A biológiai nem valóság – de nem az egyetlen

A Harry Potter szerzője, J. K. Rowling tavaly év végén nem először kavart vihart a Twitteren. Történt, hogy ismerőse, Maya Forstater a transznemű emberekkel kapcsolatos megjegyzései miatt elvesztette munkáját egy kutatóközpontban, és hiába indított pert munkahelyi diszkriminációra hivatkozva.

Öltözz, ahogy neked tetszik. Használj olyan nevet, amilyet szeretnél. Feküdj le bármely felnőttel, aki a beleegyezését adja. Éld úgy az életed, ahogy a legjobb neked, békében, biztonságban. De jogos kitúrni egy nőt a munkahelyéről, csak mert azt állítja, hogy a biológiai nem valóságos?

– fakadt ki az írónő a közösségi oldalon. Feltehetően tudatosan, de darázsfészekbe nyúlt: a valaha szebb napokat látott brit feminizmusra mára szinte teljesen rátelepedett az irracionális mértékig elmérgesedő transzneműség-vita.

Ebben a vitában látszólag a nők és a transz emberek jogai, valójában a „gender” fogalmának különböző jelentései (pontosabban: a nemiség biológiai, társadalmi és pszichológiai vetülete) feszülnek egymásnak. A férfi-nő különbségek eltűnésével és egyidejűleg a nemünk szabad megválasztásával (!) riogató genderpánik pedig, mint többször bebizonyosodott, kiváló eszköz a bántalmazott nők védelmét elősegítő Isztambuli Egyezmény félresöprésére és a nemek alá-fölérendelt viszonyának a bebetonozására. A transzfóbiának és az annak az örvén kreált genderpániknak így

nemcsak a transznemű emberek a kárvallottjai, hanem a nők is.

Transzneműeknek azokat az embereket nevezzük, akik a biológiai nemükkel, elsősorban annak testi jegyeivel nem tudnak azonosulni, énidegennek érzik. A transznemű emberek általában igyekeznek a magukénak érzett nem képviselőiként élni és megjelenésüket aszerint alakítani. A kiinduló testi adottságaiktól, a hormonkezelés hatékonyságától és egyéb, például kozmetikai eljárásoktól függően rövidebb-hosszabb idő után „passing”-ok lesznek, azaz környezetük számára a belsőként megélt nemük képviselőinek néznek ki. Az így kialakuló kellemetlen helyzetek: női külsejű ember férfinévvel, férfi személyi igazolvánnyal, illetve fordítva, életre hívták a transz emberek részéről azt az igényt, hogy a megélt és megjelenített nemüket az állam is ismerje el.

Magyarországon erre jelenleg az eljárás „felfüggesztése” miatt közel két éve nincs lehetőség – ez Európában példa nélküli helyzet. Nagy-Britanniában a transz emberek jogait 2004 óta a Gender Recognition Act szabályozza, amely a belsőként megélt, és a külső megjelenésben kifejezésre juttatott nem jogi elismerését lehetővé teszi, azonban azt orvosi, pszichológiai vizsgálatokhoz és egyéb adminisztratív feltételekhez köti. 2016-ban felmerült, hogy az eljárást egyszerűsíteni kellene. Az LMBTQ szervezetek az eddigi feltételek eltörlése és az önrendelkezés, önbevallás, önazonosítás mellett kezdtek lobbizni – ez adott új lendületet a szigetországban korábban is jelen levő „transzkritikus” feminista irányzatnak is.

A feministák a transzneműség kérdéséhez nem viszonyulnak egységesen: sokan támogatják a transz embereket, mások nem foglalkoznak a témával, a radikális feministák egy csoportja viszont úgy vélekedik, hogy a nők jogaira és biztonságára ma az egyik legnagyobb veszélyt a transznemű emberek jelentik. Ezt az érvüket egyrészt arra alapozzák, hogy szerintük a transzneműség és a „nemváltás” valójában az agresszív férfiak eszköze a női terekbe (mosdó, öltöző, szauna stb.) való bejutáshoz, ott a nők zaklatásához, megerőszakolásához és összességében a feminizmus eddigi eredményeinek aláásásához. Azaz e logika szerint a bántalmazó férfiak még az erekciójukat, heréiket és péniszüket sem sajnálják feláldozni e cél érdekében. Valójában a transzneműség nem újkeletű jelenség, így korábban is bárkivel előfordulhatott, hogy a nyilvános wc-ben egy transznemű ember foglalta el a vele szomszédos fülkét, vagy egy öltözőben egy transznemű ember öltözött át mellette – a „találkozást” pedig túlélte, sőt nem is tudott róla, ahogy többnyire a transz emberek létezéséről sem. Pánik az ilyen eshetőségek miatt csak a transz láthatóság növekedésével keletkezett.

A „transzkritikus” feministák másrészt arra hivatkoznak, hogy a transzneműség léte és elismerése újratermeli a nemi sztereotípiákat és a nemek közti alá-fölérendelt viszonyt.

Szerintük a transz nők a puszta létükkel, külső megjelenésükkel gúnyt űznek a nőkből, és a nőiséget annak mesterséges kellékeivel (ruházat, smink, hajviselet) teszik egyenlővé.

Megítélésük szerint ezért a transz emberek nemi identitásának elismerése feltétlen normakövetéshez, a hagyományos, alá-fölérendelt nemi szerepek elismeréséhez vezet. Ez azonban nincs így, hiszen a nemi diszfória (idegenségérzés) elsősorban testi, és léteznek a hagyományos nemiszerep-elvárásokat megkérdőjelező, elutasító, sőt feminista transz emberek is.

A „transzkritikus” feministák ellenvetéseinek egy része jogos, leginkább az, hogy ha az önbevallás az egyedül mérvadó, akkor azzal a transzneműséggel valójában nem érintett férfiak is visszaélhetnek a nők jogainak és biztonságának a kárára: magukat női identitásúnak hazudva bejuthatnak női terekbe. Véleményem szerint:

• érthető volt e feminista csoport tiltakozása, amikor egy nőként még nem élt, így a nők helyzetéből és nehézségeiből még nem sokat tapasztalt, frissen előbújt 19 éves transz nő akart egy párt nőjogi tisztviselője lenni (ahogy az angol Munkáspártban Lily Madigan révén nemrég megtörtént).
• Természetes, hogy nem szimpatizálnak az amerikai Rachel MacKinnonnal, aki a hormonszintjét nem hajlandó szabályozni, és még így is ragaszkodik hozzá, hogy női mezőnyben indulhasson a kerékpárversenyeken.
• Méltán háborodtak fel a sztársportolóból lett televíziós személyiség, Caitlyn Jenner vérlázító kijelentésén: szerinte a női lét legnagyobb problémája az öltözék kiválasztása.
• Joggal kritizálják a kanadai Jessica Yanivot, aki pert indított, amiért egy nőknek fenntartott kozmetikai szalonban nem vállalták férfi nemiszerve intimgyantázását.
• Jogosan emelnek szót a nyelv átírása ellen: az „elülső lyuk”, a „menstruátor”, netán a „szülő ember” szavak általános (és nem egyéni, személyes) használatát a vagina, a nő és az anya szavak helyett.

De mi a közös ezekben a magyar médiában is megszellőztetett esetekben? Az, hogy egyéni túlkapásokról, és nem hétköznapi transznemű emberek tipikus törekvéseiről és problémáiról szólnak.

A transznemű emberek túlnyomó többsége nem rohan péniszt himbálni a meztelen női szaunákba, nem kerül börtönbe, nem akarja egy cégnél vagy egy pártban a női kvótát kihasználva „elvenni” egy nem transz nő helyét, nem akar nőknek fenntartott szalonban herét gyantáztatni, nem akar női mezőnyben élsportolóként érvényesülni, és férfivá válása után nem akar szülni. „Csak” önazonosan akarja élni a mindennapjait.

A transznemű embereket Lily Madigannel, Jessica Yanivval, Caitlyn Jennerrel, Rachel MacKinnonnal vagy egy erőszaktevő elítélttel azonosítani semmivel sem jobb a „cigánybűnözést”, vagy „migránserőszakot” kiáltó rasszizmusnál, amit pedig progresszív közegben elvileg elutasítunk.

Ennek ellenére a „transzkritikus” feministák nem a szélsőségeket kritizálják és nem is azt a törvénymódosítási javaslatot, miszerint kizárólag az önbevallás legyen a nem elismerésének alapja – ahogy Rowling sem például azzal érvelt, hogy túlzás volt Forstatert kirúgni a véleménye miatt –, hanem magát a transzneműséget és annak jogi elismerését minősítik elvágólagos egyszerűséggel „genderidológiának” vagy „nemiidentitás-ideológiának”. Ezért nevezik magukat „genderkritikus” feministáknak. Szembemenve a pszichológia tudományos alapvetésével, a nemi identitás létezését, így a transz emberek nemi identitással összefüggő jogait egy az egyben tagadják. Az irányzat képviselői szerint azt, amit nemi identitásnak érzünk, kizárólag a nemiszerep-elvárásokhoz és sztereotípiákhoz való viszonyulás (általában azonosulás, normakövetés) alakítja ki a nemi szocializáció (nemi szerepre nevelés) folyamata során. Ezzel a transznemű emberek identitását, énképét alapjaiban támadják, gyakorlatilag létezésük érvényességét tagadják – ez nem ideális kiindulás az egymást tiszteletben tartó, kulturált vitához.

A „transzkritikus” feministák pellengérre állítják azokat a transz embereket, akik a transznemű mivoltukat sztereotip elemekkel igyekeznek igazolni – például, hogy már gyerekkorukban is az ellenkező nem játékaival játszottak, és/vagy szeretik az ellenkező nemmel társított ruhadarabokat hordani. Fel sem merül bennük, hogy a transz emberek azért is magyarázhatják sztereotip elemekkel az identitásukat, mert azt tapasztalhatták, hogy azok a hétköznapokban, nem feminista környezetben nemcsak hogy jól működnek, de egyenesen elvártak. Ettől még nem állítják, hogy – visszautalva Rowlingra – a biológiai nem ne lenne valóságos. Ha így gondolnák, akkor nem igyekeznének egy sor költséges és fájdalmas beavatkozással a testüket a pszichésen megélt nemükhöz igazítani.

Szép gondolat, hogy „Öltözz, ahogy neked tetszik. Használj olyan nevet, amilyet szeretnél!” – de férfi külsővel, borostával szoknyát húzni, sminkelni és Kataként bemutatkozni az LMBTQ közösségnek fenntartott tereken kívül nehezen egyeztethető össze a fizikai biztonsággal. A női külsejű, arcú, de férfias öltözetű, Péterként bemutatkozó emberre szintén leselkedik a megverés, zaklatás, vagy akár (a leszbikus nők ellen is alkalmazott) „korrekciós nemi erőszak” veszélye. Így meglehetős felelőtlenség a nemi diszfóriával küzdőket ilyen lazán normaszegésre biztatni, és ezzel a transznemű embereket érő diszkriminációt megoldottnak tekinteni.

De még ha fizikai erőszakkal nem kellene is számolni, a transznemű emberek akkor sem férfiruhás nők, vagy női ruhás férfiak, nem furcsa látványosságok akarnának lenni, nem összekeverendők a szándékosan feltűnő transzvesztita előadóművészekkel.

A transznemű emberek sok esetben éppen azért alkalmazkodnak a nemi sztereotípiákhoz, és azért hozzák azokat a külsejükben, viselkedésükben is, mert azok nélkül a környezetük nem tekinti hitelesnek a nemi identitásukat. Lássuk be, a világ egyelőre nem a gender-nonkonformisták paradicsoma. Lehet, hogy egyszer, hála a „genderkritikus” feministák áldásos tevékenységének, akik merész céljaik közt fogalmazzák meg a nemiszerep-elvárások és sztereotípiák „eltörlését”, az lesz. Egyelőre azonban a nemi sztereotípiák tudatosítása és fellazítása sem tűnik könnyűnek – azt a néhány száz évet, amíg a teljes eltörlés (ha ez egyáltalán kívánatos) elérhető lesz, a transz emberek érthető módon nem akarják kivárni, és nem akarják az életüket egy homályos utópia oltárán feláldozni.

Természetesen azt is hazugság lenne kijelenteni, hogy a fizikai nemváltás mindent megold a transznemű emberek számára. Az informált döntéshez való jogot azonban ezen a címen nem indokolt elvitatni.

Mindent összevetve, a vita lényege a következőben ragadható meg:

• a konzervatívok szerint a biológiai nem a meghatározó, sőt a nemiség egyedül figyelembe veendő vetülete – ezért ellenzik sokszor még annak felvetését is, hogy a nemiszerep-elvárások és nemi sztereotípiák nem velünk születettek, hanem a társadalom által meghatározottak;
• a(z általában baloldali) „transzkritikus” feministák szerint a „társadalmi nem” (gender), a nemi szocializáció a meghatározó, sőt a nemiség szinte egyedül figyelembe veendő vetülete. A feministák évtizedek óta küzdenek azért, hogy a biológia ne legyen a végzetünk, ők mégis amellett kardoskodnak, hogy a nők elnyomása kizárólag a reproduktív szervek meglétére vezethető vissza;
• a (többnyire liberális) transzaktivisták egy része a nemi identitásnak, azaz a nemiség pszichológiai vetületének tulajdonít mindent felülíró szerepet, szerintük a nemiséget szinte kizárólag az definiálja, ami erről „a fejünkben van”.

A konzervatívoknak meg kellene érteniük, hogy a „társadalmi nem” fogalma nem a biológiai nem helyettesítésére, megtagadására hivatott. A „transzkritikus” feministáknak azt lenne érdemes tudatosítaniuk, hogy a nemiség pszichés vetületének, a nemi identitásnak az elfogadása nem egyenlő a nemiszerep-szocializáció jelentőségének tagadásával. A feminizmus pedig azért lenne hasznos a transznemű emberek számára (is), mert általa – a társadalmi elvárások, hatalmi viszonyok, nemi sztereotípiák tudatosításával – elkerülhetik, hogy a nőiességüket illetve férfiasságukat alárendelődő, illetve elnyomó mintázatok szerint éljék meg. Számos félreértést és konfliktust elsimítana, ha a nemiség biológiai, társadalmi és pszichológiai vonatkozásait nem kizárólagos és versengő értelmezéseknek tekintenénk, hanem képesek lennénk ezeket egységben és adott esetben egymással kölcsönhatásban szemlélni.

Kiemelt kép: Oli Scraff / AFP