Magyarország számára igen furcsa módon ért véget az első világháború. Az Osztrák-Magyar Monarchia nevében Victor Weber tábornok 1918. november 3-án Padovában fegyverszünetet írt alá az antanttal, ami hazánkkal kapcsolatban pusztán Horvátország elszakadását mondta ki, az új határt a Drávánál húzta meg.
Konkrétumok híján csupán értelmezés kérdése volt, mi és hogyan vonatkozik az egykori Monarchia magyar felére, sőt egyáltalán számunkra véget ért-e a háború? A gyakorlat azt mutatta, hogy nem. Franchet d’Esperey tábornok, a balkáni francia csapatok főparancsnoka érvénytelennek tartotta a padovai dokumentumot, a Száván átlépve folytatta az előrenyomulást, a csehek pedig a Felvidék ellen készültek. Ebben a helyzetben mindennél sürgetőbb volt egy olyan fegyverszüneti megállapodásra, amit már csak és kizárólag Magyarországgal kötnek meg a győztesek.
Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter emlékiratai szerint hűvös, sőt megalázó fogadtatásban részesültek, és tárgyalásokról sem igen beszélhetünk. A később belgrádi fegyverszünetként emlegetett megállapodás 18 pontjának egyetlen pozitívuma volt, hogy az antant nem kívánt beleszólni az ország belügyeibe. Ami a többit illeti, az maga volt a tragédia, de erről picit később.
Jaj a legyőzötteknek
Belgrádban Károlyi gróf azon az állásponton volt, hogy minden, ami az őszirózsás forradalom előtt történt, a „feudális Magyarország bűne”. Azóta megváltozott az államforma, a delegáció a magyar nép valós akaratát képviseli a wilsoni elvek, a népek szabad önrendelkezése alapján.
Nem vagyunk felelősek az ország régi vezetőinek cselekedeteiért. Mi demokráciát akarunk, szavazati jogot akarunk adni minden állampolgárnak, a földet pedig azoknak akarjuk adni, akik megművelik. Meglepetésünkre a tábornok itt nyomatékosan bólintott helyeslése jeléül, amikor azonban Wilson nevét és demokratikus, pacifista elveit említettem, megvetően legyintett. Memorandumunkban azt kértük, amennyiben sor kerül az ország idegen csapatokkal való megszállására, ezek a csapatok franciák, olaszok vagy amerikaiak legyenek, ne pedig szerbek, csehek vagy románok
– írja emlékirataiban Károlyi.
A francia főtiszt azonban egyértelműen a győztes mindent visz elvét alkalmazta. Kifejtette, hogy Thököly, Rákóczi és Kossuth idején a franciák rokonszenvvel viseltettek a magyarokkal szemben, mert azok függetlenségükért harcoltak a németek ellen. 1867-től azonban hazánk a németek cinkosa lett, hatalmi vágyaik kiszolgálója.
Önök együtt mentek velük, Önök velük együtt fognak bűnhődni. Magyarországnak fizetnie kell, de ez természetesen nem a gazdagokat fogja sújtani, hanem a szegényeket…. Önök elnyomták a nemzeti kisebbségeket, és ellenségeikké tették őket. Most a tenyeremen tartom őket, a cseheket, a románokat, a jugoszlávokat és a szlovákokat. Csak egy szavamba kerül és megsemmisítik Önöket
– fogalmazott a tábornok Károlyi visszaemlékezése szerint. Hozzátette azt is, a delegáció elkésett: két hete még fontos lett volna a magyarok semlegessége, ám most, hogy az antant csapatai már Belgrádban vannak, nincs szüksége az együttműködésre.
Ismét Károlyi:
Fájón hasított belém a helyzet drámaisága. Elkéstünk. Tudtam, így van, mégis, minden józan belátás ellenére, abban reménykedtem, még megmenthetek valamit.
Kőkemény feltételek
Tényleg késő volt, a tábornok feltételei brutálisak voltak, a belgrádi fegyverszünet főbb rendelkezései:
- Magyarország haderejét vissza kell vonni a Szamos felső folyásától keletre, a Maros vonalától délre, és Szeged-Baja-Pécs-Varasd vonaltól délre eső területekről.
- A rendfenntartáshoz nélkülözhetetlen erők kivételével leszerelik a magyar hadsereget.
- Biztosítani kell az antant haderő szabad átvonulását az ország területén.
- A délszláv háborús károk enyhítésére azonnali hatállyal többek között lovakat, élelmiszert, munkaerőt kell Szerbia rendelkezésére bocsátani.
A Károlyi-kormány átmeneti megoldásként tekintett a demarkációs vonalra, a végleges, és méltányos határok kijelölését a majdani béketárgyalásoktól várta. E reményt erősítette, hogy a szerződés 17. pontja szerint az átadott területeken megmaradt a magyar közigazgatás, illetve a belgrádi fegyverszünet nem rendelkezett az északi területekről.
Papíron. A szerződést ugyanis senki nem vette komolyan, a csehek támadásba lendültek, de a szerbek és a románok sem álltak meg a kijelölt vonalon, a megszállt területeken pedig pillanatok alatt megszüntették a magyar közigazgatást.
Jászi Oszkár így látta:
Ha ezeket az alapvető pontokat becsületesen betartják, és a határkérdéseket csakugyan a béketárgyalásokra bízzák, micsoda kitűnő szerződés lett volna ez!
– idézi a Rubicon.hu.
A belgrádi fegyverszünet valójában már Trianon előszele volt, a magyar kormányon kívül egyik szereplő sem vette komolyan. A magyar kormány még a nyilvánvaló szerződésszegés és az ország jelentős területeinek elvesztése után sem választotta a fegyveres önvédelmet. Későbbi tárgyalási pozícióit féltette, miközben szomszédaink épp arra törekedtek, hogy a békekonferenciára már kész helyzetet teremtsenek. A végét ismerjük.
Illusztráció: Károlyi Mihály/Wikipedia
