Számunkra elképzelhetetlen dolgot hajtott végre az elmúlt harminc évben egy kis finnugor nép: liberális gazdaságpolitikát követve, saját népükön belül konszenzusosan egységes elitet teremtve, vagyis az alapvető nemzeti célokban megegyezve vívta ki a függetlenségét. A Szovjetunió felbomlása, az észt állam 1940 utáni újjászületése, vagyis 1991 óta a közös játékszabályokat betartva, de nem mindenben egyetértve messze leelőzték egy főre eső GDP-t tekintve Magyarországot,
A függetlenségét 30 éve visszanyerő Észtország dicséretével azonban óvatosan kell bánni: veszélyes az észteket liberális példaképpé faragni, de a magyar jobboldal számára is kínosak lettek, amikor 2014-ben az orosz és az észt nacionalizmus között kellett választania az Orbán-kormánynak – mint majd látni fogjuk.
Hogyan hasonlítsuk össze a két országot?
Ne szaladjunk ennyire előre, előbb nézzük az észt gazdasági sikereket és a „liberális mintaállam” verzióját.
Említettük, hogy a függetlenség kivívásakor az észtek a magyar gazdasági fejlettség szintjétől 31 százalékkal maradtak el. Egy 2011-es statisztika szerint azonban 2010-re utolértek minket, a Világbank legfrissebb adatai szerint pedig 2020-ban az egy főre eső GDP-t nézve (folyó áron, dollárban számítva) másfélszer fejlettebbek voltak nálunk az észtek. Két ország gazdasági fejlettségét általában az egy főre jutó GDP összehasonlításával állapítják meg, az észtek jelenleg a magyar szint 147 százalékát érték el.
Ebből az előnyből a világbanki adatok alapján a 24.hu kiszámította, hogy 2010, azaz a második Orbán-kormány színrelépése óta az észtek 37 százalékponttal növelték az előnyüket velünk szemben. A magyarországi egy főre jutó GDP ugyanis 2010 és 2020 között 20,5 százalékkal nőtt, az észt viszont 58 százalékkal. Észtországban idén várhatóan nyolcszázalékos lesz a GDP-növekedés, ami 15 éves rekord lehet a Swedbank előrejelzése szerint.
A siker egyik titka: nincsenek oligarcháik
De nézzük, mitől ilyen sikeres az észt gazdaság. Az Euronews több tényezőt emel ki: egyrészt azt, hogy Észtországban nincsenek oligarchák, akik egész gazdasági ágazatokat uralnak. A leggazdagabb észtek 2018-ban a TranferWise nevű pénzátutalási megoldásokkal foglalkozó fintech-cég alapítói voltak az Äripäev nevű észt gazdasági lap szerint. Így a két alapító közül Kristo Käärmann a gazdagabb 258,2 millió eurós vagyonával, míg a társalapító, Taavet Hinrikus húszmillióval kisebb vagyonnal, 238,6 millió euróval rendelkezik. A harmadik leggazdagabb észt Raul Kirjanen, a Graanul Invest cég vezérigazgatója 212,6 millió euróval. Őt Markus Villig, a Taxify cég alapítója követi 202,6 millióval, amiből látszik, hogy az észt vállalkozók közül a leggazdagabbak tényleg a technológiai szektorból szerezték a vagyonukat.
A siker másik titka: az e-Észtország, vagyis a digitalizáció
Szintén fontos az Euronews szerint a digitalizáció, amelyben Észtország világviszonylatban is előkelő helyen áll. Az észtek vezetik a régiójukat számos más gazdasági és statisztikai mutatóban is. Így például az Eurostat szerint az Európai Unióban az észteké a legkisebb államadósság a GDP arányában (18,5 százalékos). Ugyanakkor a legtöbb innovatív kisvállalkozás szintén Észtországban működik az EU-n belül. Indrek Puolokainen, a Swaper nevű fintech-cég (azaz pénzügyi technológiai szolgáltatásokkal foglalkozó vállalat) vezérigazgatója szerint az észt sikerben kulcsszerepet játszottak a függetlenség visszanyerése utáni jó gazdasági döntések. Az észt kormány a kilencvenes évek elején vállalta a kockázatot, és gyors reformokat hajtott végre. Minthogy Észtországnak nem voltak komolyabb természeti erőforrásai, a digitális átalakulást is gyorsabban hajtotta végre. Számos e-alapú projekt indult be, de a kisvállalkozások közül is sok startup cég fogott bele a szoftverfejlesztésbe – mondta Puolokainen az Euronewsnak.
Észtország egyébként vezeti az EU közösségi innovációs felmérésében a kontinentális rangsort. A vállalkozások innovációs készsége itt a legnagyobb az EU-ban. Három év alatt, 2016–2018 között az észt vállalatok 73,1 százaléka hajtott végre innovációt, a második helyen álló Cipruson 68,2 volt ez a mutató, Belgium és Németország állt a harmadik és negyedik helyen 67,8–67,8 százalékkal, miközben Magyarország az utolsó előtti helyre került 28,7 százalékkal.
Mart Laar, a konzervatív-nacionalista-liberális reformer
Az Estonian World nevű internetes lap idézi, hogy Mart Laar konzervatív-liberális-nacionalista politikust választották 2021-ben az észt Vikerradio szavazásán a voksolók a legbefolyásosabb politikusnak a rendszerváltás óta. Az 51 ezer szavazatból 13 ezret kapott Laar, aki 1992–1994 és 1999–2002 között kétszer volt miniszterelnök. Előbb a gazdasági alapokat fektette le a fejlődéshez, a második kormányzásakor pedig a digitalizációt gyorsította fel az Estonian World szerint.
Laar első kormányzása idején az egykulcsos adó és a privatizáció felgyorsította az átalakulást, de a szociális problémákat is súlyosbították ezek a reformok. Eltörölték az állami támogatásokat, így a veszteséges nagyipar összeomlott, ám ezt a radikális lépést azért tehette meg a liberális-konzervatív-nacionalista kormány, mert ezekben az iparágakban döntően oroszok dolgoztak. Így, miközben stabilizálták a gazdaságot, megteremtették a költségvetési egyensúlyt, egyúttal sok orosz el is hagyta Észtországot, ami az észt politikusoknak egyáltalán nem volt ellenére.
A jelenleg is kormányzó Reform Párt parlamenti képviselője, Annely Akkermann szerint Észtország Lettországnál és Litvániánál radikálisabb reformokat hajtott végre. Ugyanakkor a konszenzusos észt elit felismerte, A Mart Laar által kezdeményezett „tisztára söprési” akció gyorsan kipucolta a szovjet szisztéma maradványait – tette hozzá a reformpárti képviselőnő, aki nem véletlenül dicsérte Laart, hiszen a Reform Párt részben Laar Isamaa (Hazáért) nevű pártjának utódjaként jött létre. Laar egy interjújában kifejtette, hogy a kommunista funkcionáriusokat eltávolították ugyan a minisztériumokból, de a szakértők számára biztos karrierpályát garantáltak a közszférában. Azaz megteremtették a politikától független szakértőbázist, amely a későbbi gyakori észt kormányváltások ellenére garantálták a hatékony kormányzást, miután ez a bázis nem cserélődött ki az egymást követő választások és kabinetváltások után.
Észtország kapitalistább másoknál?
Észtország sikerének további oka, hogy a kezdet kezdetén sokkal „kapitalistább” utat választott, amely azonban a társadalmat súlyosan érintette, „megtörte” – Catlyn Kirna, a tallinni egyetem oktatója szerint. Nemcsak az egyenlőtlenségek nőttek, hanem a gazdaság is gyorsabban fejlődött, mint a többi volt szocialista államban. Észtország ugyan a kezdeti előnyeinek egy részét elvesztette, de a technológiai haladásból mindvégig jobban profitált, és külön tényező a Finnországgal kialakított speciális kapcsolatuk Kirna szerint.
Akkermann úgy véli, hogy az észt digitális átalakulást a Tigrisugrás nevű akció is segítette, amely a vállalkozásokat fellendítette az országban, s amely a digitális közigazgatás és a NATO kíbervédelmi kiválósági központjának kiépítését eredményezte 1996-tól. A program a korábbi észt elnök, Toomas Hendrik Ilves nevéhez fűződik, aki 1996-ban Észtország washingtoni nagykövete volt. A program eredményes volt: az észtek 78 százaléka használja aktívan az e-közigazgatást az Eurostat adatai szerint.
A jelenlegi észt gazdasági sikereket egy rendkívüli reformlépés alapozta meg harminc évvel ezelőtt – erről már volt szó. Amikor a nacionalista, konzervatív és liberális erőket tömörítő észt párt, az Isamaa nevű tömörülés Mart Laar kormányfő vezetésével 1992-ben hatalomra került, a miniszterelnök visszaemlékezése szerint az ipari termelés 30 százalékkal zuhant, a reálbérek 45 százalékkal estek, az éves infláció pedig 1000 százalékos volt. Kenyér csak jegyre volt kapható.
A páratlan észt siker kulcsa az Euronews szerint az, hogy harminc éve a liberálisok kormányoznak az országban. Ez így talán túlzás, ugyanis a kormányzó pártokon belül a liberalizmus sokszor csak a gazdasági alapokat érintette. A politikában keménykezű, oroszellenes konzervatívok kormányoztak, időnként pedig szélsőségesen nacionalista tendenciák is érvényesültek az államvezetésben.
Ettől függetlenül az alapvető politikai és gazdasági célokban, az észt függetlenség és a liberális gazdaságpolitika tekintetében gyakorlatilag egyetértettek a főbb észt politikai erők. Így például az orosz kisebbség ügyében is az erősen antidemokratikus irányzatot gyakorlatilag egységesen képviselték.
Hogy mennyire nincsenek jogai, az változó volt az elmúlt harminc évben. Volt olyan orosz, aki nem kapott állampolgárságot, de aztán kiderült, hogy az ilyen lakosok a helyhatóságokban mégiscsak szavazhattak. Ezzel enyhült a jogfosztottság érzése, és közben az állampolgárság megadásában is voltak jelentős engedmények, mára az orosz kisebbség jelentős része észt állampolgár lett.
A történtek megértéséhez hozzátartozik, hogy az észteket különösen nagy számban irtották és hurcolták el a szovjet uralom idején munkatáborokba, kivégzőhelyekre vagy börtönökbe. Az utolsó észt partizán, August Sabbe, aki a Vörös Hadsereg ellen harcolt a második világháború óta, a legendák szerint 1978-ban halt meg, de még ekkor sem tudták elkapni élve a szovjet belbiztonság emberei.
Mi történt az oroszokkal az észt függetlenség kikiáltásakor?
Észtország függetlenedésekor az amúgy is tragikus észt-orosz viszonyt egy további speciális tényező is rontotta. A Szovjetunió szétesése előtti pillanatokban ugyanis a Mihail Gorbacsov elnököt megbuktatni akaró szovjet keményvonalasok 1990–91 során éppen a Baltikumban akarták megmutatni erejüket. Litvániában 15 embert öltek meg egy tévétorony körüli összecsapásban, és ötszáz sebesült volt a keményvonalas kommunista beavatkozások nyomán. Lettországban 5 volt az áldozatok száma, ehhez képest Észtországban csak rettegtek a szovjet erőszaktól, ott nem történtek halálos összecsapások.
Végül Észtország, Lettország és Litvánia a Gorbacsov elleni puccsnak köszönhette függetlenségét, ugyanis a konzervatív szovjet puccsisták bukását és Gorbacsov gyengülését kihasználva egymás után hirdették ki a függetlenségüket. Ezt a függetlenséget aztán Borisz Jelcin Oroszországa is elismerte.
A független Észtországon belül azonban „kínos” helyzetbe kerültek az oroszok, akik a puccs napjaiban és előzőleg is a szovjet egység fennmaradására alapoztak. A részleteket nem taglaljuk, de a lényeg az, hogy az oroszok politikai képviselői nem vettek részt az észt függetlenség kivívásában, és kivonultak a kulcsszerepet játszó intézmények munkájából – onnan is, ahol egyáltalán képviseltették magukat. Így aztán az észtek maguk döntöttek a függetlenségről, az ott élő oroszok pedig saját magukat vonták ki ebből a procedúrából.
Ám az illojális oroszok ezután súlyos problémával szembesültek: az észt állampolgárság odaítéléséről így az észtek maguk döntöttek, ők pedig úgy állapították meg a feltételeket, hogy gyakorlatilag azok számítottak észtnek, akik 1940-ig észt állampolgárok voltak, vagy olyanok leszármazottjai, akik észt állampolgárok voltak 1940 előtt. Az oroszok tehát légüres térbe kerültek, politikusaik nem voltak „kompatibilisek” az önálló Észtországgal, hiszen arra játszottak 1991-ben, hogy a szovjet puccsisták veszik át a hatalmat Moszkvában. Az oroszok vélt vagy valós észtországi diszkriminációja – ezt most ne döntsük el, hogy így van-e, mert a Nyugat általában az észteknek ad igazat, viszont az oroszok jelentős része a történteket azóta is hátrányos helyzetként éli meg – viszont az összes eddig elért észt gazdasági sikert igen törékennyé teszi külpolitikai és társadalmi szempontból. Ugyanis az észt „etnikai demokrácia” megítélése máig vitatott.
Óvatosan kell bánnia a jobboldalnak is az észtek dicséretével, hiszen a balti állam sikerei azon az oldalon sem egyértelműek. Az észt modellt egykor még Orbán Viktor is lelkesen támogatta, 2002-ben részt vett például Mart Laar könyvének bemutatóján a Terror Házában. Ám az észtek dicséretével később hirtelen leállt az újabb Fidesz-kormány, amelyet szintén Orbán Viktor vezetett: Ez a tarthatatlan helyzet nem sokáig maradhatott így, Magyarország végül rendezte kapcsolatait Észtországgal, és 2019 óta ismét van nagykövetünk a balti államban.
Mindettől függetlenül a Gripenjeink 2015-ben és 2019-ben a NATO keretei között többek között az észt légtér védelmét is ellátták, ami a gyakorlatban az orosz légierővel szembeni védelmet jelentette, hiszen Észtország csak Oroszországgal és Lettországgal határos a szárazföldön, Lettország pedig az észtek egyik legszorosabb szövetségese.
Ne feledjük, hogy a Föld országai közül Észtországban és Lettországban a legmagasabb az orosz kisebbség aránya, ráadásul az Észtországban élő oroszok egy része még harminc évvel a függetlenség után sem rendelkezik észt állampolgársággal. Mindez a Moszkvával fenntartott kapcsolatokat is folyamatosan mérgezi.
Az a kettős hátrány, amibe az észtországi rendszerváltáskor az oroszok kerültek, máig hat rájuk. Kevesebbet keresnek, mint az észtek, és erősen fogy az arányuk az összlakosságon belül. A munkanélküliség pedig legalább másfélszeres a körükben, mint az észtországi észteknél. Egy részük észt, más részük orosz állampolgár, és még mindig jelentős azoknak a száma, akik nem is rendelkeznek semmilyen állampolgársággal. Orosz párt nincs az észt parlamentben, az észt Centrum Párt – amely hagyományosan népszerűbb az ottani oroszok körében – ugyanakkor igyekszik újabban az eddiginél jobban felkarolni az oroszok ügyét. Úgy tűnik, az észt politika a függetlenség elnyerése után 30 évvel nyitni kezd az oroszok felé is, ami minden bizonnyal az észt demokrácia stabilitásához is hozzájárulhat hosszabb távon.
