Orosz források szerint 2018-ban mintegy 50 új támadó és kiképző repülőgépet kapott az orosz légierő, ami majdnem megegyezik a 2017-es eredményekkel, de jelentősen elmarad a 2013-2016 között átvett gépek számától (61-101). A vadász, vadászbombázó és kiképző feladatú gépek mellett az orosz légierő még további közel nyolcvan repülőeszközzel is modernizálta flottáját, ám ezek főként helikopterek, szállítógépek, stratégiai bombázók, vagy akár pilóta nélküli repülőgépek lehettek. A 126 új repülőeszköz a teljes orosz géppark kevesebb mint tíz százaléka. Ha hozzávesszük az elmúlt években újonnan épített, vagy modernizált repülőgépeket, akkor ebből kiderül, hogy a hidegháború végétől kb. 2008-ig elhanyagolt orosz haderő jelentősen tudta javítani fejlettségét.
A 2018-ban leszállított repülőeszközök így is csak a kétharmadát jelentik az eredetileg tervezett mennyiségnek. Szergej Sojgu védelmi miniszter 2018 elején még 203 különböző típusú repülő átadását ígérte, amihez képest az említett 126 darab jelentős eltérés. De nem csak a légierő kellett szembenéznie az elmaradt hadi eszközökkel. A haditengerészet az ígért 35 hadihajó és támogató hajó közül csak 25-t kapott meg, és a ballisztikus rakéták indítására képes új atomtengeralattjáró is csak 2019-ben fog elkészülni a tervezett 2018 helyett.
A fenti térképen az is jól látszik, hogy az orosz fenyegetettség terén nem sok minden változott az elmúlt két évtizedben, még akkor sem, amikor az USA/NATO és Moszkva között normálisak voltak a kapcsolatok. Az orosz légibázisok többsége (pirossal a vadászok/bombázók, világos kékkel a stratégiai bombázók, sötétkékkel a szállító egységek) a mai napig az európai és kaukázusi területen sűrűsödik.
Az orosz vezérkari főnök 2018-as évértékelőjében nagyságrendileg azonos számokat adott meg, ám sokkal fontosabb volt ennél, amit az orosz haderő általános fejlettségéről mondott. Az érvényben levő modernizációs tervek szerint az a cél, hogy 2020-ra a különböző haderőnemek fegyverzetének 70 százaléka legyen új vagy modern. Sojgu védelmi miniszter szerint ez az arány a 2019-es év végére el fogja érni a 67 százalékot köszönhetően többek annak, hogy ebben az évben mintegy 22 milliárd dollárt fognak költeni modernizációra.
Az Egyesült Államok más kategória
A nagy számok után érdemes persze megnézni azt is, hogy ez miként viszonyul az USA vagy a NATO modernizációs erőfeszítéseihez. Az Észak-Atlanti Szervezet kapcsán nincs olyan nyilvános kimutatás, ami összeszedné, hogy a 29 NATO tagország egy évben mennyi repülőt, harckocsit vagy hadihajót rendszeresített volna. 2014 óta általános trendként elmondható, hogy elkezdtek nőni a védelmi költségvetések, és a legtöbb tagország vállalta, hogy vagy a költségvetésének két százalékára emeli a védelmi kiadásait, vagy tervet készít arról, hogy ezt mikorra fogja elérni (Magyarország 2024-t ígért a NATO-nak, és minden évben emeli 0,1 százalékkal).
A tagországok azt is vállalták – és ez az egyetlen viszonyítási pont – hogy a költségvetésük 20 százalékát modernizációra fogják költeni a jövőben, de ezt 2017-ben még csak 12 ország érte el. Valószínűleg a jövőben ez változni fog, mert egy-egy nagyobb fegyverrendszer beszerzése éveken keresztül történik (így a fizetése is), így ha már több rendszer vásárlása folyik párhuzamosan, elérhető a 20 százalék.
A fentiek még egy dologra hívják fel a figyelmet. Hogy 2014 előtt bizony a legtöbb európai ország spórolt a fegyveres erőin. Minden országnak volt pár alakulata, amelyet magas készültségben, telepítésre, külföldi missziókra készen tartott, de a legtöbb egységében se elég katona, se modern, működőképes harceszköz nem volt. Ez nemcsak Magyarországra volt jellemző, hanem például Németországra is. A világ egyik leggazdagabb országában az elmúlt években sorra derültek ki, hogy az egyik harckocsidandárban csak kilenc jármű volt harcképes, vagy hogy a 128 Eurofigter vadászgépből csak tíz volt bevetésre kész.
Az Egyesült Államok természetesen más kategória, 2018-ban rekordszintűre emelt védelmi költségvetése annyi volt, mint az utána következő 7-8 országé (beleértve Kínát, Oroszországot is) együtt. A számok nyelvén az amerikai védelmi költségvetés jó 14-szerese az orosznak, ám ezt a hatalmas különbséget két dolog árnyalja. Az egyik, hogy Moszkva egyetlen ellenfele az USA/NATO, míg Washingtonnak katonai értelemben Oroszországra, Kínára és Iránra is „készülnie” kell, és jóval több katonát állomásoztat Kelet-Ázsiában, mint Európában és a Közel-Keleten együtt. A másik, hogy az amerikai hadsereg drága, az amerikai tisztek fizetése nagyságrendekkel nagyobb, ahogy az amerikai katonai eszközöké is.
Mindezeknek megfelelően az USA védelmi beszerzései töretlenül folynak. Nemcsak folyamatosan vásárolják az új eszközöket, de ezek a legtöbb esetben a legjobbnak számítanak a vetélytársakkal összevetve. 2018-ban a világ egyik legmodernebb, ötödik generációs repülőgépének mondott F-35-ből a gyártó 91 darabot szállított le, igaz ebből a külföldi partnerek vagy vásárlók kaptak meg 37-et. Ennek a gépnek a darabja – most, hogy már felfutott a gyártás – már 100 millió dollár alatt van, és épp ezért csak a leggazdagabb országok engedhetik meg maguknak (és akiknek eladja az USA). Europában hat ország (Törökországot nem számolva) fogja rendszeresíteni a típust Norvégiától Olaszországig.
2018-ban az amerikai légierőnek, haditengerészetnek és tengerészgyalogságnak leszállított 55 db F-35-ös mellett még további 29 támogató feladatú repülőgép, 198 helikopter és 50 pilótanélküli repülőgép beszerzését finanszírozta az Kongresszus. A haditengerészet tekintetében 12 új hajó és tengeralattjáró építésére biztosítottak forrásokat, számos egyéb program előkészítése mellett. Ez mennyiségben elmarad az orosz számoktól, de közte van két atomtengeralattjáró, egy nukleáris meghajtású repülőgéphordozó és a teljes 30 milliárd dolláros keret önmagában meghaladja a 2019-es orosz tervekben szereplő 22 milliárdos modernizációs forrásokat.
Miért nincs fegyverkezési verseny, ha egyszer csak úgy röpködtek 2018-ban is a milliárdok? Mert Oroszország és Európa legtöbb országa a hidegháború végétől számítva több mint két évtizedig durván spórolt a fegyveres erőkön. Főleg a kelet-európai országokra volt jellemző, hogy a 2010-es éveket olyan harceszközökkel kezdték el, amely már 40-50 éve rendszerben voltak, és mindenféle modernizáció hiányában a hadrafoghatóságuk is kétséges volt. Ezeknek a fegyvereknek a lecserélése kezdődött most meg, és még tartani fog éveken keresztül. Idáig az erőegyensúly abban állt, hogy mindkét oldal hadereje elavult volt. Oroszország kicsit előbb, 2008 után, az európai NATO országok többsége pedig csak 2014 után kezdett modernizációba, ami most szintén párhuzamosan zajlik. Fegyverkezési verseny akkor lesz majd ebből, ha a minőségi csere – amivel utolérik napjaink színvonalát – után a mennyiségre is koncentrálni kezdenek a szemben álló felek.
Kiemelt kép: Alexey Filippov / Sputnik / AFP
