Amikor az ember leszáll a hatórás földközi-tengeri kompút után Melillában, rögtön egy hatalmas, üvegfalú konditeremmel találja szembe magát. Narancssárga fénye esténként megvilágítja a kikötőt, és ha valaki figyelmesen nézi a partot, apró árnyékokat lát osonni az autók mögött, apró fejeket lebegni a vízen. Ők a melillai árvák, akik nem edzeni jönnek a környékre, hanem esténként megpróbálnak feljutni az Európába tartó hajókra, az életüket kockáztatva.
A történelmi jelentőségű városban körülbelül 700 mena él – a kifejezés a spanyol menores extranjeros no acompañados szavak kezdőbetűiből áll össze, és azt jelenti, hogy külföldről érkező, kíséret nélküli fiatal. Jelenleg közülük ötszázan központokban, kétszázan pedig az utcán laknak. A legtöbben Fekete-Afrikából érkeztek.
Melilla egyike az Afrikában elhelyezkedő spanyol városoknak. Autonóm, de a spanyol kormányzat fennhatósága alá tartozik, és Ceutához hasonlóan Európa kapujának tűnik a menekültek számára, hiszen Marokkótól csak egy kerítés választja el.
A kerítés viszont tripla: két, több méter magas fémépítmény között egy drótozott sor található. A masszív zöld ajtók nem a bejutást segítik elő, ott dobja ki a rendőrség azokat a bevándorlókat, akiket elkapnak. A spanyol civil őrség egyre modernebb eszközökkel igyekszik megfékezni a migrációt, hőfigyelő kamerákkal és éjszakai távcsövekkel is figyelik a szomszédos erdőket. Azokat, akiket elfognak, bezárhatják, elégethetik minden tulajdonukat, vagy azok nélkül visszaszállíthatják őket buszon Dél-Marokkóba.
Az út Melilláig
Rengeteg menekült igyekszik átmászni a kerítésen, hiszen azok, akiket nem kapnak el, azaz bejutnak a városba, európai uniós menekültstátuszért folyamodhatnak, és a területen létesített sátrakban húzhatják meg magukat. Főleg férfiak vállalkoznak erre, a nők inkább hajókon utaznak, hiszen a szárazföldi menetelés fizikailag és lelkileg is kimerítő és rettentő veszélyes. Sok fiatal mégis egyedül vág neki az útnak, a menák aztán csoportokba verődve, a kerítésen át, teherautók alatt vagy kocsiba rejtőzve igyekeznek bejutni Melillába. Nagyon sokan belehalnak az utazásba.
Az általában 10 évnél idősebb menák a Föld legszegényebb régiójából érkeznek. Azokról a Szaharától délre fekvő területekről, amelyeket a globális felmelegedés mellett olyan betegségek sújtanak, mint az ebola.
Néhányan kalandként fogják ezt fel
– meséli M., aki az egyik, kíséret nélkül utazó gyerekeket befogadó intézetben dolgozik, és azt kéri, a cikkben tegyem felismerhetetlenné. „Míg mi Interrail-kirándulásokat tehetünk, ők egy kontinensen vándorolnak át.”
A lányok gyakran esnek áldozatául szexuális erőszaknak útközben? – kérdezem. „Nem csak a lányok” – válaszolja, így nem csoda, hogy sokan használnak tudatmódosító szereket – füvet, hasist, kokaint, ragasztót, hígítót, ecstasyt, bármit. Ezeket a szereket könnyű beszerezni a környéken, és az utazó nem érez éhséget, fáradtságot és nem fázik, amíg használja őket. Ahhoz, hogy a szereket meg tudják vásárolni, az utcákon koldulnak vagy egymástól lopnak. Drogcsempészetre nem szoktak vetemedeni, hiszen olyan függőség alakul ki bennük, ami miatt mindent elszívnak, felszívnak, bevesznek, belélegeznek, ami náluk van.
„A legtöbben függő állapotban kerülnek hozzánk” – mondja M. Abban a központban, ahol dolgozik, egyáltalán nem tolerálják a tudatmódosító szerek használatát, de azok, akik külső képzéseken vesznek részt – vezetni, gépeket szerelni tanulnak – be tudnak csempészni gyengébb drogokat.
A befogadó intézmények
Melilla városában négy intézet működik, ahova a gyerekeket vihetik: egy lányokat és egy fiúkat befogadó központ, egy koedukált és egy a bíróság által elítélt menáknak. Az utóbbiban egy szociális dolgozóra 10-15 fiatal jut, így egész sok idejük van foglalkozni a lakókkal. A többi intézményben egy csoportban akár száz gyerek is lehet.
A szociális dolgozókon kívül ellátásból is hiány van ezekben a gyerekotthonokban: vannak fiatalok, akik matracon alszanak, esetleg a földön, és néha nemcsak a szobákon, de az ágyakon is osztozniuk kell. Viszont ételt és törődést kapnak, és tanulhatnak tizennyolc éves korukig.
N. mosolygós nő erős arccsonttal, most huszonhét éves. Tízévesen került egy nők számára fenntartott intézménybe, még 2002-ben. Úgy emlékszik az intézeti napokra, hogy akkor még kevesen voltak, sok nevelővel, szigor és rend volt. Azóta sokat változott a helyzet, az intézmények nem tudnak lépést tartani a folyamatosan érkező fiatal menekültek számával.
A menák ma különösebb ellenőrzés nélkül kimehetnek az intézményekből. A rendőrség visszaviszi őket, sőt néha a helyiek segítenek nekik visszajutni, kifizetik a taxit. Az intézményeknek ez jól jön: minden alkalommal, amikor menát regisztrálnak, felvehetnek támogatást, akkor is, ha a gyerek csak pár napja, ugyanonnan szökött el.
Sokan érkeznek úgy, hogy korábban nem kaptak oktatást. Az intézményekben amellett, hogy szakmákat, nyelveket, írni és olvasni tanulnak, az alapos tisztálkodásra, a kulturált étkezésre és a takarékoskodásra is oktatják őket, mielőtt 18 évesen kikerülnek és menekültstátuszért folyamodnak.
Vannak azonban, akik inkább az utcán akarnak élni, hiszen így van esélyük áthajózni a Földközi-tengeren, mielőtt elérik a felnőttkort. Ha sikerül, Spanyolországban kerülnek gyermekotthonba, nem Melillában. Akik ebben bíznak, azok rendszeresen kiszöknek az intézményből, bandákba verődnek, a kiszáradt folyómederben és a város határán, a dombokon alszanak.
Helyiek és civil szervezetek, NGO-k segítenek nekik túlélni, ez azonban nem életbiztosítás. M. egy sziklás strandra mutat a középkori bástya alatt: a természetes módon kialakult, vízszint feletti barlangokban is megbújnak páran. Néhány évvel ezelőtt pont ott halt meg egy mena, egy hullám elmosta.
Megint mások inkább élnének tovább is az intézményekben, mint a városban, de 18 éves kor fölött elvileg senki sem maradhat bent. A legtöbbjüknek nincsenek papírjai, így aztán egy érdekes módszerrel határozzák meg korukat: megmérik csuklójuk körfogatát. Mivel alultáplált gyerekekről van szó, az eredmény egyáltalán nem mérvadó, M. mesél olyan lakóról, aki e mérce szerint alig 16 lenne, de valójában 22 éves, de olyan 15 évesről is, akit 17-nek azonosítanak így az orvosok.
M. több éve dolgozik a központban, ahol az utóbbi években óta folyamatosan, sőt rohamosan nő a lakók száma. 2015-ben, amikor Európát meglepetésként érte a migránsáradat, itt már krízis volt. És nincs az a pénz az EU-tól, ami megfordítaná ezt a folyamatot, azok az afrikai országok, ahonnan ezek az emberek jönnek, nem háborúk miatt élhetetlenek, hanem a globális felmelegedés, a terméketlen föld, a vízhiány és a természeti katasztrófák miatt, és ezeken a pénz nem sokat segít.
Maradni vagy visszamenni?
Három huszonéves fiatallal a városhatáron kívül találkozunk. Kopott, nyugatias ruhákat viselnek, az egyikük egy spanyol focicsapat logójával ellátott melegítőt, a másik rózsaszín, Barbie-s hátizsákot. Nigériából jöttek, velünk franciául beszélnek, és eleinte kicsit kényelmetlenül érzik magukat, talán félnek is tőlünk.
A közeli erdőkben élnek, és azt mondják, ha tudták volna, mi vár itt rájuk, biztosan nem indulnak el. Most már büszkeségből nem mehetnek haza. A nyakukban fából faragott, afrikai ékszerek – ilyeneket készítenek nap mint nap, hogy legyen valami tennivalójuk, ne őrüljenek meg. Minden nap arra készülnek, hogy átugornak a falon, de még soha nem sikerült nekik.
Kissé délebbre, az algériai határ közelében egy fiú azt mondta, visszamenne Etiópiába, a száraz vidékre ahonnan jött, ha nem halt volna meg minden családtagja ebolában. Amerikáról, Kanadáról álmodozik, miután sikerült átjutnia az Algéria és Marokkó közötti masszív, szigorúan őrzött határon anélkül, hogy megsérült volna. Nemsokára folytatja útját Melilla felé, és reméli, hogy nem fogják el.
Az út visszafelé, délre is ugyanolyan veszélyes, mint északra: a határőrök és a rendőrök nem kímélik azokat, akiken rajtaütnek, elégetik minden tulajdonukat, és olykor maradandó vagy akár halálos sérüléseket okoznak.
De ettől eltekintve: miért menne bárki vissza? Az extrém időjárás, a szárazság és a természeti katasztrófák, a stagnáló, nyomorúságos gazdasági helyzet és az éhezés nem vonzó perspektíva. Az útnak induló fiatalok nem ismernek jövőképet Afrikában, egyetlen esélyük, ha útnak indulnak.
A másik oldalról az Európai Unió rengeteg pénzzel támogatja Spanyolországot és Marokkót is, hogy megvédjék a nyugati országokat az afrikai menekültektől. A menákat fogadó intézmények is rengeteg pénzt kapnak, de túl sok a rászoruló és túl mély a hivatalnokok zsebe – mondja M.
Élet az intézményeken kívül
Azok, akik nem kerülnek be az intézményekbe, napközben kéregetnek. „Drága mulatság itt kávézni” – nevet M., amikor már a második kéregetőnek rendel ételt, italt a kávézó teraszán.
A kikötőt fal védi, az utóbbi hónapokban sokan megsérültek, amikor megpróbáltak leugrani róla. Néhányan meghaltak, amikor konténerekbe zárták magukat. Öt hónappal ezelőtt rendőrállomásokat létesítettek, így próbálják csökkenteni az Európába potyautazók számát.
Esténként a kikötőben látni a gyerekeket, kocsik mögött bujkálva vagy úszva közelítik meg a Spanyolországba tartó kompokat. A rendőrök a legtöbbjüket elkapják és visszaviszik az intézetbe, vagy lerakják a városban. A gyerekek általában nem is barátkoznak egymással, hiszen tudják, hogy hamarosan elválnak útjaik. Azért minden este sikerül valakinek feljutni egy hajóra – ha szerencséje van, túléli az utat.
A többiek másnap este újra próbálkoznak, a narancssárga fényű konditeremben pedig az emberek üvegfalakon keresztül próbálják nem észrevenni az osonó árnyékokat.
Kiemelt kép: JOSE COLON / AFP
