Barack Obama, s előtte George W. Bush is sokszor elmondta, hogy Európának többet kellene tennie a saját védelméért. Emlékezetes, miként érveltek az iraki háború egyes hívei a 2000-es évek elején, mondván, Európa jólétét az amerikai védőernyő biztosítja, s az európaiak csak azért lehetnek ennyire szociálisak és „örök béke” hívők, mert Amerika védelmét élvezik. Mire tehát elértünk Donald Trumphoz, aki nehezen mondta ki, hogy kötelezőnek gondolja az észak-atlanti (NATO-) szerződés 5. cikkelyét, a kölcsönös védelmi klauzulát, a probléma és a konfliktus tökéletesen ismert volt.
A trumpi „kellemes mellékhatások”
A trumpi stílus és a kapcsolódó nyomatékosítás (például a németországi csapatkivonás ígérete) viszont nagy különbségnek bizonyult Bush-hoz vagy Obamához képest. Európa vezetői először érezték igazán nyomás alatt magukat, ami nemcsak a költések növelésére, hanem arra is bátorította őket, hogy elmélyítsék az együttműködésüket a NATO keretein kívül is (pl. Európai Védelmi Alap, állandó strukturált együttműködés – PESCO, Európai Intervenciós Kezdeményezés – EI2). Emmanuel Macron francia elnök számára az európai ijedtség különösen hasznosnak tűnt a saját tervei és víziója szempontjából. Ki is használta a „kellemes mellékhatásokat”, hogy nyomást gyakoroljon az európai – gazdasági, technológiai, védelmi stb. – szuverenitásról szóló programja megvalósítása érdekében.
Európa-programját a 2017-es, azóta elhíresült Sorbonne-beszédben fejtette ki a francia elnök. Macron ugyanakkor úgy hiszi, az USA szövetséges és partner az EU számára, de gazdaságilag vele is versenyezni kell, nemcsak Kínával. Macron időnként sokkolni és provokálni is tudott, amikor úgy látszott, hogy az USA kevésbé vállalja fel a transzatlanti vezetés feladatát. A francia elnök azt mondta, majd a nyomaték kedvéért ezt még meg is ismételte. 2020-ban pedig már egyenesen azt pedzegette, hogy a francia nukleáris doktrína szerepkeresésébe be kellene vonni az európai szövetségeseket. Ez persze automatikusan a francia politikai befolyás növekedését jelentené az európai színtéren, ahol a brexit nyomán az egyetlen talpon maradt atomhatalom Franciaország.
Márpedig a franciáknak rettenetesen fontos a saját uniós befolyásuk erősítése, hiszen ez az értelme az uniós létüknek: a saját középhatalmi státusuk védelme. (Miközben a társadalom egy része nem a francia érdekek képviselőjeként, hanem a francia kisemberre leselkedő veszélyként tekint az integrációra, s különösen a 2004-es bővítési körre, az ebből következő közép- és kelet-európai migrációra). Mindenesetre a francia védelmi felelősség növelésének az ötletével a francia elnök üzent az Oroszországtól jobban tartó, atlantistább európai partnereknek, de rájátszhatott a hagyományos francia Amerika-ellenességre is, amelynek mind a baloldalon, mind a jobboldalon – különböző okokból – szép hagyománya van.
Amerika visszatér, Európa kevésbé fél?
Donald Trump veresége, Joe Biden győzelme a kellemes és kellemesen kihasználható trumpi mellékhatásokat tulajdonképpen visszavette Emmanuel Macrontól. Biden Münchenben például rögtön azzal kezdte, hogy a közös védelmi klauzulát kötelezőnek tekinti, s hangsúlyozta, nem vonja ki Németországból az amerikai csapatokat. Macron szempontjából a Biden-féle „America is back” azt jelenti, hogy hirtelen kevésbé érzik az európaiak azt, hogy egyedül vannak, és csak magukra számíthatnak. Vagyis kisebb lett a Macron-program megvalósítása szempontjából hasznos európai nyomás érzete. Olyannyira, hogy egyesek az amerikai stílusváltást rögtön megnyugvásként és a macroni program eltemetéseként értelmezték. A francia elnöknek volt is egy figyelemre méltó nyilvános csörtéje ezzel kapcsolatban Annegret Kramp-Karrenbauerrel, a német védelmi miniszterrel.
Csakhogy a stílusváltás a valóságban nem jelent teljes politikai fordulatot. A németországi csapatok maradnak, a védelmi klauzula él, de a Kína-kérdés például továbbra is lóg a levegőben. Washingtonban az elmúlt években – Trumptól függetlenül – komoly szemléletbeli váltás történt, ez már a nagyhatalmi verseny korszaka a két nagy között (ebből a szempontból fontos jelzés, hogy nem az volt Biden első dolga, hogy visszavonja a Huawei-tiltásokat vagy törölje a Trump által kivetett büntetővámokat). Biden elnök Oroszországgal szemben keményebb hangot üt meg, mint elődje, fontosabb számára a környezet védelme és az emberi jogok, de az Északi Áramlat 2. miatti amerikai elégedetlenség és nyomás nem tűnt el, s alapvetően nem tűnik úgy, hogy az USA stratégiai figyelme a Távol-Keletről ismét Európa felé fordulna (nem mellesleg az Ázsia felé fordulás az Obama-Biden adminisztráció külpolitikai kulcsüzenete volt). A szívélyes stílus, a multilaterális nyitottság mögött tehát nincs minden esetben nagy tartalmi fordulat.
Egy pár nappal korábbi beszélgetésben azt mondta, hogy a NATO és az USA érdeke az európai autonómia. Akkor is sorolta a politikai kérdéseket, amelyekre a NATO-nak válaszolnia kellene, kiemelve a Kína-kérdés jelentőségét (érdekesség, hogy a francia elnök szerint Európa két rossz választ adhat: egyenlő távolságot tart Kínától és az amerikaiaktól, illetve feltétel nélkül lecsatlakozik szövetségese, az amerikai fél mellé, az ügyek és a viták szétszálazása helyett). Ez azért nem áll távol attól, amit a francia elnök negyedik éve kitartóan mond, hogy az EU-nak többet kell tennie saját magért.
Egy névtelenséget kérő francia kormányzati forrás úgy nyilatkozott, a transzatlanti kapcsolatrendszer Biden elnök idején „kevésbé lesz kellemetlen”, de hasonló lesz, mint Trump alatt. Az eddigiek alapján úgy tűnik, a névtelen forrás egyrészt fején találta a szöget, másrészt a véleménye elég jól megvilágítja, mi zajlik a francia kül- és Európa-politikát csinálók fejében.
