Letarolta az internetet a Darwin-díjas produkciókból gúnyt űző, ghánai táncoló gyászhuszárokról szóló mém, amiből milliók tanulták meg, hogy Nyugat-Afrikában nem csak a gyászról szól egy temetés. Kifejezetten igaz ez Ghána és Togo déli részein, ahol a ga törzs él, amelybe a koporsókat tánckoreográfiával szállító férfiak is tartoznak. Azonban ez még mind semmi ahhoz képest, amit egy temetésből ki tudnak hozni a ghánaiak.
Trópusi viharon át a világ leghíresebb koporsókészítőjéig
– Jó messzire megyünk! – mondja az Uber-sofőröm, amikor már fél órája vezet kifelé Accrából, a ghánai fővárosból egy szétesés határán álló Peugeot-val egy lassan sárfolyóvá váló főúton egy trópusi vihar kellős közepén. Az ablaktörlő nem működik, úgyhogy jórészt vakon hatolunk a cél felé a sűrű esőfüggönyön át.
– Még egyszer ennyit biztos menni fogunk – kiabálom túl a rádióban a koronavírusról üvöltöző lelkészt, aki szerint Isten büntetése a járvány, ami akkor, február végén még éppen csak betette a lábát a három országgal arrébb levő Nigériába. – De megéri, hidd el, egy híres emberhez megyünk – győzködöm a sofőrt, nehogy kitalálja, hogy inkább visszafordul. – Kihez? – kérdezi. – Egy koporsókészítőhöz – terítem ki a kártyáimat, amivel a torkára is forrasztottam a szót, és innen már egyértelműen bolondnak hisz, hogy ezért indultunk el egy kis faluba a tomboló viharban.
A sárban lökhárítóig elsüllyedő autóval további fél óra múlva be is gurulunk banánfák és pálmák között egy szerény, egyszintes ház elé egy földúton. A sofőröm kíváncsi, hogy mibe kevertem, úgyhogy felajánlja, velem tart, amit reméltem is, mert akihez jöttünk, egy szót sem beszél angolul. Bekopogunk a házba, középkorú, nagydarab nő nyit ajtót, és már mondja is, hogy a szomszédba kopogjunk, ha Paa Joe-hoz jöttünk. Világos, hogy gyakran megfordul itt a média, szegény nő már megszokta, hogy zargatják. Tavaly Conan O’Brien is járt itt, amikor Ghánában forgatott.
Végre megérkeztünk Paa Joe-hoz, Ghána leghíresebb koporsókészítőjéhez, akinek a munkáit műtárgyakként adják-veszik európai és amerikai múzeumok. És a ghánai eliten kívül már világszerte veszik a „fantázia koporsóit”, amelyek bármit formázhatnak kosárlabdától kezdve, cigis dobozon át Louis Vuitton-táskáig.
A ga törzsben – mint ahogy számos más nyugat-afrikai törzsben – abban hisznek, hogy a halál után az élet nem ér véget, hanem a túlvilágon folytatódik. Nyugat-Afrikában azok a hiedelmek, hogy a halottak valamilyen formában élik tovább az életüket, annak ellenére tartják magukat, hogy papíron az emberek egy része muszlim, másik része pedig keresztény. Ghánában a többség keresztény, de szintén a többség hisz a jujuban is: súlyos pénzeket fizetnek varázslóknak, boszorkányoknak, és komoly pénzeket hagynak azoknál a piaci árusoknál is, akik a majommancsoktól kezdve a kígyóbőrökön át a macskafejekig kínálnak mindenféle „varázsszert”. A gyerekáldástól kezdve egy vízum megszerzéséig bárminek az elintézését vállalják a juju papok, és ahogy ez a szcéna is virágzik, úgy a tradicionális temetési rítusok is továbbélnek, sőt egy elég jövedelmező üzletág is épült rá az elmúlt években.
A születést és a halált is megünnepeljük, mert mindkettő boldog nap
– magyarázta Paa Joe már a műhelyében, miután felhúzott gyorsan egy pólót. Ez európaiként szokatlanul hangzik, de még ha el is fogadjuk, akkor sem világos, miért állunk éppen kaméleont, terepjárót, pulykát, kólásüveget és halakat mintázó koporsók között.
A temetés egy ünnep
Nyugat-Afrikában – ahogy Szenegálról is írtam – mindennél fontosabb a család és az, hogy valaki el is tudja tartani a családját. A nemi szerepleosztás konzervatív: a nőkre a gyerekszülés és -nevelés terhe nehezedik, a férfiaknak pénzt kell keresniük. Ez az oka annak is, hogy sokan elindulnak Európába Nyugat-Afrikából, nőket mégsem látunk nagy számban a migránsok között. Ha pedig valaki sikeres, sok pénze van, akkor azt a temetésén is meg akarják mutatni: ez egyrészt megjeleníti a család státuszát, másrészt jelezni akarják a túlvilágiaknak is, hogy nem akárki csatlakozik hozzájuk.
Ezért a közösségi eseménynek számító temetéseken minden eszközzel igyekeznek megmutatni a halott gazdagságát, érdemeit. Ha ez jól sikerül, akkor a ghánaiak szerint a túlvilági élete is szerencsés lesz az elhunytnak, tulajdonképpen az élet következő szakaszának kezdetét ünneplik ilyenkor, ezért vidámak a temetési szertartásaik.
De ez nem jelenti azt, hogy Ghánában úgy méltatnák a holtakat, mint mondjuk Magyarországon, ahol szentségtörés lenne, ha a búcsúztatáson negatívumok is elhangoznának. Rendes ügymenetnek számít, hogy a szépen felöltöztetett, bebalzsamozott halottat egy asztalhoz ültetik, és a rokonok, ismerősök a méltatása mellett azt is a fejéhez vágják, hogy mit rontott el az életében, miért haragszanak rá. Ez azt szolgálja, hogy ne maradjon semmi titokban, az elhunyt hibáit és érdemeit kiteregetve világos legyen, milyen előélettel kezdi a túlvilági létét.
És egy üzlet is
Mivel a ghánai temetéseknek ilyen fontos szerepük van az emberek életében, ezért a pénzt sem sajnálják rá, élelmes ghánaiak pedig nem késlekednek abban, hogy bezsebeljék ezt a pénzt. Így születtek meg a táncoló gyászhuszárok is, akiknek a vezetője, Benjamin Aidoo már száznál több embernek tud munkát adni. Azt viszont ne gondolja senki, hogy minden temetés óriási buli is egyben, nagyon sok úgy zajlik, mint azt itthon is megszoktuk, különösen akkor, ha valaki tragikus körülmények között vagy fiatalon hal meg.
Gazdagok, törzsfőnökök, nagy emberek jönnek hozzám a legtöbbször
– mondja Paa Joe, ami csak a koporsói árai miatt sem meglepő.
Világos, hogy annak a családja tud villantani egy temetésen, akinek jól ment az életben is: egy fantázia koporsó 500 amerikai dollárról (165 ezer forint) indul, és a fa típusától függően akár 3000 dollárig (1 millió forint) is felmehet. Az összeg valójában csak úgy értelmezhető, ha tudjuk, hogy bár Ghána nem egy kifejezetten szegény ország (az átlagbér forintban 300 ezer körül van), de nagyok a társadalmi különbségek: a kevés gazdag a nagy bevételével felhúzza az átlagbér szintjét, viszont sokan élnek kis pénzből. Igaz, a statisztika szerint a munkavállalók fele keres 268 ezer forintnak megfelelő ghánai cedinél többet, de mivel gyakori az egykeresős családmodell, és sok a gyerek, az élet pedig szintén nem a legolcsóbb, ezért ismét ott tartunk, hogy a drága temetés kiváltság. Viszont a saját szintjén mindenki törekszik rá, így a temetésre elköltött pénz egyáltalán nincs arányban az adott család valós életkörülményeivel.
A Bloombergnek már 2013-ban azt mondta Aidoo, hogy 387 dollárért mennek egy temetésre a táncoló gyászhuszárok. A hírügynökség akkor arról írt, hogy egy temetés költsége könnyen elérheti egy átlagos ghánai egész évi keresetét, és a biztosítási cégek már jelentős bevételre tesznek szert abból, hogy kifejezetten a temetési költségek fedezésére kötnek biztosításokat.
Egy felvágós ghánai temetést úgy képzeljünk el, hogy a menetben a hozzátartozókon és az ismerősökön kívül a hivatásos siratók, gyászhuszárok, zenészek, törzsi dobosok, büfések és mindenféle árusok is benne vannak. Utóbbiak leginkább alkoholt árulnak, és a GhanaWeb szerint ennek a számlájára írható, hogy a szombaton tartott temetések miatt ezen a napon van a legtöbb halálos közúti baleset. Ehhez hozzájárul, hogy sokan mennek egy másik városba is ismeretlenek temetésére: ők növelik a gyászoló tömeget, ezzel emelik a temetés ázsióját, cserébe az elhunyt családja szórakoztatja és megvendégeli őket.
Temessetek el egy Coca-Cola üvegbe!
Mitől lenne egyedi egy temetés, ha nem a koporsótól?
– kérdez vissza Paa Joe, amikor arról faggatom egy kaméleon és egy dzsip alakú koporsó között állva, hogy mire föl készíttetnek valakinek fantázia koporsókat.
Nem nagy meglepetés, hogy a koporsó formája az elhunyt életére, munkájára vagy személyiségére utal. Így nem örülnék neki, ha a helyi Arany Ászoknak megfelelő Club sör üvegébe földelnének el, az 500 eurós bankjegyet túlzásnak találom, de az asztalos műhely sarkában pihenő, már kicsit porlepte kólásüveg érdekel. – Elviszed? – kérdezi Joe, az arcán már ott van az alkudozásra kész kereskedő teljes mimikai repertoárja. – Sajnos, csak 20 kilós poggyászt tudok feladni – igyekszem lerázni, mire 1000 dollárról 700-ra esik a jövendőbeli koporsóm ára. Annyiban maradunk, hogy ha úgy vagyok, majd felhívom, megvan-e még a coca-colás üveg.
Joe Instagramját nézegetve látszik, hogy a légi forgalomban dolgozók szeretik a repülős koporsókat, a sportolók a cipőket, főleg a Nike-t, de azzal a pékkel is szívesen haverkodtam volna, aki egy bagettbe temetkezett. A műhelyben viszont az állatok dominálnak. Joe elmondja, hogy ez nem jelenti azt, hogy agrárszakemberekről van csak szó – bár halkereskedők és állattartók koporsói is készülnek éppen –, hanem az elhunytak személyiségére, képességeire utalnak. Oroszlán, kaméleon, sas: érteni vélem mind. „Ez Párizsba megy” – mutat a félkész dzsipre Joe. Biztos felborult a Dakar-ralin egy aranyifjú, gondolom én.
A koporsókat csak kézi szerszámokkal faragják, 2-3 hónapig is eltart, amíg elkészülnek.
Ha gyorsan kell, 2-3 hét alatt is megcsinálunk egyet a segédeimmel
– mondja Joe.
Ez megnyugtat. Nem kell majd hónapokat várnom a hűtőházban, ha eljön az ideje.
