Ismét egy fülledt éjszaka az afrikai szórakozóhelyen, amit egészen véletlenül Istanbulnak hívnak. Szól a Jerusalema, amire ütemesen nyomják a performanszot a helyiek és a gyorsan akklimatizálódó turisták. A zanzibáriak nagyon tudnak bulizni. Pásztázom a helyet: tömött sor a pultnál, kivetítők a magasban, amiken mindig megy műsor, hogy fokozzák a tanzániai vizuális hedonizmust. A képernyőn ismerős alakok tűnnek fel, íjak, lovasok, mintha a Honfoglalást vetítenék.
Hajnali háromkor ez egy kicsit erős.
A felirat hamarosan mindent elárul: Dirilis-Ertugrul, az egyik legkedveltebb török történelmi sorozat. Odafordulok a beszélgetőpartneremhez, aki megnyugtat: Tanzániában is nagyon szeretik a török szappanoperákat, több is fut belőlük.
Pedig nem erre voltak predesztinálva. Ugyan az 1960-70-es években készültek az első török sorozatok, és 1981-ben sikerült egyet eladni Franciaországba, két évtizedig nem értek el áttörést, noha a hazai piacra egyre több szappanopera készült és készül, hiszen 2019-ben a 84 milliós országban átlagosan kicsit több mint négy órát töltöttek naponta tévénézéssel az emberek – összehasonlításképp: Magyarországon ennél is többet, négy és fél órát.
A hazai igények kielégítése komoly versenyhelyzetet teremtett, ami elősegítette a szektor fejlődését és professzionalizációját. A 2000-es évek elején ráadásul történt egy generációváltás a rendezők között, miközben a politikai helyzet is szabadabbá vált – igen, Recep Tayyip Erdogan pártjának 2002-es hatalomra kerülését sokan úgy értékelték, még az Egyesült Államokban és az EU-ban is, hogy javítani fog a sajtószabadság és emberi jogok terén, és ez a 2000-es évek elején-közepén meg is történt, ami kedvezett olyan témák felvállalásának, melyekkel korábban inkább nem kísérleteztek.
Az arab világba történő export 2006-ban kezdődött – a pletykák szerint egy szaúdi tulajdonú tévécsatorna, az MBC egyik igazgatójának megtetszett az antalyai szállodában látott török sorozat, és úgy döntött, tesz egy próbát. Az ötlet bejött, egészen annyira, hogy 2011-re már az arab szatellitcsatornákon sugárzott sorozatok 60 százalékát a törökök tették ki, megelőzve az amerikaiakat.
Az arab világban az átütő sikert a Gümüs (Magyarországon Igazgyöngy címmel sugározták 2014-ben, de nem ért el nagy nézettséget, igaz, nemrég újrakezdték) hozta el 2008-tól kezdve, amiből alaposan kivette részét a „török Brad Pitt” Kivanc Tatlitug (Magyarországon a Tiltott szerelem, Kuzey Güney – Tűz és víz és a Szerelemben, háborúban című sorozatokban volt látható). Az utolsó részt a 15 év fölötti korosztályban mintegy 85 millióan nézték, köztük 50 millió nő.
A közel-keleti országok mellett a Balkánon is hatalmas sikert értek el a török sorozatok, és a türk országok tévénézői között is kedveltek. De Latin-Amerikában és Afrikában is komoly nézettséget hoztak, 2021-re így már több mint 150 országban láthatók.
A legnézettebb sorozat a Magyarországon is befutott Szulejmán volt – eredeti török címét, ami „Nagyszerű évszázad”-ként fordítható, a hazai kontextus miatt bajos lett volna megtartani –: 500 millión láttak világszerte. A török filmipar számai is szépen fejlődtek: 2020-ban több mint 500 millió dollár külföldi bevételt hoztak a gyártóknak.
A sorozatok sikerét illetően több tényezőt szokás megnevezni: a technikai kivitelezés és színészi alakítás mellett a megfelelő témaválasztást. Míg a Közel-Keleten főleg azért szeretik őket, mert egy modernebb társadalom képét mutatják be, addig Nyugaton (beleértve Latin-Amerikát) inkább azért, mert konzervatív(abb) képet sugallnak. Álljon akármi szappanoperák sikere mögött, az biztos, hogy gyilkos piacot teremtettek: több tucat gyártó éves szinten több mint 50-70 sorozatot készít, amelyek közül vajmi kevésből lesz kasszasiker. Rendszeres, hogy egy évad után leveszik őket a tévéképernyőről, így befejezés nélkül ér véget a történet – ebbe a magyar tévénézők is belefutottak már. Ráadásul egy török epizód rendszerint 120-150 percig tart, így jellemzően a 13. epizódig nagy a harc a túlélésért (13 epizódot már el lehet adni külföldre legalább egy 26 részes évadként).
A napjainkban játszódó családi, szerelmi szappanoperák mellett érdemes szót emelni a történelmi kosztümös, fikciós sorozatokról, melyekből a Szulejmán és a Szultána (törökül: Muhtesem Yüzyil és Kösem) képében a magyar tévénézők is bepillantást nyertek. De megemlítendő rajtuk kívül az I. világháború után a megszálló görögök elleni izmiri ellenállást bemutató Sebzett szív is, amelyben a korábbi „Szulejmán”, Halit Ergenc játszotta a főszerepet). Ugyan sok más országban is eladták ezeket – illetve, ahogy tapasztaltuk, már Tanzániának is –, az oszmán-török múlt korábbi időszakait feldolgozó szériák még nem érték el a magyar piacot.
Pedig ezek messze túlmutatnak az egyszerű szórakoztatáson, politikai jelentőségre tettek szert Törökországon belül mindenképp – de bizonyos esetekben azon kívül is. A Szulejmán például az országban vitákat váltott ki azzal kapcsolatban, hogy mennyire lehet megkérdőjelezni a bölcs törvényalkotó és folyamatosan lóháton lévő szultán imázsát a hárem világának bemutatásával. A komoly kritikák ellenére úgy tűnik, a török tévénézők kíváncsiak voltak a szultán szerelmi kalandjaira, igaz,
De komolyabb politikai szerep a Szulejmánnak nem jutott. Annál inkább a TRT (Török Rádió és Televízió) által megrendelt sorozat, a Dirilis: Ertugrul, azaz Feltámadás: Ertugrul számára, amely a dinasztiát megalapó Oszmán apjának, Ertugrulnak és törzsének a történetét mutatja be, ahogy a mai Észak-Szíriából a keresztesekkel, mongolokkal és belső ellenségekkel küzdve eljutnak Északnyugat-Anatóliába, és megszerzik Sögüt térségét, ahonnan megindul a birodalom építése. Ugyan a sorozat próbálja követni a történelmi tényeket, megfelelő források híján nagyrészt fantázia szülte, de (vagy éppen ezért) a török nézők így is imádták. A történelmi hűség persze a főbb mozzanatokon túl kevésbé volt erőssége a Szulejmánnak is, a magyar nézők is láthatták, ahogy a valójában csak 20 éves II. Lajos helyett egy meglehetősen harcias, középkorú férfi száll szembe az oszmán udvarral.
A birodalom előtti zavaros időket hőseposzként bemutató mű nagyon jól rezonált a török közvéleményben, és a kormánypárt is úgy döntött, kihasználja ezt. A Dirilis főcímzenéje a kormányzó párt, az AKP rendezvényeinek visszatérő kelléke lett (2015 és 2018 közötti három parlamenti választás, egy népszavazás és számos nagygyűlés alatt volt is lehetősége felcsendülni), sőt maga Erdogan is többször meglátogatta a forgatás helyszínét.
A sorozat írója és producere, Mehmet Bozdag rá is állt erre a zsánerre, és 2019-től már el is kezdődött a folytatás, a 38 országban látható Kurulus: Osman (azaz Alapítás: Oszmán) sugárzása, ami mellett Erdogan szintén letette a voksát. Bozdagot pedig a külpolitikai nyitásba fogó Üzbegisztánból is felkérték, hogy szálljon be a mongolok ellen az 1220-as években hősies harcot folytató utolsó khorezmi uralkodó életét bemutató sorozat kivitelezésébe (aki, mint a tatárjárás történetéből sejthető, nem ért el sikert).
2020-től pedig újabb sorozatok sugárzását kezdték meg, melyek a 11. században a Közel-Keletet pár évtized alatt elfoglaló szeldzsuk-törökök (világtörténelmi jelentőségüket ne felejtsük el: az ő hódításaik miatt indultak a keresztes hadjáratok) legendás uralkodójának, Alp Arslannak és utódainak küzdelmeit mutatják be. Alp Arslan már csak azért is fontos a törököknek, mert a kelet-anatóliai Manzikertben 1071-ben ő győzte le a bizánciakat, és nyitott utat a török csoportok beáramlásának Anatóliába. Talán ezért sem véletlen, hogy az utóbbi években Erdogan rendszeresen megemlékezik a győzelemről, az idén is külön programot szentelt a csata 950. éves évfordulójának.
A török politika és a bizonyos sorozatokban használt jelképek, a nagy, külső és belső ellenségekkel harcoló vezetőkre való hivatkozás, a sorozatszínészek meghívása politikai rendezvényekre mind illeszkedik a jelenlegi helyzetbe, kultúrpolitikába, amit egyesek neooszmanizmusként címkéznek. Ugyan a fogalmat főleg külpolitikai vonatkozásban emlegetik, összefoglalóan Ankara nagyhatalmi törekvéseire, de jobban tetten érhető az ország határain belül, az Oszmán Birodalom iránti – államilag támogatott – nosztalgia újjáélesztésében és fenntartásában, amely fuzionál a vallás egyre komolyabb megjelenítésével és a nacionalizmussal – lásd tavaly nyáron az Aya Sofya (Hagia Sophia) múzeumból dzsámivá alakítását.
Számos tanulmány látott napvilágot arról, hogy egy-egy nagy külföldi siker után megnőtt az adott országból Törökországba érkező turisták száma. A sorozatok hozzájárultak a török nyelv iránt érdeklődés növekedéséhez is.
Emellett azonban akár külpolitikai feszültség tárgyává is válhatnak. A megromló diplomáciai viszony miatt 2020 elején a Dirilis sorozatot betiltották az Egyesült Arab Emirátusokban, Egyiptomban, Szaúd-Arábiában, hogy Törökország kulturális befolyásának gátat szabjanak. Sőt, megindult egy komoly szaúdi pénzekből leforgatott „törökellenes” sorozat sugárzása (Mamlakaat Al-Nar, angolul Kingdoms of Fire), amely a 16. század eleji oszmán hódításokat és azok kegyetlenségét mutatja be. A Mohács előtti évtizedben a törökök gyors egymásutánban ledaráltak két birodalmat és nagyjából 1 millió négyzetkilométernyi területet, az arab világ jelentős részét elfoglalták, így volt miből ihletet meríteni.
A tiltás ellenére a török sorozatok népszerűsége töretlen a Közel-Keleten. A Covid-járvány sem tudta megtörni a gyártásukat – noha pár hónapos kiesést okozott –, és a magyar tévécsatornák is újabb és újabb szappanoperákat vásárolnak, noha az átpolitizáltság és a magyar közönség számára távoli kontextus (mint az Oszmán-dinasztia alapítása) miatt a történelmi sorozatok várhatóan kevésbé fognak teret nyerni. Addig is a zanzibáriak örülhetnek. Erdogan legutóbbi afrikai útja után bejelentette: 2022-től ők is nézhetik a Kurulus: Osmant.
