült katona.”

„A sebesült katonákat is megműtik?”

„Orvosok vagyunk. Erre esküdtünk fel. Senkit sem utasítunk vissza.”

„Befolyásolja a háború a kórház működését?”

„Mindent befolyásol az országban. Mindent. Még a levegőt is, amit beszívunk.”

„Miben?”

„Például leállt a szemétszállítás. Látja azt a szeméthalmot ott? Na, az veszélyes kórházi hulladék. Napok óta csak gyűlik.”

„A légitámadások?”

„Igen, a légitámadások…” – mondja kásásan. „Ne haragudjon, nem tudom mikor aludtam utoljára.”

„Mi van a légitámadásokkal?”

A légitámadások miatt nincs teje a nőknek. Egyszerűen nem tudnak szoptatni. Több tucat telefonhívást kapunk, hogy segítsünk tápszert szerezni, mert éhen hal a gyerekük. Ugyanez a helyzet az inzulinnal is.

„És?”

„Megoldottuk. Vannak készleteink. Tudunk segíteni még.”

„Mi miben tudunk segíteni önöknek? Mire van szükségük?”

„Mármint a Nyugat?”

„Igen.”

„Meg tudják állítani az oroszokat? Le tudják állítani a légitámadásokat?”

Dermedten hallgatunk.

„Na, jöjjenek” – mondja az igazgató. Nedves falú pincelépcsőn vezet le a föld alá. Négyujjnyi vastag rozsdás vasajtón kopogunk. Kékruhás szőke doktornő nyit ajtót. Bemutatkozik, Halyna Fedushkának hívják, neurológus.

Mögötte matracok a félhomályban. Anyák próbálják szoptatni a gyermekeiket a salétromos falaknak dőlve, a fejük felett futó szennyvízcsövek alatt. Gyerekek rajzolnak a félhomályban.

„Isten hozta magukat az óvóhelyünkön” – mondja Dr. Fedushka.

„Van műtőszobánk, gyakorlatilag minden van idelent, ami a kórházi működéshez kell. 191 ágyat alakítottunk ki.”

„Kik a betegeik?”

„Azok, akik meghalnának 24 órás orvosi felügyelet nélkül. Immundeficitesek például. Súlyos cukorbetegek. Mivel mind gyerekek, a szüleiknek is helyet kellett kialakítanunk.”

„Fotózhatunk?”

„Igen.”

Egy szoptató anyát fotózunk. Az arcán sem zavartság, sem félelem. A semmi üvölt a tekintetéből, ahogyan elveszi a melléről a kisbabáját. A csecsemő nem nyög, nem sír. Akik itt vannak, már mind elsírták a könnyeiket.

Az apák a fronton, az anyák a beteg gyerekkel a kórházban. Konkrét hír nincs az apákról, csak a holtestek képei Harkivből, Herszonból, Mariupolból. Ezek a nők inkább meg sem nézik a híreket már, nehogy felismerjenek egy cipőt, egy inget a halottakról mutatott tévéfelvételeken.

Dolgozik bennünk a szégyen, ahogyan fotózzuk ezt a tragédiát.

„Na, ugye, milyen csínos óvóhelyünk van?” – kérdezi a visszatérő kórházigazgató. „Menniük kellene, mert mindjárt gyógyszerosztás.”

A lépcsőn felfelé megkérdezem:

„Vannak a kórház területén fegyveresek? Az orosz propaganda szerint minden kórház, lakónegyed tele van katonai célpontokkal.”

„Ide aztán senki sem jön be fegyverrel.”

„De a bejáratnál láttunk fegyvereseket.”

„Azok ott is maradnak. A kórház épületébe nem hozhat be senki fegyvert. Az összes orvos a testével fog ellenállni, ha ilyen kísérlet történik. Tetszett a légoltalmi pincénk?”

„Nem mondanám, hogy tetszett.”

Én büszke vagyok, hogy megcsináltuk. Amíg működik, életet ad a gyerekeknek. Erről szól itt minden, nem a halálról.