Ez az én tanúvallomásom. A globális hanyatlás története egy emberöltő alatt. Ha ezen az úton folytatjuk, a veszteség, amely életem meghatározó eleme volt, eltörpül majd amellett, ami csak most következik
– mondja David Attenborough legújabb dokumentumfilmjében, ami ezúttal a Netflixen landolt. A természettudóssal készült film másfél órája igazán hektikus: az Attenborough-ra jellemző csodás vágóképek keverednek a vészjósló narrációval, mellyel egyetlen üzenetet szeretne átadni: az, amit a világgal csináltunk, visszafordíthatatlan, már nem tehető meg nem történtté, bele kell törődnünk, hogy döntéseinkkel romba döntöttük az otthonunkat.
Az Egy élet a bolygónkon nem tipikus Attenborough-film: nem hordozza magában azt a fajta szép képekbe elbújtatott ürességet, ami Bödőcs Tibor-paródiákat generál, és annál több üzenetet nem tud átadni, hogy Földünkön csodás helyek és élőlények is léteznek, csak ehhez egy borneói dzsungelbe kell utaznunk.
Az ember, aki végignézte a pusztulást
Attenborough élete nagy részét azzal töltötte, hogy fantasztikus helyekre látogatott el forgatócsoportjával, 1954-ben kezdődő karrierje alatt pedig testközelből szemlélte végig, milyen hanyatlás megy végbe bolygónkon. Új filmje már nem arról szól, hogy orangutánok mellé csücsül, miközben azok reggelijüket fogyasztják el a fa tövében: ezúttal személyes a hangvétel, a veterán természettudós kvázi egy önéletrajzot mutat nekünk, miközben statisztikákkal támasztja alá, mivé lett a világ, ahol élünk. Ezt pedig nem klisékkel teszi.
Már az első percekben érzékletes hasonlattal nyit: Csernobilban, Pripjaty elhagyatott városában sétálgat, miközben arról tart kiselőadást, bizonyos értelemben ez az atomkatasztrófa történik meg a világban is, kissé lassabban és máshogy, viszont több halállal jár. Pusztítjuk a környezetünket, az élővilágot, de ez nem Ukrajna határain belül történik, hanem globálisan. Attenborough kissé szájbarágósan a dinoszauruszoktól indítja a magyarázatát, és
amit angol nyelvvizsgákon lehetne használni magnós feladatokhoz. Épp ettől nagyon csalóka az Egy élet a bolygónkon, mert a szép képek látványa (tényleg elképesztő részletességű némelyik vágókép), az, hogy megtudjuk, miért és hogyan lett világjáró Attenborough-ból, mind csak felvezetik a nyers valóságot, amit aztán atombombaként dob le a film második felében a természettudós. Nem kertel, egyszerűen a néző arcába mondja, ha ő ma születne meg, ezekből a csodákból javarészt alig láthatna valamit, hiszen 2050-re:
- az Amazonasból szavanna lesz, fajpusztulásokkal karöltve, a globális vízkörforgás pedig megváltozik,
- az Északi-sark jege elolvad,
- vége a korallzátonyoknak, ezzel együtt a halpopulációnak,
- termőtalajaink kimerülnek, eltűnnek a méhek, az időjárás pedig pontosan olyan lesz, mint Roland Emmerich Holnapután című katasztrófafilmjében.
És ha ez nem lenne elég, 2100-ra megindul a hatodik tömeges kipusztulás, melyről ugyan sokat beszélnek a tudósok, de valahogy nem vesszük elég komolyan, épp ezért lesz a Föld pokoli hely bő nyolcvan éven belül, később pedig teljesen lakhatatlanná válik.
Nem romba döntöttük, hanem elpusztítottuk a világunkat
– jegyzi meg a kamerába. Elég csak végignéznünk az elmúlt évek katasztrófáin (Amazonas, kaliforniai tűzvész, klímaváltozás), hogy elhiggyük, igaza van.
Van megoldás – és hát ki más kínálná fel?
Bár Attenborough filmjének hangvétele lemondó, mégis mutat alternatívákat – ezt pedig a természettudós brit úriemberként teszi meg. Nem hibáztat senkit, nem mutogat ujjal egyes országokra, egyszerűen közli: mind kollektívan vagyunk bűnösök, ő ezt testközelből látta 66 éves karrierje során. Szerencsére lát egy járható utat, ami lassíthat a folyamaton, tehát a legpusztítóbb forgatókönyveket is bizonyos értelemben ki lehet tolni.
Ha eltűnnek az esőerdők és más olyan életterek, ahol a világon élő fajok léteznek, azzal borul a természet rendje, nem lesz sokféleség. Mint mondja, a holdra szállás volt az első felismerési pont, hogy a világunknak mindenképp vannak határai, bolygónk pedig csak egy csepp az univerzum tengerében. Ha nem vigyázunk rá, nem lesz hová mennünk, vannak limitek, amelyeket az ember egyelőre nem képes megugrani.
Az addig csodásnak tűnő vágóképek hirtelen más értelmet nyernek: a tengerben úszkáló bálnák éppúgy el fognak tűnni a természet körforgásából, mint a vadon élő gorillák élettere, ha az ember nem tesz hátrafelé két lépést, és nem akar minden területet a saját képére formálni. Hasonló problémát jelent Attenborough szerint a túlnépesedés, melyben nemzeteket persze nem említ, helyette pozitív példaként Japánt hozza föl. Nagyjából nyolcvan év kell ahhoz, hogy tizenegy milliárdra nőjön a népességszám, a tudós szerint minden fajnak van egy limitje, egy bizonyos számon túl nem lesz mindenkinek megfelelő mennyiségű hely és élelem. Szerinte a japánok fantasztikusan ismerték fel, hogy a népesség növekedésének megállítása egyaránt érinti a gazdasági és a természeti érdekeket. Ily módon kell a szegénységet is eltüntetni: javítani kell az oktatáson, az egészségügyön, erre lehet alapozni ezekben a kérdésekben.
Javasolja még, hogy a megújuló energiaforrásokat próbáljuk kiaknázni, e mellett a termőterületeink egy részét is el kell engednünk, hogy vad kezekbe kerülhessenek, az állatok újra elfoglalhassák azokat. De mint mondja, akár hajlunk a változásra, akár nem, bármilyen súlyosak is a hibáink,
a természet végső soron úrrá lesz mindenen. Az élővilág fenn fog maradni, mi, emberek nem feltétlenül.
Attenborough a kezdeti Csernobil-motívum után záró gondolatait is Ukrajnából közvetíti a nézőnek: mi vagyunk az legintelligensebb faj a Földön, ezért jutottunk el technikailag oda, ahol most vagyunk. Mi tudjuk csak elképzelni a jövőt, nekünk van víziónk, ám azt nagyon sokszor nem értjük, mi a baj azzal, amit a fejlődés érdekében teszünk.
És pont ez az az üzenet, ami éppen azokhoz nem fog eljutni, akikhez nagyon kellene.
Kiemelt kép: Netflix
