Az EPP frakcióvezetője, Manfred Weber nyerte meg azt a szavazást, amely az Európai Néppárt helsinki kongresszusán döntött arról, hogy ki legyen a Néppárt csúcsjelöltje az európai parlamenti választásokon.
Ez a helsinki csúcs a gyakorlatban csak erről szólt. Az EU döntéshozatali mechanizmusai furcsán működnek, ahogy az is, hogy kit hogyan választanak meg ezekre a pozíciókra. A legkritikusabb pont az Európai Bizottság elnökéé.
Amíg az Európai Parlamentet közvetlenül, az Európai Tanács állam- és kormányfőit pedig a helyi választásokon választják, de a Bizottság elnökének pozícióját zárt ajtók mögött szokták letárgyalni.
2014-ig, Jean-Claude Juncker megválasztásáig még azt sem lehetett pontosan tudni, kik a jelöltek, ekkor lépett életbe a Spitzenkandidaten-rendszer, ami legalább a demokrácia látszatát kelti. Eszerint minden pártcsalád jelölt egy csúcsjelöltet, és ha az adott pártcsalád nyeri meg a legtöbb mandátumot az európai parlamenti választáson, akkor őket illik bizottsági elnöknek választani.
A gyakorlatban ez egyetlen pártcsaládnak jó igazán, az Európai Néppártnak. Mivel ez a legnagyobb frakció az EP-ben, így a három legfontosabb elnöki poszt, a Bizottságé, a Tanácsé és a Parlamenté is néppárti politikusokhoz ment.
Az EPP csúcsjelölti posztja persze még nem vezet egyenesen az Európai Bizottság élére, de már ehhez is meg kell szerezni a 734 EPP-delegált szavazatának többségét. Ezután dönt az Európai Tanács arról, kit jelöljenek. Itt kezdődik az első probléma, a Tanács ugyanis nem egyezett bele a csúcsjelölti rendszer használatába, tehát bárkit jelölhetnek. Ezután kell a jelöltre szavaznia az Európai Parlamentnek, ahol minősített többségre van szükség, tehát a tagállamok szavazatainak 55 százalékára, amelyek lefedik az EU lakosságának 65 százalékát.
Az EPP csúcsjelölti posztjáért eleve lezsírozottnak tűnt a küzdelem. Manfred Weber az EPP parlamenti frakcióvezetőjeként az egyik legfontosabb szereplő a pártcsaládban, és őt támogatta a Néppárt elnöke is. Ráadásul Weber még a csúcs előtt begyűjtötte az összes néppárti kormány- és államfő támogatását, beleértve ebbe Angela Merkelt is, akit sokan így is a Bizottság élére várnak.
Webernek egyedül Orbán Viktorral volt konfliktusa a támogatás megszerzésében. Amikor a Sargentini-jelentés megszavazásakor Orbán nem engedett a frakcióvezető számára fontos ügyekben (a CEU és a civil szervezetek voltak ilyenek), Weber bejelentette, hogy ő is megszavazza a jelentést. Erre lehetett politikai bosszú, hogy Orbán elsőre nem támogatta Weber jelölését, de másodszorra már igen. Ez azért is volt furcsa, mert Daul mellett Weber is kitartó támogatója a magyar miniszterelnöknek Európában.
Alexander Stubbnek Weberhez képest sokkal nagyobb tapasztalata van a vezetésben, hiszen korábban Finnország miniszterelnöke is volt, miközben Weber semmilyen fontos posztot nem látott el az EP-képviselőség előtt.
Stubb ultraliberális jelöltként pozícionálta magát Weberrel szemben, aki a keleti tagországok számára is szimpatikus Brüsszel-vidék ellentétet szerette volna kihasználni. Ez azért is sikerülhetett, mert Weber eleve a bajor CSU tagja, akik kicsit még a német CDU-nál is jobbra állnak. A verseny a jelöltségért azért sem tűnt kétesélyesnek, mert a két fél konkrétan nem vitatkozott egymással. A Weber mellett álló pártvezetés a nyílt vitákat eleve elutasította, csak fél-fél órányi beszédet engedélyeztek a szavazás előtt. Igazából Weber nem is akart vitatkozni, hiszen nyert helyzetben volt, csak veszíthetett volna vele. Stubb viszont pont a kommunikációjából él, ezért támogatta a vitákat.
Kiemelt kép:Markku Ulander / Lehtikuva / AFP
