A hutuk és tuszik konfliktusa a gyarmati időkre vezethetők vissza és gazdasági eredetű. A hutuk növénytermesztéssel, a kisebb létszámú tuszik állattenyésztéssel foglalkoztak. Mivel az állatok értékesebbek voltak, mint a növények, a vagyonosabbnak számító, de kisebbséget alkotó tuszikból lett a helyi elit.
Ruanda előbb német, majd belga gyarmat volt, a gyarmatosítók pedig rájátszottak az ellentétek kiélezésére: előírták, hogy helyi vezető csak tuszi lehet, így a hutuk szemében a tuszik a gyarmati birodalom képviselőivé váltak.
A függetlenség kikiáltása után 1961-ben tartották az első szabad választást, amelyet a lakosság túlnyomó többségét alkotó hutuk könnyedén nyertek, és erősen nacionalista kormányt alakítottak. Az elkövetkező évtizedekben fokozódott a két népcsoport közötti feszültség, a ’90-es évek elején pedig a hutu kormány már nyíltan harcolt az Ugandában állomásozó tuszi forradalmárokból álló Ruandai Hazafias Fronttal (RPF) és annak fegyveres egységével.
A ruandai kormány azonban nem elégedett meg ezzel és felkészült arra, hogy szisztematikusan kiirtsa a tuszikat. A tervezett népirtásra utaló jelekre már 1994 januárjában felfigyeltek a nemzetközi megfigyelők, de nem avatkoztak közbe.
1994. április 6-án vállról indítható rakétával lelőtték a főváros, Kigali fölött Juvénal Habyarimana ruandai elnök gépét. Máig nem tisztázott, hogy a merényletet hutuk vagy tuszik követték el, a két csoport azóta is egymást vádolja. Bárki is volt a felelős, az elnöki gárda és a ruandai hadsereg (FAR), valamint az Interharamwe és a Impuzamugambi milicista csoportok órákon belül barikádokat és ellenőrzőpontokat állítottak fel az utak mellett.
Az április 7-én kezdődött vérengzés első áldozatai között volt Agathe Uwilingiyimana miniszterelnök és tíz belga testőre. Két nappal később a radikális hutu vezetők átvették az ország irányítását.
A Kigaliból indult mészárlás gyorsan továbbterjedt az ország többi részére. Az Interharamwe településről településre járva ölte a tuszikat lőfegyverrel és machetével.
A véres hadjárathoz az RTLMC nevű rádiót is felhasználták, nemcsak az akciók koordinálásra, hanem uszításra is. Bemondták például, hogy ezen és ezen a helyen még van ellenség, oda kell menni és meg kell ölni őket, vagy hogy „A sírok még nincsenek tele. Ki segít nekünk megtölteni őket?”
Mivel akkoriban a ruandaiak személyi azonosító okmányaiban szerepelt az is, hogy valaki hutu vagy tuszi, az utak mellett felállított ellenőrzőpontokon áthaladó embereket arra kérték, hogy igazolják magukat. Aki tuszi volt, ott rögtön kivégezték.
Április 9-én Gikondo település számos lakója a helyi katolikus templomban bújt el. A templomban fegyveresek jelentek meg és mindenkitől elkérték az okmányaikat. Néhány hutu is volt a rettegő falusiak között, őket a fegyveresek arra kérték, hogy menjenek ki a templomból – körülbelül 110-en maradtak bent.
Hamarosan nagyjából 100 Interharamwe-tag ment be a templomba és vérengzésbe kezdett: botokkal fejbe vágták az áldozatokat, levágták a végtagjaikat, a nemi szerveiket, az arcukat, miközben a szülők a padok alá bújtatva próbálták védeni a gyerekeiket.
A helyszínen két fegyvertelen lengyel katona tartózkodott ENSZ-megfigyelőként, ők próbáltak segítséget kérni, de hiába, a ruandai ENSZ-misszió (UNAMIR) annyi bejelentést kapott az ország különböző pontjairól, hogy képtelenek voltak mindenhova eljutni.
Egy másik katolikus templomban is hasonló vérontás történt, jóval több áldozattal. 1994. április közepén négy nap alatt mintegy 20 ezer tuszi férfit, nőt és gyereket végeztek ki machetét, botokat, kézigránátokat, automata fegyvereket használva.
Egy 13 éves lány, Valentina 43 napig bujkált az oszló és kóbor kutyák által marcangolt hullák között a Nyarubuye templomban, miután végignézte, hogy megölik a családját.
Imádkoztam, hogy én is meghaljak, mert nem láttam, hogyan tudnék tovább élni. Azt hittem, senki nem maradt életben az országban.
Valentina is megsebesült, machetével eltalálták a fejét, az egyik kezét félig levágták. Mire kórházba került, csont és bőr volt, a kezén lévő seb elfertőződött, de életben maradt. Más túlélő gyerekek arról beszéltek, hogy a milicisták kivágták a terhes nők hasából a magzatokat.
Nem a gyilkolás volt azonban a hutuk egyetlen eszköze. Az Interharamwe milicistái, de még a civil hutu lakosság is tömegesen erőszakolta meg a tuszi nőket, nem kis részben az újságokban és a rádióban megjelenő háborús propaganda hatására. Bár a tömeges nemi erőszak korábban is megjelent már háborús helyzetben,
Hogy ez minél eredményesebb legyen, a radikális hutuk több száz AIDS-fertőzöttet engedtek ki a kórházakból és arra biztatták őket, hogy minél több nőt erőszakoljanak meg. A nemi erőszak után gyakran meg is csonkították az áldozatokat. Egy túlélő 2004-ben így beszélt erről:
60 napon keresztül használták a testemet mindenféle csavargók, milicisták és katonák szórakoztatására (…) Azok a férfiak teljesen tönkretettek; rengeteg fájdalmat okoztak (…) A hat gyermekem előtt erőszakoltak meg. (…) Három évvel ezelőtt derült ki, hogy HIV/AIDS-em van. Nincs kétségem afelől, hogy a nemi erőszak közben fertőződtem meg.
Miután a ruandai ENSZ-misszió nagy részét kitevő belgák kiszálltak, azt követően, hogy tíz katonájukat megölték, az UNAMIR gyakorlatilag tehetetlenné vált. Hírszerzői jelentések szerint az USA már a népirtás megkezdése előtt tudott róla, hogy mi készül, de nem akartak beavatkozni, mert féltek attól, hogy a szomáliai polgárháborúhoz hasonlóan itt is kudarcot vallanak.
Bill Clinton akkori elnök később azt mondta, hogy hivatali idejének egyik legnagyobb hibája volt, hogy tétlenül nézték a ruandai eseményeket.
A népirtásnak az vetett véget, hogy a tuszi forradalmárokat tömörítő RPF-nek sikerül legyőznie a kormányerőket. Egy hutut neveztek ki elnökké, de hatalma csak szimbolikus volt, valójában a tuszi Paul Kagame alelnök kezében volt az irányítás, így a hadseregnek is ő parancsolt.
Az öldöklés nem fejeződött be: a Human Rights Watch szerint az RPF több tízezer hutut ölt meg bosszúból.
A népirtás utózöngéjeként polgárháború tört ki Kongóban a Ruandából elmenekült hutuk és tuszik között, ennek eredményeképpen 1998 és 2008 között 2,7-5,4 millió ember halt meg.
1998-ra 130 ezer embert zártak börtönbe népirtás gyanújával, 2014-ig legalább 10 ezer embert állítottak hivatalos bíróság elé, kétmilliót pedig helyi bíróságok hallgattak meg. Emmanuel Macron francia elnök a minap bejelentette, hogy vizsgálatot indítanak annak kiderítésére, Franciaországnak milyen szerepe volt a népirtásban.
Paul Kagame elnök lett, ma is ő áll az ország élén, az ország pedig gyors gazdasági fejlődésen ment keresztül.
Ruandában ma tilos etnikumokról beszélni, de egyesek szerint ez csak elfedi a felszín alatt lappangó feszültséget és félő, hogy bármikor újabb konfliktus törhet ki.
(Felhasznált források: Guardian, UNU, PBS, Human Rights Watch, Vox, UNFPA, BBC, Human Rights Watch)
