Nőként félek sétálni a saját utcánkban, a házunk előtt, ha nincs velem édesapám. Nem viselhetek merészebb ruhát, vagy olyat, ami felhívásnak minősül zaklatásra. Nem mehetek a piacra egyedül, és este hét után nem hagyhatom el a házat. A legrosszabb az egészben az undorító ismerősség érzése. A nemi erőszak és a zaklatás olyan gyakori Indiában, hogy felesleges követni ezeket a szabályokat. A félelem úgyis a négy fal között tart minket.
Meyha Bishnoi Újdelhi egyik elővárosában él. A Financial Timesban írt áprilisi véleménycikkében fogalmazta meg azt a hétköznapi félelmet, amit egy indiai nő érez. Indiában a nemi erőszak annyira mindennapos, hogy már csak a legdurvább esetek számítanak hírértéknek és kerülnek be az újságokba.
Ilyen eset volt Asifa Banóé is. A 8 éves kislány januárban tűnt el Kasmír tartomány egyik erdős részén, nem messze onnan, ahol szüleivel lakott. A kislány lovakat legeltetett, amikor több férfi elrabolta és magával vitte. Három napig egy hindu templomban tartották fogva, kínozták és erőszakolták a kislányt, akit végül megfojtottak. Hogy biztosak legyenek a halálában, még néhányszor kővel fejbe is verték. A hét tettes között rendőrök is voltak, egyikük kimosta a lány ruháját, hogy eltüntesse a bizonyítékokat. Letartóztatásuk után ártatlannak vallották magukat.
Asifa brutális meggyilkolása óriási felzúdulást keltett Indiában, az egész társadalmat megrázta a kislány halála. A bűncselekmény híre elérte a világsajtót is, amely újra rácsodálkozott:
Pláne, hogy Asifáé nem az egyetlen megrázó eset, ami néhány hónap leforgása alatt történt. Májusban megerőszakoltak, leöntöttek benzinnel és felgyújtottak egy kislányt az ország keleti részén lévő Dzsárkhand szövetségi államban. Ugyanitt egy esküvőről hurcoltak el egy lányt, akit szintén megerőszakoltak. Miután feljelentést tett az áldozat a rendőrségen, az elkövetők megkeresték a lányt és bosszúból felgyújtották.
Inkább csendben maradnak
Indiában 2016-ban 40 ezer nemi erőszak történt, de ezek csak azok az esetek, amiket jelentettek, vagyis ismertek a hatóságok előtt.
A legtöbb életben maradt áldozat azonban inkább hallgat, mert az indiai társadalomfelfogás az áldozathibáztatás mentén működik. Az esküvőről elrabolt lány esete is intő példa: az elkövetők bosszút állnak az áldozaton, aki jelenteni meri a történteket. Ő a hibás, ezért meglakol. A bántalmazott nők ezért inkább hallgatnak a velük történtekről, főleg vidéken, ahol a patriarchális társadalomszerkezet uralja a gondolkodást.
A Narendra Modi vezette kormány bár nem fordítja el arcát az egy-egy eset után végigsöprő utcai tüntetésekről és nemzetközi kritikákról, tenni keveset tud. 2013-ban szigorítottak ugyan az erőszaktevők büntetésén, de az azóta nyilvánosságra került esetek is azt bizonyítják, a törvényi szigor nem áll az erőszak útjába.
Az öt évvel ezelőtti törvénymódosítás sem a semmiből jött, kellett hozzá egy döbbenetes eset, ami a világsajtóban is óriási publicitást kapott. 2012-ben egy 23 éves lánynak hat férfi esett neki egy buszon Újdelhiben. Jyoti Singh egy decemberi szombat estén moziból tartott hazafelé barátjával. Felszálltak egy buszra, ahol a sofőrön kívül öt férfi utazott. Bezárták az ajtókat és vascsővel támadták meg a fiatalokat, a lányt mindannyian többször is megerőszakolták. A két fiatal összevert testét kidobták a mozgó buszból. Jyoti két héttel a támadás után belehalt sérüléseibe, barátja túlélte a támadást. Az indiai közvélemény óriási felháborodással szembesült a tényekkel, és utcai tüntetéseken követelték a politikusoktól, tegyenek már valamit az erőszakkultúra megfékezéséért. Miután az indiai törvények nem teszik lehetővé, hogy nyilvánosságra hozzák az erőszak áldozatává vált nők neveit, az utcára vonuló tömegek a hindu Nirbhaya (ami magyarul bátrat jelent) nevet skandálták. Nirbhaya élete és halála az összes indiai nő harcát szimbolizálta 2012-ben.
Tűrnie kellett volna az erőszakot
Három évvel később az egyik elkövető, a busz vezetője interjút adott a börtönből. Mukesh Singh szerint az a nő, aki este az utcára megy, saját magát okolhatja, hogy megerőszakolják. Egy lány sokkal inkább felelős az erőszakért, mint egy fiú – állította, és hozzátette még azt is, ha Jyoti és barátja nem próbált volna ellenkezni, akkor ők sem verték volna agyon őket.
Nem védekeznie, hanem tűrnie kellett volna az erőszakot. Akkor egyszerűen elengedték volna, miután végeztek
– mondta Singh, aki balesetnek próbálta feltüntetni a kegyetlen gyilkosságot, és nem sok megbánást mutatott.
Egy rendes lány nem sétálgat az utcán este kilenckor. A házimunka és a háztartás való a lányoknak, nem az, hogy a diszkókat és a bárokat járják illetlen ruhákban. Nagyjából a lányok húsz százaléka jó.
A csoportos erőszakot elkövető férfiak ügyvédei is hasonlóan látják a nők helyét az indiai társadalomban. Két ügyvéd is megszólalt az esettel foglalkozó BBC-dokumentumfilmben, egyikük azt mondta, hogy ha a lánya vagy a lánytestvére kimerészkedne egyedül az utcára este, hogy diszkóba meg bárokba menjen, akkor fogná a lányát vagy a lánytestvérét, és felgyújtaná. A másik ügyvéd azt magyarázta, hogy az indiai társadalomban nem engedik ki a lányokat a házból egy ismeretlennel este fél nyolc vagy fél kilenc után, de valahol már fél hét után sem.
Siralmas statisztikák
Jyoti Singh megerőszakolása után az indiai kormány kénytelen volt tenni valamit. Nemcsak Indiában került reflektorfénybe egy addig elhallgatott téma, de a világ közvéleménye is ráébredt arra, hogy mi zajlik a Föld második legnépesebb országában. A kormány kiszámítható lépése az erőszaktevőkkel szembeni törvényszigorítás volt, és az, hogy gyorsított bírói eljárásokat vezettek be. A statisztikák azonban még mindig siralmasak, és az újabb erőszakhullám áldozatairól érkező hírek azt mutatják, szinte semmi sem változott 2012 óta. Észak-Indiában néhány nap leforgása alatt borzasztó incidensek történtek januárban, abban a hónapban, amikor a nyolcéves Asifát is megölték.
- Egy 11 éves lány félmeztelen holttestét találták meg Panipatban, sérülései arra utaltak, hogy csoportosan megerőszakolták.
- Egy 22 éves lány hazafelé tartott a munkából, amikor a buszmegállóból elrabolták, betuszkolták egy terepjáróba, és többen megerőszakolták.
- Egy 15 éves lány testét egy csatornában találták meg Jind tartományban. Ismét: verés és csoportos erőszak.
És hiába a gyorsított bírósági eljárások, az elítélési arány rendkívül alacsony. Négy évvel a buszon történt csoportos erőszak után, 2016-ban a jelentett esetek mindössze 19 százalékában ítélték el az elkövetőket. Ráadásul hiába az akár halálbüntetéssel járó ítélet, ez sem feltétlenül jelent visszatartó erőt az erőszaktevők számára. A 2012-es esetnél öt elkövetőt ítéltek halára, köztük Mukesh Singhet is, aki a már idézett interjúban nem csak a nőkről vallott nézeteivel világított arra rá, hogy Indiában kevés a törvény szigora ahhoz, hogy változzon a gondolkodásmód. Arra is utalt, hogy a halálbüntetés éppen a nőket teszi még inkább sebezhetővé.
A halálbüntetés még veszélyesebbé teszi a nők helyzetét. Régebben megerőszakolták a nőt, majd azt mondták, hagyjuk itt, úgysem mondja el senkinek sem. Most viszont megerőszakolja, aztán megöli. Kész, vége. Halál.
Singh arra utal, hogy az elkövető inkább végez az áldozatával, mert így sokkal kisebb az esélye annak, hogy lebukjon.
Szintén 2016-osak azok az adatok, amelyek szerint a kiskorúak esetében elkövetett erőszakos cselekmények több mint 90 százalékában az elkövető ismert az áldozat számára. A legtöbb esetben az erőszaktevő családtag – fiútestvér, apa –, vagy valaki a család közeli ismerettségi köréből. Ez még inkább nehezebbé teszi a lányoknak, hogy beszéljenek a velük történtekről egy olyan környezetben, ahol az áldozathibáztatás teljesen elfogadott dolog.
Értékesebb a fiú, mint a lány
Az Indiában tomboló erőszakkultúra hátterére azért nehéz magyarázatot találni, mert maga az indiai társadalom is rendkívül széttagolt. Nincs egy általános magyarázat, amit aztán kezelni lehetne. Sok ok van, sok megoldási lehetősséggel, a törvény szigorítása csak az egyik ezek közül.
Ott van a hinduk körében megfigyelhető egyre növekvő nacionalizmus, ami a muszlim kisebbséghez tartozó Asifa meggyilkolásának a háttérben is állt. Az erőszakot nagyon sok esetben nem egy férfi követi el, hanem csapatba verődve támadják meg a kiszemelt áldozatot, akinek így esélye sincs a menekülésre. Ott van az indiai társadalom rendező elvét adó kasztrendszer. Az alsóbb kasztokba tartozók milliói vannak kitéve a társadalmi ranglétra felsőbb lépcsőin elhelyezkedők hatalmi kényének. A kasztrendszer alján lévőket gyakorlatilag nem is veszik emberszámba, velük bármit megtehetnek a feljebb állók.
És az sem kétséges, hogy egy olyan társadalomban, ahol a fiúgyermek értékesebbnek számít, mint a lány,
Sok indiai családban a lányokat egyszerűen elhanyagolják, mert nem értékesek. Évente 239 ezer indiai lány hal meg azért, mert szüleik nem látják el őket megfelelően, vagy mert kitaszítják őket a családból. Ezeket a mélyen bevésődött társadalmi rendezőelveket nem lehet egyik napról a másikra felülírni, mint ahogy azt sem, hogy az erőszakot megélt és túlélt nők beszéljenek, és bizalommal forduljanak a hatóságokhoz. Gyakran ugyanis ez sem segít, mert maguk az erőszaktevők is rendőrök, hivatalnokok, hatalmukkal visszaélő tisztviselők.
A kétujjas teszt
És bár a legnagyobb változás a bíróságok gyorsított eljárásai, egy apró szépséghiba azért itt is van, azon kívül, hogy alacsony az elítélési arány. Egy tavalyi Human Rights Watch jelentés arra világított rá, hogy a dél-indiai Karnátaka államban a bírósági döntések 25 százalékát az úgynevezett kétujjas teszt alapján hozták meg. Ez az a módszer, amivel megvizsgálják az erőszakról bejelentést tett nőknél, hogy élnek-e nemi életet. Az indiai kormány már 2014-ben tudományosan megalapozatlannak nyilvánította a módszert, és kimondta, a nemi erőszakkal kapcsolatos ügyekben irreleváns az alkalmazása. És mégis: az indiai bíróságokon és egészségügyi intézményekben még mindig gyakran használják a kétujjas tesztet, ami szintén visszatartó erő lehet az erőszak áldozatainak.
A Human Rights Watch felkarolta egy indiai lány ügyét. A 25 éves Kajal a rendőrségen próbált bejelentést tenni arról, hogy két férfi megerőszakolta. A rendőrök azonban ahelyett, hogy foglalkoztak volna az üggyel, megverték a lányt. Kajal megpróbált orvosi bizonyítékot is szerezni, de az állami kórházban a vizsgálatot végző orvos ráförmedt:
Tönkretették az életemet, akik megerőszakoltak, de egyetlen napot sem töltöttek börtönben – fakadt ki Kajal, aki azonban hiszi, hogy azok, akik megerőszakolták, egyszer megbűnhődnek.
A HRW átfogó vizsgálata fényt derített arra, hogy hiába a kormány lépései és ambíciói, a gyakorlatban a bírósági és az egészségügyi rendszer nem tart lépést a törvényhozás változásival. Éppen ezért Kajal esete egyáltalán nem kirívó. Nagyon sok olyan nővel történik ugyanez, aki magasabb státuszú, vagyonosabb, hatalommal rendelkező férfit vádol erőszakkal.
A kormány egyelőre hatástalan döntései és a társadalmi rendszer mélyen bevésődött íratlan szabályai ellenére az indiai nőknek a nyilvánosság segíthet a legtöbbet. 2012-ben Nirbhaya, és most a nyolcéves Asifa halála után is több tízezrek vonultak az utcára. Az ő tragikus sorsuk hozta elő az árnyékból az Indiában eddig tabutémának számító szexuális erőszakot.
Hogy mennyire nem tabutéma már a probléma, azt jól bizonyítja egy független film is. Az indiai Aneek Chaudhari filmrendező három megerőszakolt indiai nő sorsát mutatja be Fehér című filmjében, amit az idei Cannes-i Filmfesztiválon is levetítettek. A kalkuttai független filmrendező rendhagyó és szimbolikus formát választott a téma bemutatására: némafilmben követhető végig, hogyan dolgozzák fel a nők a traumájukat. Ez az erőszak témájának egy újabb megvilágítása, mert nem az elkövetőkkel, az okokkal vagy az áldozathibáztatással foglalkozik, hanem azzal, hogyan élik tovább életüket a megerőszakolt nők. A filmet Indiában még nem mutatták be.
Kiemelt kép: Gyertyás virrasztáson vesz részt egy nő egy csoportos nemi erőszak és gyilkosság áldozatául esett nyolcéves indiai lány Asifa Banó emlékére Bengaluruban 2018. áprlilis 17-én. Fotó:MTI/EPA/Dzsagadis Nv
