68 évnyi béke. Ha másért nem, már ezért érdemes volt létrehozni azt az elképesztően bonyolult, komplex és problémákkal terhelt szövetséget, amelyet Európai Uniónak nevezünk. Az EU-nak rengeteg kézzel fogható haszna van a területén élő félmilliárd állampolgár számára, bár ezek közül kevés egyértelmű első látásra.
De az emberi természet ilyen, az állandósult nyugalom sokkal kevésbé tűnik fel, mint a hirtelen káosz. Ettől még érdemes időnként tudatosítanunk, hogy Európa nyugalma jó, és hogy Európa nyugalmát nagyrészt az unió adja.
A migrációs válság óta eltelt pár év nem volt erős időszak az Európai Unió támogatóinak. A XXI. század második évtizede jellemzően inkább a populista ébredésről szólt, arról, hogy a frissen felébredő politikai erők hogyan tudják a lehető leghatékonyabban kritizálni az Európai Uniót és az azt vezető elitet.
Ezért 2019 elejére az Európai Unió nagyjából az összes olyan pozitív narratívát elvesztette, amely a létezésének szükségességét alapjaiban támasztaná alá. Komoly szükség van arra, hogy ezeket a narratívákat újra megtalálja az európai közösség.
Természetesen nem kell semmit újra feltalálni, hiszen ha a brexitnépszavazás következményeinek bármilyen tanulsága van, akkor az az, hogy az EU tud hasznos dolgokat felmutatni az európaiaknak, akiknek viszont erről fogalmuk sincs. Az átlagos brit választó a referendum előtt pontosan annyira nem tudta, hogy az EU-nak köszönhetően tud egyszerűen a spanyol tengerpartra utazni, ahogy valószínűleg az átlagos magyar állampolgárnak sincs erről fogalma.
De a legfontosabb és egyben legláthatatlanabb következménye az Európai Unió létezésének mégiscsak a béke. Majdnem hét évtizednyi.
Azért is furcsa, hogy a békét mint az EU fontosságát alátámasztó narratívát elvesztettük, mert a szervezet részben erre jött létre: hogy annyira egybefonja Európa vezető hatalmait, hogy azoknak egyszerűen ne érje meg a jövőben egymásnak esni. Könnyű ma azt mondani, hogy elképzelhetetlen lenne egy újabb, Nagy-Britanniát, Franciaországot, Olaszországot és Németországot felölelő hatalmas háború, de egészen más volt a helyzet 1951-ben, az Európai Szén- és Acélközösség megszületésekor.
Az Európai Unió 2012-ben Nobel-békedíjat kapott. Sokan nevettek a kitüntetésén, hiszen kicsit olyan, mintha absztrakt fogalmaknak adnánk az Oscar-díjat. De az EU mint békeprojekt működött, közvetlenül azután ráadásul, hogy fél évszázad alatt két mindent elpusztító háború dúlta végig a kontinenst, amelyekhez hasonlókat az emberiség történetében még nem láttunk.
(Fotó: John MacDougall / AFP)
És a projekt pontosan azért működött, mert remekül volt kitalálva a mechanizmus, amely a nagyhatalmakat megpróbálta megbékíteni egymással. Az EU célja ugyanis az volt, hogy az áruk és szolgáltatások szabad áramlásával egybenyissa a tagországokat úgy, hogy abból szemmel látható gazdasági előnyök származzanak. Így pedig józan ésszel nehezen döntene úgy egy tagország, hogy ki szeretne lépni az EU-ból, hiszen már első látásra is egyértelmű, mekkora gazdasági veszteséget jelentene ez.
Persze felhozhatjuk a brexitet, hogy lássuk, mégsem annyira egyértelmű, hogy senki nem fogja ezt meglépni. De a brexit speciális eset. Egyrészt kellett hozzá egy frissen ébredő populista mozgalom, másrészt pedig az, hogy a brit politikai elit csúcsán bármit hajlandók legyenek kockáztatni a hatalom megtartásáért. David Cameron pedig hajlandó volt, hogy aztán mindent el is veszítsen. Hasonlóan komoly árulás volt Boris Johnson korábbi liberális londoni polgármesteré is, aki a hatalmat nem megtartani, hanem megszerezni akarta, de ugyanúgy bármit képes volt feláldozni érte.
A legfontosabb tanulság a brexitből mégis az, hogy a britek még ki sem léptek az EU-ból, de már most látszik, mekkora árat fognak érte fizetni. Sőt, egyelőre az egész probléma megoldhatatlannak tűnik, aminek egyenes következménye, hogy itt bizony valaki át lett verve, és az a valaki nagy valószínűséggel minden, a kilépésre szavazó brit választó volt. Azoknak ugyanis, akik elhitték, hogy az uniót ott lehet hagyni úgy, hogy tovább élvezzük a projekt pozitív következményeit, hazudtak. Nem lehet. Pontosan ezért annyira sikeres békeprojekt az EU.
Felmerülhet az a kérdés is, hogy ha ennyire sikeres békeprojekt az Európai Unió, akkor hogyan tudja megcsinálni benne az Orbán-kormány azt, ami Magyarországon történik?
Az is segít a kelet-európai tagállamokban egyre indulatosabb populizmus megfékezésében, hogy az EU gyakorlatilag a második világháborút követő Marshall-segélyhez mérhető mennyiségű fejlesztési pénzt osztott szét a régióban. Enélkül a pénz nélkül a populista indulatok sokkal termékenyebb talajra estek volna.
Végső soron pedig lehet, hogy az EU politikai szereplőként sikertelen volt az Európán kívüli háborúk megállításában, hiszen semmit nem tett az iraki vagy a líbiai háború megfékezéséért, de valószínűleg az egyetlen olyan szervezet, amely képes megakadályozni, hogy Magyarország déli határainál újra vérontás alakuljon ki. Az EU mint békeprojekt hozadéka, hogy ma szinte elképzelhetetlen Horvátország és Szerbia között az az indulat, ami 30 éve valóság volt. És ehhez csak annyi kellett, hogy a volt jugoszláv tagállamok közül kettő EU-tag legyen, egy pedig közeledjen a tagsághoz.
Kiemelt kép: iStockphoto
