„Nem értem, miért kell mennem. Nem csináltam semmi rosszat“, Pablo Casado, a spanyol konzervatív Néppárt vezetője ezekkel a szavakkal kommentálta, amikor február 22-én látványosan megbuktatták pártbeli ellenfelei. Nem mintha Casado teljesen ártatlan lett volna: a spanyol közvélemény az elmúlt napokban elhűlve figyelte, amint az ellenzék legnagyobb ereje egyre ádázabb belső harcokba bonyolódik a nyilvánosság szeme előtt. De erősen figyelt a spanyol szélsőjobb vezetője, Santiago Abascal, Orbán Viktor egyik friss szövetségese is, hiszen Ez nem akármilyen teljesítmény egy alig tíz éve alakult párttól, amely csupán három éve, 2019-ben jutott be a parlamentbe.
A konzervatív Néppárt belső torzsalkodása persze sokat segít a szélsőjobb megerősödésben. Az ellenzéki lét szemlátomást nem tett jót a pártnak, Mariano Rajoy miniszterelnök dicstelen távozása után hiába hirdetett új korszakot a 41 éves Pablo Casado. A párt 2018-ban meglepetésre megválasztott elnöke és a párt főtitkára – a még mindig csak 37 éves Teodoro García Egea – a kisebbségben kormányzó és nem túl acélos spanyol baloldali kormánynak így sem jelentettek kihívást.
Casado vezetési stílusát, politikusi képességeit – ami leginkább a „nagy öregek” kiszorításában merült ki, és abban, hogy szinte fanatikusan hitt saját magában – sok kritika érte, és csak idő kérdése volt, mikor jelennek meg a belső riválisok: elsősorban egy nő, Isabel Díaz Ayuso, aki tavaly nagy fölénnyel, csaknem 45 százalékos eredménnyel nyerte meg a madridi tartományi választást. Casado és Díaz Ayuso kezdetben nyerő párosnak tűnt, fiatalok, dinamikusak, fotogének, de hamar kiderült, hogy két dudás itt sem fér meg egy csárdában. Díaz Ayuso, aki a Covid szigorítások és lezárások elleni tábor egyik fő szószólójaként elsöprő népszerűségre tett szert főleg a vállalkozók – és a szocialista kormány kritikusai – körében, gyorsan a politikailag halovány Casado riválisává vált.
A pártelnök és szűk környezete tavaly ősszel döntött úgy, lépni kell, különben Ayuso a fejükre nő. Kapóra jött, hogy kiderült: a politikusnő fivére is részesült egy tartományi maszkmegrendelésből, és ezzel jókora összeget, 55 ezer eurót, zsebelt be. A nő tagadta, hogy bármit tudott volna az ügyről, netán ő járt volna közben azért, hogy fivére cége legyen a befutó. Majd ellentámadásba lendült: két spanyol lapnak is kiszivárogtatta, hogy Casado magánnyomozókat is felbérelt, hogy szaglásszanak körülötte, ami azért szokatlan módszer még a néppárton belül is. Díaz Ayuso bepanaszolta Casadot a párt erős embereinél, a tartományi miniszterelnököknél, hogy igazságtalanul bánt vele – és a hangulat szépen lassan Casado ellen fordult.
Nem tettek jót a pártelnök megítélésének az utóbbi hetek politikai hibái sem: a párt népszerűség-növekedésében bízva előrehozott választást tartottak a hagyományosan konzervatív tartományban, Castilla y Leónban, de ahelyett, hogy elsöprő győzelmet arattak volna, csak üggyel-bajjal, minden eddiginél gyengébb eredménnyel tudtak nyerni. Most főhet a fejük, hogy mi legyen: kössenek-e koalíciót a szélsőjobb Vox-szal, vagy próbálkozzanak kisebbségben?
A Vox-kérdés amúgy is megosztja a pártot: a mérsékelt konzervatívok (mint Casado) hallani sem akarnak a vörös vonal átlépésről, míg a hatalomcentrikusok (például Díaz Ayuso) nem zárnák ki, hogy bevegyék a menekült és genderellenes szólamokat hangoztató populistákat. Ennek a kérdésnek jövőre lesz valódi tétje, amikor a következő spanyol parlamenti választást tartják, és amelyen a Néppárt és a Vox akár fej fej mellett is végezhet.
Ha létrejön köztük egy koalíciós megállapodás – akár csak informális – akkor az történelmi fordulatot jelenthet Spanyolországban, és persze magyarázhatja, hogy Orbán Viktor, aki jellemzően olyan politikusokkal szeret fényképezkedni, akik hatalmon vagy legalábbis a hatalom közelében vannak, miért ápol megkülönböztetett jó viszonyt Santiago Abascallal.
Ám a következő választásokig még van egy kis idő, és Casado bukása után a Néppárt most igyekszik rendezni a sorait. Megvan már a következő pártelnök-jelölt is a galíciai miniszterelnök, Alberto Nunez Feijoó személyében. Feijoó eddig négyszer nyerte meg a helyi, galíciai tartományi választásokat, mindannyiszor abszolút többséggel, vagyis nála erősebb figura nemigen létezik ma Spanyolországban. Dolgozott José Maria Aznar konzervatív kormányában is, de a politikusi szakmát valójában a frankóizmus és a spanyol demokratikus átmenet nagy öregétől, Manuel Fragától tanulta, aki előtte évtizedekig vezette Galíciát. (A 2012-ben elhunyt Manuel Fraga Francisco Franco kormányban több miniszteri tárcát is vitt, de ő volt az 1978-as spanyol demokratikus alkotmány egyik „atyja”és a néppárt egyik alapítója is.)
Feijoót már négy éve is kapacitálták, hogy vegye át a néppárt vezetését, de akkor visszautasította a felkérést, mondván, ő a galíciaiaknak tartozik azzal, hogy kitölti az idejét. Azért az ő múltjában is van egy sötét folt. Még 2013-ban írta meg róla az El País, hogy fiatal korában, 1995-ben baráti kapcsolatot ápolt és együtt utazgatott egy üzletemberrel, akit később kábítószer-kereskedelemért ítélték el. Feijoó igyekezett úgy tenni, mintha nem emlékezne semmire –
csak arra emlékszem, hogy hó volt,
mondogatta, ami azóta szállóige lett a spanyol politikában –, de az ügy ismét napirendre kerülhet, ha ő lesz a Néppárt vezére.
A konkrét váltásra az április 2-3- án tartandó rendkívüli kongresszuson kerül majd sor, és hamarosan az is kiderül, hogy sikerül-e visszacsábítani a konzervatív választókat a szélsőjobbtól, avagy a közös ellenfélnek tartott szocialisták ellen érdemes-e inkább szövetkezni a Vox-szal. Az elemzők többsége az előbbit várja Feijoótól, amivel szétfoszlathatja Santiago Abascal álmait a szélsőjobb kormányzati esélyeiről.
