Napilapként nagy valószínűséggel megszűnik, esetleg online újsággá alakul, lehet kormányzati tartalomgyártó is belőle, vagy akár teljesen el is tűnhet a színről az a bécsi kiadvány, a Wiener Zeitung (WZ), amelyet 1703-ban alapítottak, és amelyet munkatársai a legrégebbinek mondanak a világon a máig megjelenő napilapok közül, sőt a Guiness Bookban, a Rekordok Könyvében is így szerepel. (A Wikipedia alapján ugyanakkor léteznek régebbi svéd, holland és itáliai lapok is.)
Az osztrák kancellár, Sebastian Kurz próbálja kivéreztetni a hozzá nem eléggé lojális kiadványt, és kérdéses, hogy a 318 év viszontagságait túlélő lap túléli-e Kurz kormányzását is – ezen dilemmázik a brüsszeli angol nyelvű online újság, a Politico. A német Focus is arról ír, hogy ha Ausztria kancellárján múlna, ez az évforduló lenne az utolsó a lap számára. Az osztrák kormány ugyanis csak 2022 végéig garantálná a WZ finanszírozását.
A lap valóban sok mindent túlélt: a náci időkben, amikor Ausztria önállósága is megszűnt, a WZ-t 1940 és 1945 között ki sem adták. Többször is majdnem eltörölték a Föld színéről a diktatúrák, a világháborúk és az önkényuralkodók, de mindent átvészelt. Most viszont a finanszírozás bizonytalansága miatt súlyos a helyzete, hiszen 100 százalékban az osztrák állam tulajdonolja.
Mindeddig nem egyszerűen napilap volt, hanem törvényileg szabályozott módon az ország hivatalos közlönyeként is funkcionált. Jogszabály írta elő, hogy a kormányzati álláshirdetéseket és a vállalatok éves mérlegeit itt kell kinyomtatni. Ezek a közlönybeli „kényszerhirdetések” garantálták eddig a WZ fennmaradását, mivel a lap bevételeinek döntő része ebből a forrásból származott. A Wiener Zeitung összbevétele 20 millió euró körül járt, ebből tartották fent a „normál” szerkesztőséget.
Kurz éppen a lap fő bevételi forrását, a kötelező hirdetményeket akarja eltöröltetni egy 2022-ig meghirdetett kormányprogram keretében. Amikor erről beszél, arra hivatkozik, hogy EU-direktívák írják elő a céginformációk digitális terjesztését. Ezen kívül arra is hivatkozik, hogy az Osztrák Köztársaságnak nem feladata egy napilap finanszírozása és működtetése.
A Wiener Zeitung név Kurz elképzelései szerint fennmaradna, de más formában. Szerinte a lapnak át kéne alakulnia egyfajta digitális hirdetőtáblává, így fenntartható üzleti modellt fejlesztenének ki. A Politico viszont attól tart, hogy más tervei is lehetnek a kancellárnak: tartalomgyártási központtá is alakíthatja a WZ-t, amely a kormányzati propagandát terjesztené.
A Politico szerint Kurzot sokan kritizálják az ügy miatt, mondván, megpróbálja manipulálni a médiát: a kritikus újságírók egy részét, úgy tűnik, mintha megpróbálnák megfélemlíteni, illetve másokat anyagi előnyökkel kecsegtetnek, például kormányzati hirdetések formájában, hogy behízelegje magát Kurz a bulvárlapokba.
Nem véletlen, hogy a Wiener Zeitung szerkesztői kevéssé vannak elragadtatva Kurz kimondott és feltételezett ötleteitől. Szerintük arról, hogy a lap állami kézben van, nem ők tehetnek (ez így igaz, Ferenc József államosította még a lapot 1857-ben, mert elégedetlen volt azzal, hogy a Wiener Zeitung támogatta az 1848-as bécsi forradalom gondolatait.)
A szerkesztőség, Walter Hämmerle főszerkesztő és hatvan munkatársa támogatást kapott egy korábbi SPÖ-s kancellártól, Christian Kerntől és több, különböző párthoz, így Kurz Osztrák Néppártjához (ÖVP) is tartozó exminisztertől, akik levélben kérik a lap megmentését. A kérelemben azt írják a politikusok, hogy az osztrák kormány mint a lap tulajdonosa a vélemények sokszínűségének és a minőségi újságírásnak az érdekében támogassa és biztosítsa a sajtópiac e fontos szereplőjének a fennmaradását. Az aláírók szerint a lap Kurz által elképzelt átalakítása veszteség lenne a vélemény- és médiapluralizmus szempontjából.
A Politico szerint azonban Kurzot nem érdekli a minőségi újságírás, azt szereti, ha „jó sajtót” kap. Erre pedig a legkiválóbb eszköz a bulvármédia, amely amúgy is uralja az osztrák piacot. Ebbe a képbe, pontosabban Kurz médiastratégiájába a visszafogott politikai napilap, a Wiener Zeitung, amelynek viszonylag kicsi (tízezres nagyságrendű) a példányszáma, az olvasótábora pedig az iskolázott rétegekből kerül ki, nem illik bele. A kormányzat által birtokolt lap nem számít Kurz fő kritikusai közé, de nem is kampányol a kancellár mellett.
Így aztán számára nem igazán fontos a lap, miközben a kancellár – az újsághoz hasonlóan – a politikai túléléséért küzd. Így a lap jövője is függ Kurz sorsától: a kancellár ellen ugyanis jelenleg is folyamatban van egy nyomozás, miután azzal gyanúsítják, hogy hazudott egy parlamenti meghallgatáson.
A Focus és a Politico is megjegyzi, hogy az osztrák sajtópiac igencsak koncentrált,
Hämmerle sem adja fel egykönnyen a küzdelmet: befektetőket keres, akik megmentenék az újságot. Ígéretes tárgyalásokat folytat állítólag, de persze a kormánynak is jóvá kellene hagynia azt, ha sikerülne valamilyen más megoldást találni, hiszen végül is az osztrák állam a lap tulajdonosa. Egy osztrák gazdaságkutatóintézettel például kidolgoztak egy potenciális együttműködési formát. A kutatóintézet mögött az osztrák iparosok egyik tömörülése áll, így a Wiener Zeitung továbbra is fennmaradhatna a főszerkesztő reményei szerint. Az ORF, az osztrák közmédia szerint felmerült az is, hogy az újságot egy állami vagyonkezelő vigye tovább, így vonnák ki a direkt kormányzati befolyásolási lehetőségek alól.
A Wiener Zeitungot egyébként eredetileg Wiennerisches Diariumnak hívták – hetente kétszer jelent meg, körülbelül ezer példányban. Ám az 1703-as alapítás után nem sokkal, még a XVIII. század elején napilappá alakult át. Wiener Zeitungként 1780 óta jelenik meg.
A lap 1768-ban hírt adott egy „különösen tehetséges” fiatal muzsikusról, akit Wolfgang Amadeus Mozartnak hívtak, majd 1789-ben ez a lap nyomtatta ki először németül a francia forradalom egyik alapdokumentumát, az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát.
Első másfél évszázadában az osztrák lappiac meghatározó szereplője volt a kiadvány, amely hol félhivatalos osztrák álláspontot képviselt, hol pedig az osztrák állam hivatalos közlönye volt.
A Wiennerisches Diarium már első, 1703 augusztusában megjelent számában is foglalkozott a „magyarországi nyugtalansággal” (ez a Rákóczi-szabadságharc kitörését jelentette) és azzal, hogy a király – I. Lipót osztrák császár és magyar király, akit enyhén szólva is gyűlölt a kurucok serege – hatalmas szarvasokat ejtett el egy magyarországi vadászaton. A bécsi újság hazugságaival és Lipót császár felé hajló torzításaival annyira felbőszítette Rákócziékat, hogy az első magyar hírlapot is ezért adatta ki a fejedelem 1705-ben. A kuruc oldal ugyanis nem tűrhette, hogy az Európa-szerte terjesztett „labanc” újság hazugságokat terjesszen róla.
Esterházy Antal kuruc generális javasolta először egy Rákóczi-párti lap kiadását, amivel ellensúlyozhatták volna a Wienerisches Diarium európai befolyását. Végül II. Rákóczi Ferenc elhatározta magát, de nem Esterházyra bízta a magyar ellenlap, a Mercurius Veridicus főszerkesztését, hanem Ráday Pálra, aki nemcsak magyarul, hanem latinul is jól tudott, ráadásul Rákóczi bizalmi embere volt.
Ráadásul Esterházy nem tartotta volna rossz ötletnek, ha egy kicsit hazudnak is, válaszul a Wienerisches Diarium rágalmaira, de Rákóczi kiadványa inkább az „Igazmondó” (Veridicus) címet választotta, és ha közölt is tévhíreket, azt nem szándékosan tette, inkább csúsztatásokkal, szépítgetésekkel és elhallgatásokkal operált a kurucok kiadványa. Az egyik számában szerepel például egy álhír, miszerint Széchényi György grófot elkapták Rákócziék az egyik cselvetés során. Ám Benda Kálmán történész kiábrándítja olvasóit a Mercurius Veridicus latinról lefordított cikkeit tartalmazó könyv bevezetőjében: Széchényi gróf nem került a kurucok kezére.
A Széchényiek ekkor ugyanis hűek voltak a Habsburg-udvarhoz, ahogyan Széchényi Ferenc is az 1700-as évek végén, amikor II. József szolgálatába állt. Emiatt számos magyarországi támadás érte, hiszen a kalapos király is népszerűtlen volt nálunk, akárcsak I. Lipót a század elején. Az a Forgách gróf is támadta Széchényi Ferencet, akinek a titkára korábban Hajnóczy József volt.
Hajnóczy későbbi Széchényi szolgálatába szegődött és vele együtt a magyar felvilágosodás vezéralakja lett az 1700-as évek végén. Együtt csatlakoztak a jozefinista politikához, és így kapcsolatba kerültek az akkorra már változó beállítottságú Wiener Zeitunggal is. A lap egyik szerkesztőjével különösen Hajnóczy került jó viszonyba: Conrad Dominik Bartsch az osztrák felvilágosodás egyik kiemelkedő képviselője volt. Bartsch volt a szerkesztő akkor is, amikor a francia forradalom híreit közölte a Wiener Zeitung.
A lap hatása óriási volt a magyarországi német sajtóra (márpedig akkoriban a művel hazai közönség egy része is németül tájékozódott). Az olyan lapok, mint a pozsonyi Pressburger Zeitung számos hírét a Wiener Zeitung alapján közölte, de ekkor még nem volt ez előírás. Csak 1790 augusztusától, amikor szorosabb kormányzati kontroll alá került, írta elő az osztrák kormányzat a magyarországi német lapoknak, hogy a bécsi újság híradásait tekintsék irányadónak.
Széchényi Ferenc időközben inkább lavírozni kezdett, és az 1780-as évek végén vissza is vonult az aktív politizálástól. 1802-ben pedig megtette a felajánlását a magyar nemzetnek, amiből a Nemzeti Múzeum és a róla elnevezett könyvtár létrejött. Hajnóczy viszont szomorú sorsra jutott: a magyar jakobinusok összeesküvésének leleplezése után halálra ítélték. Utolsó leveleinek egyikét feltehetően Bartsch-nak, egyik legjobb barátjának küldte el 1795-ös kivégzése előtt.
A Wiener Zeitung és szerkesztői tehát évszázadokon át befolyásolták a magyar sajtó kialakulását, illetve politikai gondolkodóinkra is hatottak szerkesztői. Most egy 318 éves történet érhet véget, amelynek a kezdetét és végét is befolyásolhatták viszont a magyar történelmi események, a Rákóczi-szabadságharctól kezdve Orbán Viktor sajtópolitikájáig.
