A magyar kormányt régóta éri az a vád, hogy igazából nem nagyon van külpolitikánk. Amit gazdasági szempontból el lehet érni, azt látszólag a Külügyi és Külgazdasági Minisztérium feladata elintézni, Szijjártó Péter vezetésével. Ide tartozott a keleti nyitás levezénylése és a kereskedőházak megszervezése is, de azért a legnagyobb külpolitikai hatású gazdasági döntések ennél magasabb szinten születtek meg. Erre elég példaként a paksi bővítést felhozni, de ott van a kínaiak által erőltetett, soha meg nem térülő Budapest-Belgrád vasútvonal terve is.
Ezen kívül a miniszterelnök szeret arról beszélni, hogy Magyarország helyzetét ő lavírozásként képzeli el a nagyhatalmak között. Orbán azt gondolja, hogy a mi életünket befolyásoló három nagyhatalom Németország, Törökország és Oroszország, és a legtöbb döntést úgy érdemes meghozni, hogy egyikhez se kerüljünk túl közel, de ne is távolodjunk el nagyon egyiktől sem.
A diplomácia viszont nemcsak ezeknek a nagy vonalaknak a felvázolásából áll, hanem a részletek letárgyalásából és azoknak a szövetségi rendszereknek a kielégítéséről, amelyeknek tagjai vagyunk. Az Egyesült Államokat Orbán nem tartja aktív szereplőnek a régióban, némiképp joggal, ugyanis észrevette, hogy az amerikai figyelem legfeljebb időszakos. Ezért lehet az, hogy hiába lett megengedőbb a Trump-kormánnyal az amerikai politika Magyarország felé, a magyar kormány erőszakosabb az Egyesült Államokkal, mint valaha. Pontosan azért, mert megteheti, hiszen a CEU elüldözésének se lett semmilyen látványos következménye.
ó, ió, ció, migráció
Az EU-n belüli politikai részvétel viszont nagyjából kimerül abban, hogy a magyar kormány legyen a migrációról szóló viták egyik legfontosabb szereplője. Ennek nem csak belpolitikai haszna van (hiszen sokak szerint ez vezetett a Fidesz újabb kétharmadához), de külpolitikai is, hiszen a magyar miniszterelnök tényleg fontosabb szereplő lett ezzel Európában, mint azt Magyarország mérete és fontossága indokolná.
De lassan tényleg mindent ennek a főleg belpolitikai fontosságú ügynek rendelünk alá. A magyar diplomácia az utóbbi időszakban több olyan döntést is hozott, amelyek alapjaiban ástak alá közös uniós megegyezéseket. A legutóbbiról a 444 írt. Ebben az ügyben az történt, hogy a magyar diplomácia megfúrta azt a megegyezést, amelyet az EU és az Arab Liga országainak február végi csúcstalálkozóján kötöttek volna.
Ez azért is furcsa, mert a megegyezés alapvetően arra szolgált volna, hogy az EU és az arab országok közös fellépésével visszafogják a migráció jövőbeli fenyegetését, az arab országok pedig fogadjanak be több menekültet. A magyar kormány abba kötött bele, egyedüli országként, hogy a záródokumentumban szerepel egy utalás az ENSZ migrációs csomagjára, amelynek ugyan pontosan akkora súlya van, mint az ENSZ-nek (semekkora), de több, jellemzően a szélsőjobbra húzó kormány is kihátrált belőle, például a magyar, a Fidesz pedig azóta próbálja az ENSZ-t belpolitikai mumussá változtatni.
A migráció mellett és ellene
Nem ez az első alkalom, amikor egyedül fúrta meg Magyarország az EU közös külpolitikai fellépését. Ezt egyébként azért teheti meg, mert a külpolitika hagyományosan nem erős terepe a szövetségnek, hiszen minden egyes tagállamnak joga van ahhoz, hogy bármelyik külpolitikai döntést megvétózza.
Áprilisban a magyar kormány megfúrt egy olyan szerződést, amelyet az EU az afrikai országokkal kötött volna. A deal röviden úgy nézett ki, hogy mi pénzt adunk az afrikaiaknak, amiért ők jobban fékezik a migrációt. A magyar diplomácia viszont napokkal a marrákesi csúcs előtt megfúrta a megegyezést, mert minden olyan helyen, ahol az EU valamire garanciát vállalt volna, kivetették a szövetség nevét és a migrációs vagy külügyi biztosra cseréltették volna, jelentősen gyengítve ezzel a szöveget. A magyar kormány akkor azt mondta, hogy azért nem támogatja a szerződést, mert az nem ítéli el elég hangsúlyosan a migrációt (miközben pont annak megfékezésére született), de a 444 cikke szerint igazából csak az EU közös külpolitikáját akartuk hátráltatni.
Nem sokkal ezután a magyar diplomácia megfúrt egy olyan közös nyilatkozatot is, amely figyelmeztetni akarta Kínát az emberi jogok betartására. Ezért végül a tagállamok pekingi nagykövetei írták alá a nyilatkozatot, a magyar nagykövet nélkül.
Kína szövetségese
A szerződés lényege egyébként az lett volna, hogy az EU megtiltsa a tagországoknak azoknak a terminusoknak a használatát, amelyeket a kínaiak találtak ki a kínai világrend promótálására. Ezzel üzenni akartak, hogy az EU-t nem lehet csicskáztatni, de aztán Magyarország megmutatta, hogy lehet.
Az egyetlen olyan ügy, amelyben Magyarország eddig nem mert szembemenni az EU többi tagállamával, az Oroszországgal kapcsolatos. Az ukrajnai agresszió miatt az EU szankciókat vetett ki Oroszországra, amelyek jelentősen megviselik az orosz gazdaságot. Ezekkel a szankciókkal Magyarország nem ért egyet, mert gazdasági szempontból nézve az EU-ra tartja hátrányosnak, aminek kérdéses az igazságtartalma. A szankciókat legutóbb tavaly szeptemberben hosszabbították meg, és a magyar diplomácia itt nem mert keresztbe tenni.
Pedig Ukrajna esetében rendszeresen izmozik az Orbán-kormány, bár ennek van is külpolitikai oka. A magyar kormány és az amerikaiak között komoly konfliktus lett abból, hogy 2017-ben elkezdtük blokkolni Ukrajna NATO-közeledését. A Direkt36 legutóbbi cikkéből viszont kiderül, hogy mostanra sikerült elfogadtatni az amerikaiakkal, hogy ezt nem csak az oroszok támogatásáért csináljuk, és állítólag az amerikai fél is elfogadta, hogy az ukrán kormány magyarokkal szembeni nacionalista hozzáállásán és a kisebbségekre kártékony hatású oktatási törvénnyel kezdeni kell valamit. Magyarország számára pedig pont a NATO-csatlakozás az az adu, amivel ki tudjuk harcolni a komolyabb kisebbségvédelmet.
Kiemelt kép: MTI / Miniszterelnöki Sajtóiroda / Szecsődi Balázs
