Nemrég 11000 tudós hívta rá fel a figyelmet, hogy a klímaváltozás sokkal, sokkal szarabb lesz, mint gondoltuk, klímavészhelyzet van. Azt mondták: a fenntartható jövőhöz meg kell változtatnunk azt, ahogyan élünk. „Ennek részeként radikálisan át kell alakítanunk azt, ahogy globális társadalmunk működik, s ahogy a természetes ökoszisztémákkal interaktál” – fogalmaztak a BioScienceben megjelent közleményükben.
Még mindig próbáljuk felfogni, hogy a világ valamikor lassított felvételben hangtalanul felrobbant körülöttünk. És ez a mi életünk során, a mi fogyasztási döntéseink révén is történt.
Mit tehetünk? Ok, nem repülővel megyünk hosszúhétvégézni. Tépelődünk a boltban. Igyekszünk kerülni az egyszerhasználatos műanyagokat. És aztán marad a klímaszorongás, mert nem látjuk, mire is kellene váltani, aminek van értelme és hatása, és reménykedünk benne, hogy valaki majd megmondja és a kormányok elrendezik az ügyet.
Nos, nekem lenne egy ötletem egy nagy változtatásra, ami menedzselhető, borítékolhatóan eredményes és válságszerű jelenségek nélkül, fokozatosan átalakítaná nemcsak klímamegfelelőbbé, hanem jobbá is az életünket. Holnap elkezdhető, hétköznapi emberek számára elérhető, és ha sokan csináljuk, nagy hatása lesz.
Vegyük a saját kezünkbe az élelmiszerünket. Ennyi.
Ha ezt sokan megtennék, hatalmas változások történnének a világban.
Miből gondolom? A saját példámból.
Sziasztok, nagyik!
Pár éve egy kis időutazásba fogtam. Nagyanyám napjait húztam magamra: gyereket neveltem, mostam, takarítottam, főztem, számlákat fizettem, bevásároltam, beosztottam a család pénzét… Várjunk csak, valójában ma, a XXI. században Magyarországon nagyon sok kisgyerekes családban így néz ki a nők napja, míg apa dolgozik. Múltszázadelejinek valójában csak az számít, hogy eközben én kitűztem célként, hogy megtermelem és feldolgozom a saját élelmiszerünket, azon belül is „csak” a zöldséget, a gyümölcsöt és a tojást.
Kíváncsi voltam, vajon az én irodákon edződött városi testem bírná egyáltalán a fizikai munkát? Mennyi időm menne rá? Mennyi pénzbe kerülne? Lenne egyáltalán értelme?
Rászántam heti 1-2 munkanapot, úgy voltam vele, a gyerek úgyis minden második héten beteg lesz, megnézem, mi az, ami ebbe kényelmesen belefér.
Szóval nyaralások, költözés, óvodakezdés, betegségek közepette előállítottam a család kajájának zömét, úgy, hogy komplett heteket hagytam ki, átlagosan heti 8-10 órában. És meglepetten vettem észre, hogy ennek eredményeként nemcsak csodálatosan friss, jó kajákat ettünk igazi toszkán stílusban, hanem teljesen megváltozott a családunk ökológiai lábnyoma is.
Hirtelen heti 10 literre ment le a nem szelektálható szemetünk, a szelektálható pedig maximum a duplája. Kidobott élelmiszerünk lényegében nincs. Kevesebbet járunk bevásárolni is. Aztán arra is rájöttem, hogy valójában még ennél is több történt.
Azzal, hogy jelentős részben leváltunk a normális élelmiszeriparról és -kereskedelemről, véletlenül az emberi civilizáció sok halálos bajára is megoldást találtunk a magunk kis léptékében.
Sáskaként zabáljuk fel a Földet
Az iparosodott, „olcsó”, a fogyasztótól nagy távolságra történő kajatermelés miatt kerül a testünkbe rengeteg vegyszer. Emiatt pusztulnak a bolygón a rovarok. Emiatt szennyeződnek természetes vizeink mérgekkel és a tengerek elalgásodását okozó nitrogénnel. Emiatt kevés a víz a talajban. Emiatt erodálódik és fogy folyamatosan a termőföld. Emiatt keletkeznek az ökológiai sivatagok. Emiatt zörögnek kamionok milliói az utakon, traktorok a földeken. Emiatt keletkezik az egyszerhasználatos műanyagok elég jelentős hányada. Emiatt bocsátjuk ki a klímaváltozást okozó üvegházhatást keltő gázok meglepően nagy részét. Emiatt vagyunk betegek és D-vitaminhiányosak. Emiatt gomolyog a metán és más brutálisan üvegházhatású gáz a szeméttelepeink felett. Emiatt igényel egy átlagos család heti legalább 120-240 liternyi szemétszállítást. Emiatt szoktuk meg és fogadtuk el az ízetlen kaját: a kőkemény paradicsomot, a fakó sütőtököt, a kásás görögdinnyét, a kocsonyás cukkinit. Emiatt nem eszünk elég zöldséget (a macerás zöldségnél mindig kényelmesebb a menzákon a hús krumplival vagy rizzsel). Emiatt nem szeretnek a gyerekeink enni. Emiatt vagyunk kövérek és mozgáshiányosak. Emiatt érezzük néha értelmetlennek az íróasztal vagy pult mögött végzett munkánkat, hisz nincs olyan kézzelfogható eredménye, mint amilyen mondjuk az első lecsó, amit teljesen egészében te termeltél meg. Emiatt szakadunk fájón el a természettől, a széltől, a naptól, az időjárástól, a természetes cirkadián ritmusunktól, amitől aztán rosszul alszunk és rossz a kedvünk. Sorolhatnám még.
A méretgazdaságosság hazugsága
Gondolom, most kételkedsz, vagy ironizálgatsz magadban, hogy „persze, és heti egy nap kertészkedés a korpás fejbőrt is megoldja” (amúgy tényleg, de ez nem ennek a cikknek a témája). Ilyesmikre gondolhatsz: hiszen ez nem megoldás a tömegek élelmezésére! Mi lenne, ha mindenki ezt csinálná? Nem lenne elég a termőföld a gyorsan bővülő népességnek, a sok kis kínai ellátása csakis a termelékenység növelésével történhet meg. (Értsd=még nagyobb gépekre, földekre, még intelligensebb traktorokra, több technológiára, még nagyobb méretgazdaságosságra van szükség). A WHO és az agrárbiznisz nagyjai is megmondták. És egyébként is, nagyszüleink azért izzadtak, hogy a szüleink elszakadhassanak a föld rabságából és szellemi munkát végezhessenek, erre én vissza akarok küldeni mindenkit a kapanyélhez? Ez a haladás?
Hát ezzel az egésszel nekem vitám van. Álljon itt egy táblázatban néhány szám, csak gondolatébresztőként, amiből jól látható, hogy a sárgarépa kivételével majdnem minden zöldségféle tekintetében legalább dupla a hozama az én kiskerti kapirgálásomnak, mint a Nagy Mezőgazdaság krómozott, erőtől duzzadó profizmusának.
A nagyipari adatok forrása: KSH Stadat táblák, 2018-as magyarországi termelési adatok, átlagok. A kiskerti adatok az én veteményemből származnak – kivéve a megcsillagozott krumplit, mert az nem sikerült nálam most ennyire jól, elbénáztam az ültetés időzítését, de az idézett hozam nem számít kiugrónak. És amúgy is vannak nálam jóval ügyesebb termelők is.
És hozzá kell tennem, hogy az én kiskertemben a fenti vetemények közül egy sem tölti meg az egész szezonra a földet. Ha azt is hozzá számítom, amit előtte és/vagy utána is szüretelek, a kiskerti termelés hatékonysága még durvábban kiemelkedik: kb. négyszer annyi terményt állítok elő egy négyzetméteren, mint az agráriumi átlag (ahol persze szintén előfordul elővetemény, de mondjuk télen jellemzően fedetlen a föld).
Lehetetlen?
És miért nem visszalépés ez? Mert nagyszüleinkhez képest ma már sokkal haladóbb módszerekkel lehet csinálni egy kvázi háztájit, heti 8-10 munkaórában, havi 10-20 ezer forintból, sok technológiával. Nagyjából a sokak által konditeremre fordított időt, energiát és pénzt váltja ki.
De nincs ehhez elég föld a világon, hogy mindenkinek jusson belőle annyi, amin maga termelgethet, nem? Hát, én nem vagyok ebben teljesen biztos. Most nézzük csak a magyar adatokat: 2018-ban a KSH szerint 5,3 millió hektáron zajlott mezőgazdasági termesztés, és 9,8 millióan élünk itt. Végezzünk egy gondolatkísérletet: a terület kb. felét meghagyjuk az állattartás kiszolgálására és az ipari célokra (ahogy ez ma is van), akkor 2,65 millió hektár jut a magyar lakosságra, tehát fejenként nagyságrendileg 3000 négyzetméter. Ha egy négy fős családra vetítjük ezt a mennyiséget, az 12000 négyzetméter, azaz 1,2 hektár.
Minimális terület, minimális energia
Nézzük, az én családom konkrét élelmezésének mekkora a területi igénye:
Azaz összesen 1220 négyzetméter, a fenti gondolatkísérletben a családunkra „allokált” terület körülbelül tizede. Ha disznót akarnánk tartani, akkor még kb. ezer négyzetméterre ültetnék bozótost nekik (évi 2 disznóra lenne elég a gyümölcsfás legelővel együtt), munkám a kezdeti beruházás után alig lenne vele, csak disznóvágáskor. Ha ki akarnám teljesen tölteni az 1,2 hektárt, akkor talán még egy tejelő tehenet meg egy borjút vagy két borjút is tudnék tartani, meg egy mini halastó is elférne. De ennyi hússal már nem is tudnék mit kezdeni. Vagy termelhetnék szőlőt és csinálhatnék házilag bort. Egyszóval pár ezer négyzetméterről kézműves technológiával is őrült sok kaját lehet lehozni – és a megfelelő automatizálással a szükséges munkaidő minimális.
Kiskerti Kánaán
A gondolatkísérlet kulcsa a nagytáblás monokultúra és a szállítási, tárolási, polcállósági igény hiánya. Madártávlatból nézve ez az elképzelt 1,2 hektár maga az ökológiai paradicsom. Nem csupasz barna sivatag soha ez a terület, mindig növények fedik, sokfélék. A sokféle növény sokféle élővilágot vonz. Bárhol lenyomok egy kisásót, 5 gilisztát húzok ki (a tyúkjaim legnagyobb örömére ez az én teljesen valódi kiskertemben is így van).
Az állati trágya nem a vizeket szennyezi, hanem a közvetlenül a növényeket táplálja. Boldogan gyarapszik a légköri szént megkötő ősgyep, és a sekély gyökerű kukorica helyére kerülő mélyebb gyökerű gyümölcsfák hosszan tárolják a talajban a szenet. Nincs erózió, a víz a talajban, a gyökereknél marad.
Nincs csomagolás, legfeljebb néhány agyonhasznált edény és tárolóüveg – ez még akár egy a családi használatból kikerült műanyag is lehet. Nincs élelmiszerszemét, mert amit nem eszünk meg, az állatokhoz kerül, amit ők nem esznek meg, az megy a komposztba. Több zöldséget eszünk, mert finomak – frisségük és az izgalmas fajtaválaszték miatt. Nyugodtan lehet vékonyhéjú, könnyen törő, de lédús, gyönyörű paradicsomunk. Minden, amit eszünk, antibiotikum- és vegyszermentes, mert nincsenek az élőlényeink olyan közel egymáshoz, hogy a járványok folyamatos veszteséget okozzanak. Lényegében nincs szállítás sem.
És nem utolsósorban nincs az a kockázat, hogy vajon aki termeli az élelmiszerem, hogyan jár el: a profitját védi vagy az én egészségemet?
A vegán étrendnél is klímabarátabb
Könnyen lehet, hogy a saját magad által termelt élelmiszer révén – hússal együtt is – sokkal jobbat teszel a bolygónak, mint a legszigorúbb vegán diétával, pláne, ha egy rendes munkanapot leadsz és átállsz egy négynapos munkahétre. Ha a család többet költ egy hónapban kajára, mint amennyit 4 munkanap alatt keresel, akkor még pénzügyileg is megéri.
Az üvegházhatású gázkibocsátás több kutató számításai szerint 16-20 százalékkal csökkenthető a négynapos munkahéttel, feltéve, ha az ötödik napot nem a bevásárlóközpontban töltjük (minden fogyasztáshoz széndioxid-kibocsátás kapcsolódik, míg például a kiránduláshoz vagy kertészkedéshez kevesebb).
Ráadásul egyes számítások szerint a minden saját magunk által megtermelt kiló zöldség átlagosan 2 kiló széndioxid-kibocsátást spórol meg a boltihoz képest. (A nagyságok érthetővé tétele érdekében: 1 kg krumplihoz 2,9 kg széndioxid-kibocsátás kapcsolódik, 90 százalékban a csomagolás, mosás és a szállítás miatt – számolja az amerikai környezetvédelmi szervezet, az EWG.) Márpedig a kaja adja egy család széndioxid-kibocsátásának körülbelül ötödét. A kettő – a négynapos munkahét és a kajaönellátás – szinte harmadával csökkenti a kibocsátásunkat.
Mindehhez csak arra van szükség, hogy feladjuk azt a (politikai és gazdasági érdekek mentén évtizedek óta belénk sulykolt) gondolatot, hogy értelmes embernek nem illik élelmiszert termelnie. Miért is ne?
Dóra Melinda Tünde
(a Central Könyvek által kiadott Kertkaland című könyv szerzője)
Kiemelt kép: Felipe Trueba / EPA / MTI
