2018-ban az emberi történelem nagy részével szemben már nem olyan egyszerű új országokat csinálni. Egyrészt az óceánok nagy részén kívül a Föld területe szinte teljesen fel van osztva, így ha új országot akarunk létrehozni, akkor annak a területét ki kell szakítani egy másik, már létező országból. Annak pedig, hogy ez az új ország valódi ország is lehessen, sok írott és íratlan feltétele van. Eleve nehéz pontosan leírni, hogy mit nevezünk országnak, de a hagyományos logika alapján ez jelenleg így néz ki:
Plusz legitimitást ad, ha az adott ország tagja valamilyen államcsoportnak, mint az Európai Unió, vagy legalább az ENSZ-nek, mert azokat az országokat tényleg nehéz komolyan venni, amelyek nem tudnak bekerülni az államok közötti együttműködés legalapvetőbb szervezetébe.
Egy új állam létrejötte kényszerűen politikai érdekeket sért. Azokét mindenképp, ahonnan ez az új állam kiszakad. És ha a megsértett politikai érdekek aránya nagyobb, mint az új állam megszületésével kiszolgált politikai érdekeké, akkor a frissen megszülető államot a már létező államok többsége nem fogja elismerni.
Ilyen megszülető, de el nem ismert államokkal tele van a XX. század európai történelme, és jellemzően a nagy politikai zavarok mentén, valamint a nagy politikai erőterek vonzásában jönnek létre. Oroszország pontosan olyan erőtér, amely ha változás van, magával húzza a környező államok átalakulását is.
A Szovjetunió megszületése pontosan ilyen változás volt, és ez a változás a szovjet forradalom perifériáján létre is hozott három tucat olyan átmeneti, időleges országot, amelyek nagy része szinte azonnal elpusztult, annak ellenére, hogy a XX. század elején sokkal kevésbé volt kötött az államok létezésének rendszere, mint a XXI. század elején.
Ehhez hasonló nagy változás volt a Szovjetunió szétesése is, amikor szintén több, addig a Szovjetunió részeként ismert állam született meg önálló entitásként vagy szabadult fel a szovjet befolyási övezet alól. De létrejöttek apró, szeparatista államok is, amelyek létezését hivatalosan azóta sem ismerik el. Ilyen például Arcah köztársasága vagy Hegyi-Karabah Azerbajdzsán és Örményország között, illetve Transznyisztria Moldova és Ukrajna határán.
Ehhez hasonló változás volt az orosz gravitációs mezőben, amikor Putyin Oroszországa újra rátalált a cári nosztalgiára, és az ország gazdasági súlyán felül kezdett birodalmi terveket szülni. Abházia és Dél-Oszétia megszületése szorosan követte ezeket az ambíciókat. De Oroszország a legkomolyabban akkor próbálta meg átalakítani az európai államok kőbe vésett felállását, amikor az oroszbarát ukrán kormány bukása és a Kijev főterén tartott sorozatos tüntetések után felfegyverezte Kelet-Ukrajna oroszbarát szeparatistáit, illetve jelzés nélküli orosz katonákkal lerohanta a Krímet, majd egy legitimitásában erősen megkérdőjelezhető népszavazáson a félsziget lakói arról döntöttek, hogy Oroszországhoz csatlakoznak.
Oroszország a Janukovics-kormány bukásával alapvetően elvesztette a befolyását egy fontos területre. Ukrajna nemcsak földrajzi mérete és gazdasága alapján meghatározó ország Kelet-Európában, de azért is, mert az Európai Unió határán fekszik. Ami viszont földrajzilag is érdekes, hogy amíg Ukrajna részben orosz befolyás alatt állt, Oroszország könnyedén tudta elérni például Transznyisztriát, a Moldáviából leszakadt oroszbarát szeparatista köztársaságot. Ennek az Euromajdannal vége lett.
Ha végignézzük ezeket az oroszbarát, szeparatista területeket, vagy azokat, amelyeket Oroszország katonai erővel szakított le Ukrajnáról, azt látjuk, hogy alapvetően két jelentős város áll útjában annak, hogy Ukrajna Fekete-tenger partján fekvő területei szinte összefüggően az orosz érdekszférába kerüljenek, és összeérjenek Transznyisztriával, valamint az attól délre fekvő Gagauziával, Moldávia autonóm területével, ahol ortodox törökök élnek, és túlnyomórészt Oroszországgal szimpatizálnak.
Az egyik ilyen város Mariupol, az oroszországi Rosztovtól valamivel nyugatra, Donyecktől délre. Ez a félmilliós város a legjelentősebb központ, amely a Fekete-tenger orosz partvidéke és a Krím között fekszik, és az a tény, hogy Mariupol ukrán város, megakadályozza, hogy Oroszország és a Krím között szárazföldi kapcsolat lehessen. A város bevételére már voltak kísérletek, közvetlenül a háború kitörése után például csak az acélipari munkások szerepvállalása mentette meg Mariupolt attól, hogy végleg a szakadárok kezére kerüljön.
Odessza szerepét az ukrán és az orosz kultúrában is nehéz lebecsülni. A Fekete-tenger partja fölé magasodó várost eleve arra hozták létre, hogy összekötő kapocs legyen a tenger partvidékén fekvő többi országgal. Mostanra Ukrajna messze legnagyobb kereskedelmi kikötője lett, és ott az ukrán haditengerészet központja is.
De van az egészben egy meglepő fordulat. Odessza liberális nagyvárosnak számít Ukrajnán belül, amit magyarázhatna az, hogy sokkal több idegen fordul meg itt, de igazából a város egész története alatt ilyen volt. Egyrészt fontos zsidó központ Ukrajnán belül, a világháború előtt az ország zsidó kisebbségének harmada élt itt, de még mindig tíz százalék az arányuk, másrészt irodalmi szempontból is kiemelkedően fontos. Iszaak Babeltől Ilfen és Petrovon át egy rakás fontos orosz írónak adott otthont az erre egyébként továbbra látványosan büszke a város.
Ami viszont ellensúlyozza a helyzetet, hogy Odessza nem véletlenül volt egykor a cári Oroszország harmadik legnagyobb városa, hiszen továbbra is rettenetesen erős az orosz kultúra befolyása. Az odesszaiak nagy része nem is ukránul, hanem oroszul beszél, annak is egy speciális akcentusával, amire elvben az volt hatással, hogy az odesszaiak nagy része ugyan oroszul beszélt, de jiddisül gondolkodott.
A város felett a 19. században, két és fél évszázadnyi oszmán uralom után vette át a hatalmat Oroszország. II. Katalin vágya volt, hogy Odessza legyen a kapu az új Oroszország felé, és a város fel is nőtt ehhez a feladathoz. Odessza évszázadokon keresztül a megtestesült kozmopolitizmus volt, görögök, törökök, ukránok, zsidók és oroszok keveredtek. Ennek a második világháború után vége lett, mert az erőszakos népességcserék és a zsidó kisebbséggel szembeni kegyetlenség hatására szinte csak oroszok és ukránok maradtak a városban.
A helyzet most is hasonló, de Odessza furcsa pozíciót tölt be Ukrajnán belül. Hiába orosz a népesség 30 százaléka és beszél oroszul a város nagy része, Odesszában nincs jelen Kelet-Ukrajna nyílt oroszbarátsága. Az orosz kultúrát a legtöbben fontosnak tartják, Putyin Oroszországának részévé tartozni már kevésbé. De nincs meg az a gyakran hurráoptimizmusba átcsapó lelkesedés sem, amellyel Nyugat-Ukrajna egy részében az új, nyugatbarát ukrán kormányt támogatják. Ez részben azért van, mert az odesszaiak egy része azzal vádolja az új ukrán kormányt, hogy engedi tovább létezni a mindennapi korrupciót, amelyet Mihail Szaakasvili grúz elnök meglehetősen gyors és furcsa odesszai kormányzósága részben visszafogott.
A kilencvenes évek felszabadult, szabályok nélküli, teljesen kaotikus Budapestje lehetett ilyen, ahol annyian szedték meg és érezték jól magukat egyszerre. A két város nem csak hangulatában, de építészetében is hasonló, bár Odessza sokkal zöldebb és emberibb méretű, mint a magyar főváros. Ami nem véletlen, Ukrajna ötödik legnagyobb városa eleve fele akkora, mint Magyarország legnagyobbja, de a Fekete-tenger fölé ékszerűen beágyazódó terasz, maga a városközpont, Budapesttel szemben gyalog is könnyedén bejárható.
Szerencsére az előző rendszer kegyetlenségei közül Budapest egyet megúszott: a marsrutkák (iránytaxik) létezését. A magyar főváros közlekedése alapvetően európai rendszer szerint épül fel, és ettől érződik Odessza annyira elképesztően keletinek. Itt ugyanis nem találkozni azokkal a (félig)modern buszokkal, villamosokkal vagy metrókkal, amelyekkel Budapesten igen. Az iránytaxiként üzemelő kisbuszok uralják a várost, és a közlekedés félnyomorultsága a rajtuk ülő emberek lelkét.
Odesszában két dolog nem létezik: rossz kávé és jó járda. A város minden pontján kioszkok és kávéfőzésre átalakított puttonyos autók váltják egymást, és minden látszat ellenére a legtöbből jobb cappucinót lehet inni, mint Budapest sokszor túlárazott helyein. A járda már más kérdés. Minden orosz közelség ellenére a városban jelenleg talán ez okozza a legnagyobb fenyegetést az óvatlan sétálóknak. Odesszában érdemes az orrunk elé nézni séta közben, különben orra fogunk esni. Ez azért is különösen érdekes, mert a várost irányító oroszbarát polgármester, Gennagyij Trukhanov cége egyébként pont járdafelújításokban utazik.
A városban a korábban már említett kilencvenes évek Budapestjének lendülete érződik, ahol mindenki megpróbált mindenből pénzt csinálni, de még nem teljesen sikerült. Pedig Odessza korábban is sikeres volt turistaközpontként, csak a kelet-ukrajnai konfliktus előtt alapvetően más igényeket és közönséget kellett kiszolgálnia, mint most: jellemzően az oroszok jártak oda, akik most a francia riviérát választják, vagy a törökök ugrottak át szemből. A város nincs tökéletesen felkészülve a nyugati turisták fogadására.
Ráadásul a turisták a fegyveres konfliktus 2014-es kezdete óta sokkal kevesebben vannak, mint előtte. Odesszában ugyan nyílt háború nem volt, de több mint két tucat bombát robbantottak fel a város különböző részein, és lerohanták a szakszervezeti székházat a városközpont szélén. Az odesszai szeparatistákra valamivel kegyetlenebbül csapott le az ukrán állam, mint Kelet-Ukrajna szeparatistáira, ami ezeket a nyílt kísérleteket el is fojtotta a függetlenedésre. Ráadásul szakértők szerint
Hiába nyitottabb Odessza Ukrajna többi részénél, és hiába beszélnek az ott élők jobban angolul, ha csak lassan kezdenek el terjedni a latin feliratok a cirillek mellett. A korábban említett lendület egyébként azért is fontos, mert a szeparatista köztársaságokban és el nem ismert államokban egyetlen igazán fontos közös vonás van: a rend. Ezek az országok többnyire biztonságosabbak és rendezettebbek a nyugati nagyvárosoknál, mert a kormánynak annyira erős monopóliuma van az erőszak felett, hogy azzal senki más nem tud versenyezni.
Odessza azért sem lenne erre alkalmas, mert a városban nem a rendezett tekintélyuralom, hanem pont az energiától duzzadó káosz uralkodik, amiben sokkal több lehetőség van annál, hogy egyszerűen tiszták legyenek az utcák. Odessza egy furcsa mediterrán nagyváros, amit valahogy Ukrajnába sodort a szél.
