Úgy tűnik, az Egyesült Államok és Irán továbbra sem jut dűlőre annak a megegyezésnek az újraélesztésében, amely a közel-keleti nagyhatalom nukleáris programját szabályozná a nyugati hatalmak által érvényesített súlyos gazdasági szankciók felülvizsgálatáért cserébe. A Joint Comprehensive Plan of Action (JCPOA) néven ismert egyezményt még 2015-ben, a demokrata Barack Obama elnöki ciklusa alatt kötötte meg hat nagyhatalom, az USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország és Kína, ám ezt 2018-ban a republikánus Donald Trump egyoldalúan felmondta, kiléptette belőle az USA-t, egyúttal szankciókat vezetett be, melyek megingatták az egész egyezmény hatékonyságát.
Az egyezményt, amelyet magyarul Iráni Atomalku néven szoktak emlegetni, az új amerikai elnök, Joe Biden megpróbálta visszaállítani, s noha kezdetben mutatkozott is erre kölcsönös szándék, a világ nagyot fordult 2018 óta. A tárgyalásokat az idén májusban kezdték meg Bécsben a nemzetközi tárgyalódelegációk, ám a múlt héten lezárt hetedik forduló sem hozott kézzel fogható eredményt.
Honnan van Iránnak nukleáris technológiája?
Az iráni atomprogram története az ötvenes évekre vezethető vissza. 1953 telén Dwight D. Eisenhower amerikai elnök Atom for Peace címmel tartott beszédet az ENSZ közgyűlése előtt. Ez a programbeszéd nyitotta meg az utat a nukleáris technológiák békés célú felhasználásának exportja előtt. 1957-ben megalakult a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ), amelynek célja a nukleáris energia békés célú felhasználásának biztosítása és a fegyvercélú felhasználás akadályozása volt. Az USA elképzelése akkor az volt: a technológia megosztása révén biztosíthatják, hogy a fejlesztések feletti ellenőrzést minél szélesebb körben és minél több országban ők gyakorolhassák, megelőzve ezzel az ellenséges Szovjetuniót. Mivel abban az időben Iránban nyugatbarát monarchia gyakorolta a főhatalmat, és az ország a földrajzi fekvése miatt is stratégiai jelentőségű volt a hidegháborúban, az Egyesült Államok nem látta biztonsági kockázatát a nukleáris technológia átadásának.
Az iráni atom történetének első, nemzetközi szempontból jelentős fordulata akkor következett be, amikor 1979-ben a monarchiaellenes forradalom nyomán síita iszlamisták egy jelentős csoportja szerezte meg a hatalmat, és új, rendkívül stabil, teokratikus alapokon nyugvó államot hoztak létre. Az Iráni Iszlám Köztársaság ma már több mint negyven éve stabilan működik azzal együtt, hogy a nyugati hatalmak legfőképp az emberi jogi problémák miatt folyamatos bírálják az iráni vezetést, amely jelentős gazdasági nyomásnak is ki van téve. Az, hogy a hetvenes évek végén az Egyesült Államokkal nyíltan ellenséges hatalom került nyeregbe Iránban, a Nyugat szemében igen kockázatossá tette a nukleáris programot.
2002-ben egy emigráns ellenzéki csoport, a Népi Mudzsahedek leleplezték, hogy Irán titokban két, veszélyesnek ítélt nukleáris létesítményt is működtet, egy urándúsításra alkalmas üzemet Natanzban, valamint egy nehézvizes nukleáris üzemet Arákban. Az ország ekkor kénytelen-kelletlen beleegyezett, hogy a NAÜ vizsgálatokat folytasson az ügyben. 2005-ben Irán Mahmúd Ahmadínezsád személyében új, keményvonalas elnököt választott, és a fejlemények tükrében az ENSZ 2006-ban életbe léptette ez első komoly gazdasági szankciókat az országgal szemben.
2013-ban, amikor Iránban újra mérsékelt irányvonalat képviselő elnök, Hasszán Róhání elnök került hatalomra, megnyílt a lehetőség, hogy a nyugati hatalmakkal megegyezés szülessen. A JCPOA tető alá hozása Róhání elnök programjának egyik legfontosabb eleme volt. A 2015-ben megkötött nemzetközi egyezmény lehetővé tette a gazdasági szankciók enyhítését, és a nyugati tőke beáramlását az országba. A főhatalmat gyakorló iráni klérus és a nyugati hatalmak számára egyaránt elfogadható mérsékelt elnöknek köszönhetően a főleg a lakosságot sújtó gazdasági szankciók hatásai enyhülni látszottak, így az ország helyzete stabilabbá vált, a nyugati befektetők – közöttük a magyar kormány által vezetett delegáció – pedig sorban álltak Iránban az utolsó, még szabadon kitermelhető ásványkincsekért, valamint üzleti lehetőségekért.
Hogy a republikánus Donald Trump 2018-ban miért lépett ki végül egyoldalúan a megállapodásból, csak találgatni lehet. Az iráni ballisztikus rakétaprogram kihagyása a megállapodásból lehetett az egyik fő ok a republikánus elitekben elég elterjedt, Iránnal kapcsolatos bizalmatlanság mellett. Az elnök a 2015-ben megkötött megállapodásról mindenesetre később azt mondta:
Akkor könnyen meg lehetett volna kötni egy konstruktív megállapodást, de ez nem az volt.
Mit akartak elérni JCPOA-vel?
A BBC idén novemberben összeszedte, minek kellett volna történnie a 2015-ös megállapodás alapján. A cikk szerint 2015-ben Iránnak két, urándúsításra alkalmas üzeme működött, és csaknem húszezer centrifugát üzemeltettek. Az Obama-kormány szerint 2015 júliusa előtt Iránnak elegendő dúsított uránja és centrifugája volt nyolc-tíz bomba előállításához. Amerikai szakértők akkori becslései szerint, ha Irán úgy döntött volna, hogy gyorsan atombombát készít, két-három hónap elég lett volna a technikai feltételek megteremtéséhez. Az egyezmény alapján viszont Irán az alábbiakat vállalta volna:
- Az ország legfeljebb 5060 régi és kevésbé hatékony centrifugát telepíthet Natanzban 2026-ig.
- A dúsított uránkészletét radikális mértékben, kilencvennyolc százalékkal csökkenti. A felső limit 300 kg volt, amelyet 2031-ig nem szabadott volna túllépni.
- A készlet dúsítási szintjét is 3,67 százalékon tartják, ami messze elmarad az atombomba építéséhez elégséges 90 százalékos dúsítási szinttől.
- A kutatás és fejlesztés csak Natanzban történhet, és 2024-ig korlátozható lett volna. A másik földalatti létesítményt Fordóban nukleáris technológiai központtá alakítják, minthogy a telephelyen hagyott 1044 centrifuga lehetővé tette a technológia mezőgazdasági, ipari, tudományos és orvosi falhasználását.
- Az Arákban található, nehézvizes nukleáris létesítményt újratervezik, hogy ne legyen alkalmas fegyverkezési célú plutónium előállítására, továbbá 2031-ig nem építenek új, nehézvizes reaktort, a nehézvízkészlet felhalmozását pedig felfüggesztik.
- A NAÜ a megállapodásához csatolt egy kiegészítő jegyzőkönyvet, amely lehetővé tette az ellenőrök számára, hogy bármely, általuk gyanúsnak ítélt helyszínt szabadon ellenőrizhessenek az országban.
Miután 2018-ban Donald Trump döntésével az USA kilépett a megállapodásból, Irán sem sietett tovább korlátozni az atomprogramját, sőt, csakhamar újra urándúsításba kezdtek, ami – főleg Izrael szerint – jelentős kockázatot jelentett a térség biztonságára. Joe Biden fontos választási ígéretei közé tartozott a JCPOA helyreállítása, és ebben mindkét fél érdekeltnek mutatkozott, így már kevesebb mint fél évvel Biden beiktatása után, 2021 májusában megkezdődhettek Bécsben az erről szóló tárgyalások. A világpolitikában azonban Joe Biden megválasztásától függetlenül is jelentős változások következtek be az elmúlt három évben. Az Egyesült Államok például már Trump idején elindította azt a fordulatot, melynek részeként az USA csapatkivonásokat hajtott végre a közel-keleti térségben, így például Irakban, de ide tartozik az idén augusztusban bekövetkezett afganisztáni kivonulás is.
Az USA a közel-keleti és a nyugat-ázsiai konfliktuszónák helyett újabban inkább a Kínával folytatott hidegháborúra igyekszik összpontosítani, ennek megfelelően a döntő katonai erejét a Távol-Keletre, a Dél-kínai-tengerhez és India közelébe csoportosítja át – állítja a szakértő. Változást jelent a politikai erőtérben az is, hogy mind Izraelben, mind pedig Iránban választásokat tartottak 2021-ben, amelyeknek eredményeként mindkét országban módosultak a hatalmi erőviszonyok és érdekek is. Iránban két elnöki ciklus után újra egy konzervatív, a Nyugattal való együttműködést merevebben kezelő elnök, Ebrahim Raiszí került a végrehajtó hatalom élére.
Sárközy Miklós történész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense a 24.hu kérdésére úgy fogalmazott, „egészségesen pesszimista” a JCPOA-tárgyalások ügyében. Szerinte jelenleg olyan megállapodásra már nehéz lenne számítani, amilyenre a nyáron még volt kilátás. A mérsékelt Róhání elnök ciklusának utolsó száz napjában még remélni lehetett, hogy az atomalku visszaállítható az eredeti feltételekkel, az új iráni elnök azonban lényegesen keményebb feltételekhez köti a megállapodást. Sárközy Miklós azt mondta, a hetedik, ezúttal is sikertelen tárgyalási forduló után is jól látszik, hogy egyik tárgyalópartner oldalán sincsenek világosan kikristályosodott feltételek.
A nyugati hatalmak jelenleg azzal vádolják Iránt, hogy időhúzásra játszik, hiszen néhány hónap alatt is jelentős eredményeket lehet elérni az urándúsításban, s ha ez bekövetkezik, akkor azzal valóban lényegesen nagyobb nyomás alá helyezhetők a nyugati tárgyalópartnerek. A szakértő szerint elképzelhető ugyanakkor, hogy Irán inkább garanciákat szeretne arra, hogy nem történhet meg megint, ami 2018-ban.
Nem akarják még egyszer eljátszani azt, hogy jön egy újabb amerikai elnök, aki fogja magát, és a megállapodást kidobja a kukába. Ők garanciákat szeretnének, és elsősorban azt, hogy az amerikaiak szüntessék meg a 2018 óta hozott gazdasági szankciókat, amelyek újfent leginkább a lakosságra rónak nehezen viselhető terheket
– mondta a szakértő. Sárközy szerint – ez ugyan kisebb hangsúlyt kapott a nyilvánosságban – az irániak azt szeretnék elérni, hogy ha végül el is törlik a szankciókat, azokat ne lehessen azonnal visszaállítani. Vagyis, ha felmerülne a gyanú, hogy Irán megszegi a helyreállított JCPOA-ben vállaltakat, akkor a szankciók visszaállítását kötelezően előzze meg egy hat hónapos verifikációs periódus.
A szakértő naivnak nevezte azt a felvetést, amely szerint a nyugati hatalmak – mindenekelőtt az USA – az iráni rendszer stabilitását szeretné vagy lenne képes aláásni a gazdasági szankciókkal A ország politikai rendszere ezekkel az izolációs törekvésekkel együtt is sokkal stabilabb, ahogy azt az elmúlt négy évtized tapasztalatai is mutatják. Az iráni teokrácia megdöntése tehát Sárközy szerint messze nem opció jelenleg. Szerinte inkább arról van szó, hogy a síita állam kiválóan alkalmas arra, hogy fenyegetésként mutassák be, valamint közös táborba terel eltérő berendezkedésű közel-keleti államokat: Izrael és egyes Perzsa-öböl menti arab országok között újabban kivirágzó kapcsolatok egyik közös pontja a hasonlóan kritikus álláspont az iráni atomprogrammal szemben. Ami az iráni-amerikai kapcsolatok esetleges eszkalációjának kilátásait illeti, Sárközy azt mondta: arra sem Szaúd-Arábia, sem Izrael nem képes, hogy Iránt katonai erővel megdöntse – bár akadtak a közelmúltban iráni nukleáris létesítményeket érintő szabotázsakciók –, jó eséllyel az Egyesült Államok sem vágyik ilyen forgatókönyvre.
