Nem várhatott szebb születésnapi ajándékot a másnap 61 éves Miguel Díaz-Canel, mint hogy a VIII. pártkongresszus elsöprő többséggel megválasztja az országirányító élcsapat első emberévé. Ez pedig a szocialista hagyományok értelmében sokkal fontosabb poszt, mint az általa kereken három esztendeje átvett elnöki sarzsi. Így valamennyi fontos pozíció a fiatalabb létére is tapasztalt politikus kezében összpontosul.
A nagy elődök, a két Castro hat évtizeden át állt a szocialista szigetország élén. Az ifjabb fivér, Raúl védelmi miniszterként irányította az újabb és újabb kihívásoknak kitett kubai fegyveres erőket. Épp a „kommunista élcsapat seregszemléjén” ünnepelhették a kongresszusi küldöttek a Disznó-öbölbeli amerikai támadás visszaverésének hatvanadik évfordulóját. Egyben annak kerek ünnepét is, amikor bátyja, Fidel bejelentette, hogy Kuba a szocialista utat választja. Azóta pedig mindvégig meg tudták védeni magukat a nagy északi szomszéd nyomásától… Pedig amikor legfőbb támogatójuk, a Szovjetunió fölbomlott, a legtöbben már az egyetlen latin-amerikai kommunista bástya összeomlásával kalkuláltak. Nem így történt.
A mostantól már Díaz-Canel irányította ország erőnek erejével tartani tudta magát a Castrók kijelölte úthoz. Fidelt betegsége eluralkodásával, majd halálával Raúl követte a trónon, átvette a párt és az állam irányítását, majd fokozatosan fölépítette utódját. A nála csaknem három évtizeddel fiatalabb trónörökös maga is abban a Santa Clarában látta meg a napvilágot, amelynek látképét a Fidelék legfőbb harcostársának, Che Guevarának állított mauzóleum uralja. Az ugyanitt villamosmérnöki diplomát szerzett fiatalember előbb a Kommunista Ifjúsági Szövetségben emelkedett mind magasabbra – eközben a Kubával szövetséges Nicaraguában is „internacionalista aktivistaként” serénykedett. Elvhűségét azzal igazolta, hogy 26-évesen, a szovjet rendszer széthullása után lett az országirányító párt tagja, majd az élcsapat élcsapatában töltött be egyre fontosabb pozíciókat.
Alig egy éve szerezte meg a párttagkönyvet, amikor Díaz-Canelt máris szűkebb pátriája élére állították. A forradalom forrásvidékének tekintett tartomány párttitkáraként reformista jó hírét keltették azzal, hogy kiállt az LMBT-jogok védelmében, miközben a kőkonzervatív párt általában elítélte a homoszexualitás megnyilvánulásait. Egy évtized után már Holguin tartomány élén találjuk, ezzel egy időben pedig a Központi Bizottságba is bekerült. És megállíthatatlanul tört mind magasabbra. Igaz, ekkor már a keményvonalas veteránoknak kedvezve kiállt az ellenzéki hangadók lekapcsolása mellett. Ám a mindmáig laza eleganciával öltöző, modernista külsőt öltő „Miguelito” volt felsőoktatási miniszter, majd köztársasági elnökhelyettes, időközben pedig a „félistenek tanácsa”, a Politikai Bizottság tagjai közé emelkedett.
Az őt „kinevelő” Raúl Castro legjobb tanítványaként éppen három éve örökölte meg mesterétől az államfői stallumot, hogy most a legelső ember pártfőtitkári stafétabotját is átvegye. Az ifjú titán mindvégig kiállt a fokozatosan bevezetett (netán rájuk kényszerített) óvatos gazdasági reformtörekvések mellett. Ez Kuba esetében is a sikerre vitt kínai (és vietnámi) modell fölöttébb fokozatos bevezetését jelzi. Vagyis a gazdaság lépcsőzetes liberalizálását – a politika egypárti uralmának bármiféle megkérdőjelezése nélkül.
A 2008-ban Raúl Castro levezényelte első intézkedések jegyében a 10 és fél milliós lakosságnak engedélyezik, hogy magánjövedelemre tegyen szert. Addig minden állás betöltője állami alkalmazott volt, a szocialista építőmunkában élenjáró mérnöktől a sarki zöldségesig, szigorúan ellenőrzött központi bérlista alapján. Három évvel később fölszámolták a kubaiak kiutazási korlátozásait, megkönnyítették a külföldi befektetések feltételrendszerét, még a lakások és a gépkocsik adásvétele is lehetővé vált. (Igaz, a kubai forgalomban még mindig föllelhető amerikai autómatuzsálemek inkább a gyűjtők érdeklődésére tarthatnak igényt.)
Mára már a hivatalos statisztikai kimutatások szerint is minden harmadik kubai magánvállalkozó – és a nem hivatalos becslések bízvást magasabb számadatokat produkálnának. Szinte mindenki rákényszerül arra, hogy a központi jótétemények kiegészítéséül egyéb bevételhez jusson, a fodrásztól a „bed-and-breakfast” szolgáltatást nyújtó magánlakrészeket hirdetőkig. Erre zúdultak rá a közelmúlt mindent elöntő hátrányos hullámai – a trumpi Amerikától a koronavírusig.
A nyugati elemzők többsége Díaz-Canel vezetésétől azt várja, hogy folytatja az óvatos reformok bevezetését, de a társadalmi berendezkedés (és saját politikai hatalma) rezzenetlenül marad. A „Castrók utáni korszak” nyitányát harsogó kórus mögött nem árt csöndesen hozzátenni, az is a nemes hagyományok része, hogy az idősebb forradalmár veteránok – akár hivatalos funkciók nélkül is – a háttérből még jelentős befolyást gyakorolhatnak a döntésekre. A szocialista szigeten a forradalom atyját máig csak Fidelként és „líder máximóként” tisztelik. Mivel őt halála után öccse és harcostársa követte tisztségeiben, teljesen logikusnak tetszik, hogy a náluk jó generációval ifjabb új első ember mindig is hangoztatta lojalitását a Castrók és a forradalom ügye iránt. Ha korábban a „Haza vagy halál” volt a legfőbb jelszó, az elmúlt időszakban a „Mi vagyunk a folyamatosság” került előtérbe.
És a Castrók közvetlenül vagy áttételesen továbbra is igencsak aktívak. Raúl veje – Deborah lányának férje – a hadsereg legfőbb gazdasági vállalkozása élén rendkívüli befolyásra tett szert. Luis Alberto Rodríguez López-Calleja a fegyveres erők pénzügyi szárnyát irányítja, benne állami vállalatok sokaságával: gyárakkal, kereskedelmi hálózattal, szállodákkal, saját légitársasággal. A GAESA betűnevű birodalom urának befolyását sejteti, hogy az Egyesült Államok tavaly szeptemberben előkelő helyet biztosított neki a szankciós tiltólistáján: befagyasztják „odaát” lévő vagyonát (ha van), és megtiltják az amerikai vállalkozóknak, hogy bármiféle üzletet bonyolítsanak le vele.
Donald Trump elnöksége alatt egyébként is újra szigorodtak Kubával szembeni korlátozások, ami mindmáig súlyos terhet ró a havannai gazdaságra. A Barack Obama elnöksége alatt nagy sokára megteremtett diplomáciai kapcsolatok trumpi lehűtése, majd az amerikai charterjáratok leállítása jelentős érvágást jelentett a kubai idegenforgalom számára, amely Kuba jelentős bevételi forrása volt.
Ehhez jött ráadásul a Covid fertőzéshulláma, amit Kubában a jól kiépített egészségügyi hálózatnak és fölkészült orvosoknak köszönhetően biztos kézzel gátak között tudtak tartani. A kubaiak már saját vakcina kifejlesztésébe kezdtek, miközben a pandémia latin-amerikai mércével mérve jelentéktelen számú, mintegy 560 áldozatot követelt. Ha a közeli Dominikai Köztársasághoz hasonlítjuk, Kubában a fertőzöttek száma mindössze egyharmada, az elhunytaké alig egyhatoda az ottaninak.
Ezzel együtt a járvány és az amerikai szankciók fojtó hatása Kubát is szorongatja. A gazdasági visszaesést tavaly 11 százalékosra becsülték – ez is szerves része Díaz-Canel örökségének és a meghirdetett „folyamatosságnak”.
