Lehet, hogy az interneten folyton szembejövő mozgalmak idegesítőek, de kifejezetten komoly erejük lehet, ha jóra használják őket. Amikor a jegesvödrös-kihívás már régen lecsengett, akkor jött a hír, hogy az ALS gyógyítására szánt támogatások (amiért az egész őrület elindult) kifejezetten sikeresek voltak, és ebből a pénzből sikerült olyan áttörést elérni, ami meggyógyíthatja a betegséget.
Ezért is érdekes a műanyag csomagolások és a szívószálak elleni harc, amely szintén egyre inkább kezd működni a világban. Az Aldi már Magyarországon is bejelentette, hogy többé nem árulnak majd eldobható műanyagzacskókat az áruházakban, hogy ezzel védjék a környezetet. Így tett a Lidl és az IKEA is, de a McDonald’s is azt tervezi, megszünteti a szívószálakat.
A fölöslegesnek tűnő, egyszer használatos, olcsó műanyag szívószálak az emberek fejében elkezdtek szorosan összekapcsolódni azzal a feldolgozhatatlan műanyagszemét-tömeggel, amely elönti az óceánokat. Évente nyolcmilliárd tonna új műanyag szemét kerül a Föld óceánjaiba, azt pedig nyilván senki nem szeretné támogatni, hogy az óceánokban még több szemét legyen.
Ezért a bárok és kávézók tulajdonosai a papírtól a tésztáig próbálnak valami alternatív, lebomló verziót találni, ami képes lenne pótolni a műanyagot. A Starbucks, a szívószálbűnözés legdurvább elkövetője bejelentette, hogy 2020-ig minden kávézójukból eltűnik majd a műanyag szívószál, de nem is pótolják semmivel. Egyszerűen fedeleket raknak majd a poharakra és így lehet majd belőlük szívószál nélkül inni.
Egyrészt azért, mert sokak számára ez az egyetlen megoldás, amivel inni tudnak. Jamie Szymkowiak, a skót One in Five nevű, fogyatékkal élőket támogató szervezet alapítója pont a Greenpeace blogján írja azt, hogy a műanyag szívószálakkal kapcsolatos vitában senki nem veszi figyelembe a mozgáskorlátozottak igényeit, a szívószálat ugyanis konkrétan nekik találták ki.
Szymkowiak szerint a más anyagokból készült szívószál sem lehet megoldás, mert a papír növeli a fulladás veszélyét, és sem az, sem a többi mesterséges anyag nem elég hajlékony ahhoz, hogy használható legyen. A fémből, üvegből vagy bambuszból készült szívószálak pedig nagyon veszélyesek azok számára, akik nem tudják irányítani a harapásukat, vagy akik Parkinson-kórban szenvednek. Ráadásul 40 fok fölött a lebomló anyagok eleve nem biztonságosak, így sem levest, sem kávét nem lehetne belőlük rendesen inni. Az újrahasznosított szívószálakat pedig sokszor nem fertőtlenítik megfelelően.
A műanyag szívószál valóban a kórházakban jelent meg először. Egy Joseph B. Friedman nevű feltaláló adta el az ötletet a kórházaknak Flex-Straw, vagy személyre szabott ivócső néven. Azóta rendszer lett a szívószálak kórházi használatából, mert a hajlított vég tökéletessé teszi arra, hogy a fekvő betegek is tudják használni.
Adam Minter, a Junkyard Planet nevű, kifejezetten szeméttel foglalkozó könyv szerzője azt írja, a műanyag szívószálakkal szembeni hadjárat 2015-ben kezdődött egy virális videó hatására. A videón az látható, ahogy egy óriásteknős orrába beleszorult szívószálat próbálnak eltávolítani, de az nagyon mélyen beékelődött. A videó megrázó, ezért csak kattintás után, itt tudja megnézni.
A videó után nőtt meg az érdeklődés a Nagy Csendes-óceáni Szemétfolttal kapcsolatban is, ami egyébként valóban nagy, úgy Franciaország-méretű. Minter szerint viszont az a helyzet, hogy az egyszer használatos műanyagoknak, mint a szívószálak is, kevés köze van az óceán szennyezettségéhez.
Eleve kétséges adatokra támaszkodnak azok a szervezetek, amelyek a szívószálakat támadják. Az az információ például, hogy az amerikaiak napi 500 millió műanyagpoharat használnak el, konkrétan egy kilencévestől származik. Két ausztrál tudós azt állítja, hogy a világ óceánpartjain 8,3 milliárd műanyag szívószál hever. De ha ezt bele is mosná a víz egyszerre az óceánba, az még mindig csak az évi nyolcmillió tonna szemét 0,3 százaléka lenne.
Minter szerint a felszíni felvételek azt mutatják, hogy az óceánok szennyezettségének legalább 46 százalékáért egyetlen dolog felel: az otthagyott halászhálók.
Ezek a hálók sokkal több kárt okoznak, mint gondolnánk. 2013-ban egy felmérés azt állította, hogy a világban széthagyott rákcsapdák több mint egymillió rákot ejtenek el évente, teljesen fölöslegesen.
Minter szerint ez egy bonyolult probléma, de az 1990-es évek óta léteznek rá megoldások. Akkor egyeztek meg a nagy gyártók, hogy a halászati felszereléseket megjelölik, ezért azonosítani lehet, hogy ki hagyta őket ott. Az újrahasznosítással és a büntetésekkel itt valódi változást lehetne elérni.
És a fejlett országok igyekeznek is, de ez a fejlődőekre nem teljesen igaz. Indonéziában például semmi nem ösztönzi arra a halászokat, hogy mások otthagyott felszerelését kivigyék a partra és elvigyék az újrahasznosító üzemekbe. Viszont ha sikerülne ezeket a halászokat valamilyen jutalommal ösztönözni, annak kifejezetten komoly hatása lenne a környezetre.
Minter szerint érdemesebb inkább az energiát az otthagyott halászati felszerelések eltávolítására helyezni, mert a műanyag szívószálakkal szemben itt tényleg komoly eredményeket lehetne elérni.
Kiemelt kép: André Pascal / Biosphoto / AFP
