A katonák a nyílt levelet a köztársasági elnöknek, a kormánynak és a törvényhozásnak címezték. A Jean-Pierre Fabre-Bernadac hivatásos katona által jegyzett szöveg aláírói az ország szétesésére panaszkodtak. Úgy vélekedtek, hogy e szétesés okai között megtalálható a közösségeket egymással szembeállító antirasszizmus, amely „faji háborút” szít; az iszlamizmus és a „külvárosi hordák”, melyek alkotmányellenes értékek által uralt területeket hoznak létre; s a gyűlölet, amely az utcán tiltakozók (különösen a sárga mellényesek) és a rendőrség között dúl. Utóbbi pontban a hatalmat, a kormányzó erőket kritizálják, amely szerintük bűnbakként használja a rosszul utasított rendőrséget. Végezetül arra szólítanak fel, hogy a hatalmon lévők oldják meg a problémákat, amihez álláspontjuk szerint sokszor a létező törvények alkalmazása is elegendő lenne.
A francia történelemben a katonák politikai szerepvállalása nem mindig sült el szerencsésen. Bonaparte Napóleon például 1799-ben puccsal lett első konzul (Brumaire 18.). A nagy tekintélyű Philippe Pétain marsall pedig a rossz emlékű, kollaboráns Vichy-rendszer élén állt évekig. A szerencsés kimenetelű kivétel – a puccs és a polgárháború rémével mindazonáltal ügyesen manipuláló – Charles de Gaulle, aki 1958-ban tábornoki egyenruháját levetve tért vissza a politikába, előbb miniszterelnökként, majd államfőként, hogy megoldja az algériai válságot. Neki kellett megküzdenie a tábornokpuccsal, amelyet 1961-ben olyan nyugalmazott tábornokok szerveztek, akik nem értettek egyet azzal, hogy Franciaország megadja Algériának a függetlenséget. De Gaulle köztársasági elnökként látványosan katonai egyenruhát öltött, úgy reagált a puccskísérletre megvető hangnemben. Az eset mélyen beívódott az emlékezetbe, ez magyarázhatja – a hatvanéves évfordulóra időzített megjelenés mellett –, hogy a nyugalmazott tábornokok véleménye miért kavarhatta fel ennyire a kedélyeket. (Az 1961-es tábornokpuccs szereplői azonban elfelejtettek nyílt levelet írni mielőtt elkezdték volna a tevékenységüket.)
A botrány olyan magasra csapott, különösen a baloldalon, hogy Florence Parly védelmi miniszter – és mind több kormánytag – is megszólalt az ügyben, s felelőtlennek nevezte a tábornokok szavait. Azt is hangsúlyozta, hogy már nincs közük a hadsereghez, s a magánvéleményüknek adtak hangot. Igaz, a kétezer feletti számú aláíró között lehetnek aktív és tartalékos személyek is, rájuk szankciók várhatnak, ha bebizonyosodik, hogy túlléptek a katonák – a védelmi törvény L4121-1 cikke szerint egyébként nem tilos – véleménynyilvánítására vonatkozó szabályokon. A vezérkari főnök szerdán jelezte, hogy az eljárások, vizsgálódások már elindultak.
Mások – így Jean-Luc Mélenchon radikális baloldali elnökjelölt – egyenesen büntetőjogi következményeket követelt lázadásra szítás címén. Mélenchonék feljelentést is tettek azzal érvelve, hogy hivatalos személyként feljelentési kötelezettségük van, ha bűncselekményt észlelnek. Feljelentést tettek ugyanerre hivatkozva a szenátusi zöldek is. A baloldali sajtó pedig a kormány késői reagálását nehezményezte.
Olaj volt a tűzre, hogy Marine Le Pen hasonló formában, nyílt levélben válaszolt egyetértőleg a szerzőknek, mondván, várja őket a Nemzeti Tömörülés soraiba (az aláírók között van korábbi RN-munkatárs és RN-közeli jelölt is). Igaz, Le Pen a jelenlegi hatalmat is a probléma részeként tételezte, nem potenciális megoldóként, s hangsúlyozta, hogy a probléma megoldásához a demokratikus út a járható, ami álláspontja szerint az ő jelöltsége és elnöksége. A katonai levél eredeti szerzője azonban nem különösebben lelkesedett nyilvánosan a politikai felhasználásért, azt mondta, zavarja, s azt fejtegette, hogy más pártokban is egyetértenek velük, s mindenki ott politizál, ahol akar.
A francia sajtó egy része értetlenséggel reagált Marine Le Pen támogató fellépésére, mondván, a francia Algéria hívei és így a puccsisták, akikre ez a levél akarva-akaratlanul is emlékeztet, közismerten kötődtek Jean-Marie Le Pen-féle Nemzeti Fronthoz. Ahhoz a párthoz és múlthoz, amelytől Marine Le Pen egy évtizede próbál enyhébb-keményebb eszközökkel elhatárolódni (ezt „ördögűzési stratégiának” nevezik a francia politikában). S valóban, természetes, De ha így van, s megnyílt ez a lehetőség, akkor miért érhette meg a mérséklődő üzeneteket küldő Marine Le Pennek így reagálni? Ráadásul éppen akkor, amikor széles körben a „megnyugtatás” stratégiáját igyekszik demonstrálni, vagyis gondoskodni arról, hogy minél kevesebben ijedjenek meg az esetleges győzelmétől? (A Harris szerint Emmanuel Macron csak 53:47-re vezet vele szemben a második körben.)
Először is a mérséklődő Marine Le Pennek jó 2022-es induló pozíciói ellenére immáron van jobboldali ellenzéke. Ez az ellenzék egyelőre amorf, nincs igazi szervezete és vezetője, csak reménységei (például az exképviselő Marion Maréchal, a publicista Éric Zemmour vagy éppen a volt vezérkari főnök Pierre de Villiers). De ettől még ez az ellenzék létezik, ha a közvélemény-kutatási számai egyelőre nem is kiugróan jók vagy veszélyesek Le Penre. A tábornokok levele viszont számos olyan tematikát tárgyal, érint vagy sugalmaz, amelyek nagyon divatosak ezen szavazói körökben (polgárháború, etnikai alapú közösségelvűség, népességcsere stb.), azonban egy-két kemény megfogalmazástól eltekintve (pl. „külvárosi hordák”) akár többféleképpen is magyarázhatók. Vagyis Le Pen ezúttal a saját potenciális bázisát igyekezhetett lefedni, biztosítva, hogy ne nyíljon tér mások számára, hogy szavazatokat vegyenek el tőle. Nincs könnyű helyzetben, amikor lavírozni próbál, hiszen a migráció, a külvárosok és az iszlamista szeparatizmus kérdéseivel immáron nemcsak ő és a konzervatív jobboldal foglalkozik, hanem a köztársasági elnök centrista mozgalma is, amely 2022-re készülve szintén igyekszik biztosítani a jobboldali bázis egy részének a támogatását.
Másrészt a tábornokok levele azt üzeni, hogy a hadseregben, a fegyveres testületekben nagy elégedetlenség van a jelenlegi főparancsnokkal és politikai vezetéssel szemben. Márpedig egy 2019-es felmérés szerint a franciák 74 százaléka bízik vagy inkább bízik a hadseregben (a sort a média, a közösségi média és a pártok zárják 23, 13, illetve 9 százalékkal). Így egy nagyon megbízható intézmény egykori képviselői szólaltak meg, amikor nyílt levelet írtak.
És ez a mostani politikai vita lényege: hogy eldőljön, megbízhatóak-e azok, akik e levelet megírták, el kell-e hinni nekik, amit üzennek. Amikor nyíltan mögéjük állt, Le Pen valószínűleg úgy okoskodhatott, hogy az különösebben ártani már nem fog, ha kiderül, hogy az aláírók egy része amúgy is egyetért vele, viszont a hadsereg népszerűsége valamicskét hozhat neki. Ráadásul a hadsereg mindenkori főparancsnoka a köztársasági elnök, és Le Pen éppen elnöknek készül. Ez magyarázhatja, hogy a kormánytöbbség miért csak akkor reagált, amikor már nagyon muszáj volt, és amikor már nem lehetett kitérni a dolog elől: nehéz kezelni, ha az ember beosztottjai és egykori beosztottjai nyilvánosan nem értenek vele egyet. Az aláírók viszont azért határolódtak el a Nemzeti Tömörülés politikai üzeneteitől, mert tudják, hogy bizalomcsökkentő és számukra igen kontraproduktív, ha a nyilvánosságban Le Penre ragadnak.
