Egyszer csak valaki kiabálni kezdett, hogy itt a gyilkos, így újra rohanni kezdtem. Hátranéztem, hogy mi történik, ekkor láttam, hogy egy férfi azon a helyen áll, ahol az előbb még én voltam, és rám céloz a fegyverével. Egy pillanatra megsüketültem a bal fülemre, a golyó tíz centivel húzhatott el mellette
– így emlékezett vissza a menekülésre a 24.hu kérdésére Magnus Hakonsen, aki tíz évvel ezelőtt ott volt Utoya szigetén, ahol a szélsőjobboldali terrorista, Anders Behring Breivik olyan vérengzést hajtott végre a Munkáspárt ifjúsági táborában, amilyet Norvégia a második világháború óta nem látott.
2011. július 22-én egy esős nyári délutánon pokolgép robbant Oslo belvárosában, Jens Stoltenberg munkáspárti miniszterelnök irodája és több más kormányzati épület közelében. A detonációban nyolcan vesztették életüket, a támadás pillanatok alatt megbénította a norvég fővárost. A 32 éves Breivik a káosz közepette – a tervének megfelelően – autóba ült és az Oslótól 40 kilométerre fekvő Tyrifjorden-tóhoz ment. A tó közepén fekszik Utoya szigete, ahol a Munkáspárt ifjúsági szervezete tartotta nyári táborát. Az eseményen több száz tizenéves gyűlt össze az ország minden szegletéből, hogy megismerkedjen a politikával, mélyítse ismereteit, barátságokat kössön. Breivik rendőrnek adta ki magát, így pillanatok alatt bejutott a szigetre, ahol brutális vérengzésbe kezdett. Az akkor 18 éves Magnus a táborhely közepén fekvő épületnél volt, amikor négy éles dörrenést hallott a part felől. A hangok irányába indult, másokhoz hasonlóan ő is azt hitte, hogy valaki tűzijátékkal szórakozik. De aztán pár méter megtétele után menekülő táborozók rohantak felé: azt kiabálták, rohanjon ő is, különben meghal.
„A kávézó mögé futottam, onnan meg egyenesen a tábor felé, egy pillanatra visszanéztem arra a helyre ahonnan elindultam, ekkor láttam először, hogy két táborozóval is végez egy-egy lövéssel. Ezután berohantam az erdőbe.” Itt több társával (köztük a ma a Munkáspártban politizáló Tonje Brennával) a sziget széléig menekült, majd hamarosan a víz felé vették az irányt. Néhány percre egérutat nyertek, ekkor hívta fel Magnus az apját, hogy elmondja, mi történik velük.
Elmondtam neki, ha meghalok, tudja, nagyon szeretem őt, az anyámat, a nővéremet, az egész családunkat.
A terrorista közben újra felbukkant, így újra menekülniük kellett, ekkor került Magnus is a karabély célkeresztjébe, ám a lövés célt tévesztett. Végül egy barlangban rejtőzött el egy másik táborozóval, éveknek tetsző perceken át várakoztak ott, amikor egyszer csak motorcsónakok hangját hallották. Nem tudták, hogy az, aki a csónakban ül, megmenteni akarja őket, vagy végezni velük, ám amikor látták, hogy a csónakból mentőmellényeket dobnak a vízbe, úszni kezdtek, olyan messze a szigettől, amennyire csak tudtak. Végül több tucat túlélővel együtt őket is a vízből mentették ki, sokan azonban nem voltak ilyen szerencsések. Több túlélő is úgy emlékezett vissza, hogy a halálra rémült táborozók közül többen megkönnyebbülve néztek a rendőregyenruhába öltözött Breivikre, aki azonban könyörtelenül lemészárolt mindenkit, aki az útjába került, közben pedig azt ordította:
Ma meghaltok, marxisták!
Hatvankilenc fiatallal végzett a szigeten a férfi, akinek eszébe sem jutott, hogy meneküljön vagy öngyilkosságot kíséreljen meg, amikor a rendőrök elkapták. Rögtön megadta magát és beismerte tettét, azt viszont határozottan visszautasította, hogy bűncselekményt követett volna el, a történteket könyörtelennek, ugyanakkor szükségesnek nevezte. A támadás napján nyilvánosságra hozott kiáltványa a legagresszívabb szélsőjobboldali retorikát üti meg, az iszlám, a multikulturalizmus és a marxizmus veszélyeivel riogat.
Egy évvel később kezdődő tárgyalását az egész világon élőben közvetítették, ő pedig tudatában annak, hogy mindenki rá figyel, arra használta fel a jogi eljárást, hogy saját nézeteit propagálja. Elmondta, hogy azért a balközép Munkáspárt ifjúsági táborában csapott le, mert oda akart ütni, ahol az ellenségeinek a legjobban fáj, és hogy a terv része volt az is, hogy a fejét vegye az ország korábbi baloldali miniszterelnökének, Gro Harlem Brundtlandnak, aki egy nappal korábban még szintén Utoyán volt. Breiviket végül a Norvégiában kiszabható legszigorúbb börtönbüntetésre, 21 évre ítélték, amit később meghosszabbíthatnak, ha úgy találják, hogy a szabadulása után is veszélyt jelent a társadalomra.
Elveszített ártatlanság
Breivikről azóta leginkább csak azt hallani, hogy időről időre a fogvatartása körülményeire panaszkodik. Norvégiában szép számmal vannak, akiket ez felháborít, ahogyan az is, hogy a norvég igazságszolgáltatás „kesztyűs kézzel bánik a terroristával”, Magnus szerint azonban összességében sokkal kevésbé érdekli őket Breivik, mint azt innen gondolnánk. Ez talán a sokkhatás számlájára is írható, Magnus legalábbis úgy látja, Norvégia elvesztette az ártatlanságát, mára pedig egy a korábbinál sokkal ridegebb és cinikusabb társadalommá változott.
A történtek óta Magnus befejezte a középiskolát, majd Oslóba költözött, ahol a tanári diplomáját is megszerezte, így már negyedik éve pedagógusként dolgozik, 2017-ig pedig a szülővárosa képviselőtestületének is tagja volt. Az Utoyán történtek még ma is kísértik: a mai napig poszttraumás stresszel küzd, és elmondása szerint nehezére esik mélyebb kapcsolatokat kialakítania másokkal, mert retteg attól, hogy elveszíti azokat akiket szeret, csak úgy, ahogy a táborban is elveszítette több barátját.
A férfi szerint bár láthatóan még mindig benne van az ütés a norvég társadalmban, sem a bevándorlók, sem a többségi társadalom hozzáállása nem változott érdemben 2011 óta, még azzal együtt sem, hogy a terrortámadás utáni szoros összetartás hamar tovatűnt. Ahogy Magnus fogalmaz, az emberek összetartottak, mert abban a pillanatban azt kellett tenniük, de ez nem volt valódi kötődés. Ennek ellenére a férfi azt mondja, amióta az eszét tudja, Norvégia mindig is többé-kevésbé pozitívan állt a bevándorlókhoz és ez ma sincs másképp. Egy 2019-es kutatás arról számol be, hogy tízből hét norvég pozitívan viszonyul a bevándorlókhoz és úgy véli, hogy a jelenlétük az ország javára válik. Magnus úgy értékeli, ezek az arányok ma is megállják a helyüket, a szélsőjobb egyre látványosabb erősödése azonban aggodalommal tölti el. Mint mondja, nem hiszi, hogy ma többen lennének azok, akik a terrorista nézeteit osztják, de akik igen, sokkal hangosabbak, mint valaha.
Mindez azt is jelenti, hogy a terrorakció nem rengette meg alapjaiban a norvég belpolitikát sem: bár a támadás utáni napokban voltak olyan hangok, hogy a bevándorlás tematizálásával történelmi esély hullott a jobboldali populista Progress párt ölébe (amelynek korábban maga Breivik is tagja volt), a történtekből mégis a Munkáspárt jött ki megerősödve, amely a tragédia után azt kommunikálta, még több demokráciával, nyitottsággal és emberséggel vág vissza. A kormánya által megerősített Stoltenberg két nappal a támadás után egy túlélő szavait megismételve azt mondta: „Ha egyetlen ember képes ekkora gyűlöletet teremteni, képzeljük csak el, hogy mennyi szeretetet tudunk adni, ha mindannyian összetartunk.”
Kérdés, hogy meddig tart ki ez a szeretet és meddig tudja ellensúlyát képzeni az egyre erőteljesebb szélsőjobboldali indulatoknak. 2019-ben Norvégiát újabb támadás rázta meg, akkor Bærum városának mecsetében nyitott tüzet az ott összegyűlt muszlimokra egy 21 éves norvég szélsőséges, Philip Manshaus, aki tettét üzenetnek szánta az országban élő összes muzulmánnak. A támadás nem járt halálos áldozattal, hamarosan azonban kiderült, hogy a férfi előzőleg meggyilkolta a 17 éves mostohahúgát. A lány Kínában született, kétéves volt, amikor Manshaus mostohaanyja örökbefogadta. Ez az eset jól példázza Magnus szerint, hogy bármikor megtörténhet a baj, egyetlen közösség sincs teljes egészében felkészülve egy hasonló támadásra, így illúziói sincsenek:
Ebben pedig nagy szerepe van azoknak a politikai vezetőknek, akik ahelyett, hogy a megoldást keresnék, inkább abban érdekeltek, hogy szítsák a feszültséget:
„Úgy is lehet valaki kritikus a bevándorlással és a bevándorlókkal szemben, hogy nem nevez egy muszlimot sem »mocskos kutyának«. Biztos vagyok benne, hogy az utóbbi a legtöbb helyen megtörténik, mert sajnos Norvégia sem kivétel. A bevándorlásellenes politikusok tanult, intelligens emberek, akiknek meglenne a képességük arra, hogy a rasszista retorikájuk nélkül fogalmazzanak meg kritikát a migrációval kapcsolatban. Ők viszont nem ezt az utat választják, valószínűleg azért, mert ez nagyobb népszerűséget hajt nekik. Többet kell várnunk ezektől az emberektől.”
Mit üzen Utoya egy évtizeddel később?
A 2011. július 22-én történteket sokan sokféleképpen feldolgozták már az elmúlt években. Közülök is kiemelkedik Asne Seierstad norvég író, újságíró könyve, a One of Us (Egy közülünk), ami alapul szolgált a Netflix 2018-as Július 22. című filmjéhez is. A szerzőt korábban egy interjúban arról kérdezték, említhető-e egy lapon Július 22. és 9/11 jelentősége. Seierstad erre akkor némileg meglepően azt felelte:
9/11 megváltoztatta a világot, megváltoztatta az amerikai társadalmat, megváltoztatta az én életemet is. Megváltoztatta az utazási szokásainkat, megváltoztatta a geopolitikát. Július 22. még csak Norvégiát sem változtatta meg.
Az ő véleményét osztja Magnus is, aki azt látja, Norvégia nem igazán tanult a tragédiából, és a környező országokon végig nézve is azt látja, sokan semmit nem fogtak fel a történtekből. De mi lehet akkor Utoya öröksége, mit üzennek a mának a tíz évvel ezelőtt történt események?
„Nem vagyok szakértő, de azt látom, hogy a szélsőségesek ott kapnak erőre, ahol az emberek úgy érzik, hogy elnyomják őket. Mindegy, hogy tényleg el vannak-e nyomva, vagy csak azt hiszik, mert valaki elhiteti velük. Az érzés, hogy valakik jobban járnak nálad, téged is szélsőséges gondolatokhoz vezethet”. Magnus jelenleg nem látja jobb módját a szélsőségek elleni harcnak, mint azt, hogy együtt kezdjünk dolgozni egy olyan világ megteremtésén, ahol minimalizáljuk a társadalmi csoportok közötti egyenlőtlenségeket, különösen a vagyonok tekintetében. „Ha elveszíted a munkádat, vagy annyira keveset keresel, hogy alig tudod eltartani a családodat, akkor hajlamos lehetsz körbe nézni, és inkább más embereket, csoportokat hibáztatni a saját helyzetedért. Teszed ezt, ahelyett, hogy az igazi felelősökre néznél.”
Tíz év telt el a terrortámadás óta, a túlélők azóta mind felnőttek és új életet kezdtek. Sokan közülük politikai, közéleti pályára léptek (köztük a Netflix mozijában központi szerepet kapó Viljar Hanssen), mások, nem függetlenül a történtekről örökre hátat fordítottak a közéletnek. Utóbbiak közé tartozik Magnus is, aki bár annak idején nagy érdeklődéssel ment el a Munkáspárt táborába, mára minden politikai ambícióját elvesztette. Utólag ez már nem nyom sokat a latba, hiszen a túlélők között egy ennél sokkal szorosabb kapocs alakult ki. Sokan közülük rendszeresen tartják a kapcsolatot, havonta, kéthavonta összegyűlnek. Életük meghatározó élményén együtt mentek keresztül, így ez a közösség is elmondhatatlanul sokat jelent nekik, pláne most, az évforduló idején. Magnus így összegez:
Nem hinném, hogy van olyan ember vagy társadalom, ami túl tudná tenni magát egy ilyen katasztrófán. Norvégiának sem sikerült, nekünk sem.
