Július 6-án, 58 évesen rákban elhunyt az amerikai Mary Key Letourneau. A volt általános iskolai tanárt 1997-ben elítéltek akkor 13 éves tanítványa, Vili Fualaau többszörös megerőszakolásáért. A „kapcsolatból” két gyermek is született. Az esetet – látszólag – bonyolította, hogy mindketten kitartóan bizonygatták a „viszony” kölcsönösségét. Még inkább zavarba ejtette (pontosabban: izgalomban tartotta) a közvéleményt, hogy miután Letourneau 2004-ben kiszabadult a börtönből, összeházasodtak, és 2019-ben bekövetkező válásukig együtt éltek. Letourneau korábbi ügyvédje és barátja, David Gehrke szerint a most 37 éves Fualaau az utolsó egy hónap során napi 24 órában ápolta az asszonyt, és gyerekeivel együtt jelen volt a halálos ágyánál.
A katolikus neveltetésű családanya a kilencvenes években egy Washington állambeli kisvárosban, Burienben élt, és a helyi Sherwood általános iskolában tanított. Letourneau állítása szerint első házasságát befutott ultrakonzervatív politikus apja nyomására, szerelem nélkül kötötte egy diáktársával. Négy gyermekük született. Kapcsolatuk megromlott, ez mindkét részről külső viszonyokhoz vezetett, majd a férj részéről testi és lelki bántalmazásba fordult. Azonban ez sem elfogadható kifogás arra, hogy az akkor 34 éves tanárnő egy 13 éves gyerekben, a saját diákjában, a tehetségesen rajzoló Viliben vélte megtalálni lelki, majd testi társát. Még arra sem ügyelt, hogy legalább terhesség ne legyen a bűncselekménye következménye: első közös gyerekük a lebukásuk után, 1997 májusában született.
A bíróság első alkalommal a tanárnő börtönbüntetése nagy részét felfüggesztette (mindössze néhány hónapot kellett leülnie), azzal a feltétellel, hogy három évig szexuális bűnözőknek szánt terápiára kell járnia, és soha többé nem találkozhat Fualaauval.
Letourneau a börtönben adott életet tanítványával közös második lányuknak, akit testvérével – és a még mindig csupán 15 éves apukával – együtt a nagymama, Fualaau édesanyja nevelt. Egy alkalommal Letourneau-t fél év magánzárkával büntették, mert a lefejt anyatejnek szánt üvegbe rejtve levelet próbált kicsempészni Fualaaunak. Azzal a ténnyel már kevesebbet foglalkozott a romantikus szenzációra éhes korabeli média, hogy a fiú a rá nehezedő nyomás miatt egy időben pszichiátriai kezelésre szorult, később pedig kimaradt az iskolából és alkoholproblémákkal küzdött.
Letourneau nagyvonalúan megengedte, hogy a kényszerűen külön töltött időben Vilinek barátnői legyenek. Nem aggódott, hogy bármely kapcsolat komolyra fordul, mert a két közös gyerekkel bebiztosította, hogy áldozata ha akarja, se tudja elfelejteni. Beváltak a számításai: amikor kiengedték a börtönből, a nagykorúságát (az USA-ban 21 év) épp betöltött férfi meggyőzte a bíróságot, hogy oldják fel a kapcsolattartási tilalmat. Érthetetlen módon végül a felügyeleti jogot is megkapták, és semmi sem állt a családegyesítés útjába. Esküvőjükön jelen volt a CBS televízió, a felvételek bejárták a világot.
Még évekig csámcsogott rajtuk a bulvársajtó, általában romantizált fényben feltüntetve az esetet. Többen megkeresték őket a tizedik házassági évfordulójuk alkalmával is. A korabeli felvételek alapján elmondható, hogy nem minden riporter osztotta a lelkesedést, a pár viszont azzal érvelt, hogy már mindketten felnőtt emberek, így joguk van együtt élni. Egy pszichológus szakértő szerint életük küldetésének tekintették elhitetni a közvéleménnyel, hogy ők egy átlagos, normális család – és a média ebben egyértelműen a segítségükre volt. Letourneau beilleszkedett új munkahelyére (jogi asszisztensként helyezkedett el, abban a bírósági épületben, ahol anno elítélték), szépen nevelte férjével a felvételeken kiegyensúlyozottnak tűnő két lányt, sőt többé-kevésbé rendeződött a kapcsolata az első házasságából származó négy gyerekével is, akik apjuk gondozásában maradtak. Emiatt a többség belesétált a csapdába:
Letourneau és Fualaau közös könyvet írtak, Egyetlen bűnük a szerelem címmel. Ez ugyan nem jelent meg magyarul, de a róluk készült, Botrányos kapcsolat című filmet (eredetileg: All American Girl) itthon is láthatták a tévénézők. A Penelope Ann Miller főszereplésével készült alkotás ráerősít arra az értelmezésre, miszerint csak a szűk látókörű társadalom üldözte a „szerelmeseket”, és ami történt, nem is volt valódi erőszak. Sőt a film ennél is tovább megy: nemi és faji sztereotípiákat meglovagolva úgy állítja be a történteket, mintha a szamoai származású, koraérett fiú vette volna le a lábáról és csábította volna el az ingatag lelkiállapotban levő tanárnőt, felnőtt, egyenrangú, sőt esetenként domináns partnerként fellépve vele szemben.
Letourneau valóban ilyen torz módon láthatta tanítványát, és nélkülözte a minimális önreflexiót is – a vele készült, időnként hátborzongató megnyilvánulásokat tartalmazó interjúk tanúsága szerint soha életében nem látta be, hogy hibát követett el. Amikor például a népszerű amerikai riporter, Barbara Walters az ABC műsorában 2005-ben azt kérdezte tőle, hogy megérte-e, Letourneau azt felelte: ő sosem tekintett így a dologra, azt viszont határozottan állítja, hogy mindig megtett minden tőle telhetőt, hogy helyesen cselekedjen. Emiatt nem is hitte, hogy le kell ülnie a hét évet – amikor lebukott, először legfeljebb közmunkára számított!
Az ekkor még halk szavú, szerénynek, zavartnak tűnő, időnként elcsukló hangú nő tíz évvel később már jobban kimutatta a foga fehérét. Amikor a 7News tévécsatorna riporterének, Matt Dorannek nyilatkozott, konzekvensen a mellette ülő Fualaaura ruházta a kezdeményező és az irányító szerepet, így az egyedüli felelősséget is. „Ki volt a főnök?” – ismételgette agresszíven a kérdést, többször férje szavába vágva, amíg meg nem kapta a kívánt választ. Önmagát azzal védte, hogy a botrány kirobbanása idején szám szerinti életkorát tekintve jogilag talán felnőtt volt, de éretlen személyiséggel rendelkezett.
Fualauu itt még nyíltan nem tiltakozott, de szemlátomást kényelmetlenül érezte magát, és amikor kettesben maradtak a riporterrel, bevallotta, hogy depresszióban szenved. Nem került nyilvánosságra, hogy pontosan miért adta be végül 2017-ben a válókeresetet. Felröppentek olyan pletykák, miszerint ez csak formális lépés volt, mert a szexuális bűnözők nyilvános regiszterében szereplő feleség akadályt jelentett az induló vállalkozásának, de a korábbi interjúkból kiolvasható a valószínűbb válasz. Fualaau, mint korábban elmondta, mindennél fontosabbnak tartotta, hogy (mivel az ő apja elhagyta őt) a gyerekei mindkét szülőjükkel együtt nőjenek fel. Úgy tűnik, ez felülírta a szemében a fogantatásuk körülményeit. Miután a két lány felnőtt és elköltözött otthonról, végre megengedte magának, hogy belegondoljon: talán mégsem volt rendjén a kapcsolat, és Letourneau ellopta gyerek- és fiatalkorát. (A vágyott és esélyes művészi karrierből sem lett semmi, a korán rászakadt apai felelősség miatt fizikai munkákat vállalt.) Beszédes az is, hogy amikor a riporter neki szegezte a kérdést, vajon mit szólt volna, ha valamelyik lánya 13 éves korában lefekszik a férfi tanárával, azt felelte, ugyanúgy helytelenítette volna, mint bármely más szülő.
Pedig a nemi erőszak nem mindig úgy néz ki, hogy a sötét utcán a bokorból előugró visszataszító idegen férfi leteperi rúgkapáló, sikoltozó nő áldozatát. Sőt, többségben vannak azok az esetek, amikor az erőszakolót az áldozata ismeri, megbízik benne, akár vonzódik is hozzá: az erőszaktevő sármos férfi és csinos nő képében is érkezhet. A szexuális erőszakot ugyanis nem a beleegyező partner hiánya motiválja, hanem a hatalomgyakorlás. Márpedig nemcsak a nemi alapú hatalmi fölénnyel lehet visszaélni, hanem például a faji, vagyoni, életkorbeli vagy társadalmi státuszbeli különbségekkel, illetve függő viszonnyal is (például tanár–diák, orvos–páciens, főnök–beosztott, edző–sportoló.) A nemi erőszak kevésbé nyilvánvaló formái éppen azért veszélyesek, mert káros hatásaik csak később, évek, évtizedek múlva jelentkeznek.
A kényszerítés nemcsak fizikai lehet, hanem lelki vagy gazdasági is (zsarolás, fenyegetés, manipuláció, tekintéllyel visszaélés stb.), a „lefagyás” kontrollálhatatlan reakciója miatt pedig nem biztos, hogy az áldozat tud ütni, rúgni, üvölteni – ez nem változtat az erőszak tényén. Beleegyezési korhatárt el nem ért „partner” esetén pedig az sem számít, ha az aktust élvezte. Egy gyerek még nem tudja pontosan megítélni, hogy mibe megy bele, és milyen következményei lehetnek a „kapcsolatnak” – mindig a felnőtt szereplő felelőssége, hogy a szituáció ne fajuljon el. (Az USA legtöbb államában, így Washingtonban is, ahol az eset történt, 16 év a beleegyezési korhatár, de a megengedőbb Magyarországon is 14.) Akkor sem válik semmissé az erőszak ténye, ha a sértett a védelmébe veszi az elkövetőt: teheti ezt félelemből, önmagát hibáztatva, és/vagy az úgynevezett traumás kötődés miatt is. A házasságkötés sem jelent biztosítékot – meglehetős naivitás azt gondolni, hogy a papír egy csapásra etikussá teszi, ami nem az. Magyarországon az ezzel járó nagykorúsítás például a futtatók tipikus eszköze arra, hogy kivonják áldozatukat a gyermekvédelem hatóköréből.
Ahogy a nyilatkozatokból kibontakozik, való igaz, hogy kisfiúként Fualaau kezdeményezett a tanárnőjénél, miután a barátaival felvágtak egymás előtt a hódítási képességeikkel és fogadást kötöttek. Letourneau azonban nem tudott, és feltehetően nem is akart tanítványa szerelmi vallomására professzionális, érett módon, kijózanítóan reagálni. Még ha Fualaau testileg ténylegesen fejlettebb volt is a kortársainál, az sem mentség – ahogy az sem, ha egy diáklány néz ki a koránál idősebbnek. A tanároknak (és ennek tudatosítása a magyar pedagógusképzésből is jellemzően hiányzik!) még az erősen pubertáló, vonzó külsejű, a nőiességüket/férfiasságukat próbálgató, netán velük flörtölni igyekvő tanítványokra is felnőtt testű gyerekként, és nem potenciális partnerként kell tekinteniük. Ez alapján elmondható, hogy
Többen joggal nehezményezik, hogy férfi tanár és 13 éves kislány tanítványa esetében kevésbé működött volna a „tiltott szerelem” romantikus narratívája. Az Independent újságírója 2009-ben „a társadalom utolsó tabujának” minősítette a nők által elkövetett szexuális erőszakot, amely, azzal együtt, hogy az arányokat tekintve a férfi elkövetők vannak többen, létező jelenség. (És e tabusítás miatt övezi szinte teljes hallgatás a leszbikus kapcsolatokon belüli erőszakot is.) Megér az ügy egy genderszempontú elemzést: a média, és eleinte a hatóságok ugyanis bedőltek a nemi sztereotípiáknak, melyek szerint a férfiak, illetve, a kamasz fiúk minden esetben készen állnak a szexre és az soha nem árthat nekik, a nők pedig minden esetben a szerelmet szomjazzák és nem a kontrollt, így komolyan senkit nem tudnak bántani. Mindez oda vezetett, hogy sokan nem áldozatnak látták, hanem akár még szerencsésnek is gondolták Fualaaut. „Bár nekem lenne ilyen tanárnőm!” – ábrándoznak talán néhányan most is kaján vigyorral az arcukon (holott a szexuális fantáziának aligha része az apává válás 13 évesen). A férfiassághoz tapadó nemiszerep-elvárásoktól távol áll a sérülékenység és az áldozattá válás, a nőiesség fogalmától pedig merőben idegen az agresszió – ezért lehetett az esetet bizarr Rómeó és Júlia parafrázisként eladni.
A #MeToo, így a szexuális erőszak különböző formáival kapcsolatos nagyobb tudatosság egyik következménye, hogy ma már nem lehet felmenteni Letourneau-t, és ma már aligha készülhetne a történetről olyan film, amely a tanárnőt és diákját üldözött szerelmespárként láttatja. Lehet, egyszer megismerjük a közös interjúkban mindig szűkszavú Fualaau nézőpontját is – aki remélhetőleg most már el fog tudni indulni a gyógyulás útján.
Kiemelt kép: Ron Wurzer /Getty Images North America /AFP
