Az elmúlt hetek készülődése után a hétvégén megkezdődött a Szíriához tartozó, az iszlamista felkelők és a török határ közé ékelődött, kurdok lakta Afrin kanton elleni török támadás. A terület a szíriai polgárháború kezdete óta gyakorlatilag önállósította magát, a különböző világnézetű felkelőcsoportok belharcától a kurdok távol tartották magukat, az Aszad-rezsim pedig nem tudta elérni őket.
Törökország a polgárháború elején a felkelők mellé állt és az elmúlt években szinte mindenféle csoportot támogatott a szekuláris Szabad Szíriai Hadseregtől a mérsékelt iszlamista egységeken át egészen az Iszlám Államig. De miután az évek során nyilvánvalóvá vált, hogy Aszad rezsimje talpon marad, Ankara újrakalibrálta céljait. Elfogadva az Aszad-kormány túlélését és az orosz/iráni katonai jelenlétet,
A török vezetés a szíriai kurd területeket uraló Demokratikus Egyesülés Pártját a törökországi Kurd Munkapárt helyi leányszervezetének tartja, a kettőt együtt pedig a kurd önállóság (és így a török állam felbomlasztása) érdekében vívott harc főszereplőjének. Ankara a Kurd Munkapárt fegyvereseivel otthon kisebb polgárháborút vív évtizedek óta, de a szíriai kurdokkal csak azóta van gondja, amióta azok a polgárháború káoszában jelentős autonómiát vívtak ki maguknak.
Az elmúlt években Törökország nagyrészt csak tűrte ezt a folyamatot, annyit tehetett, hogy mindenkit támogatott a polgárháborúban, aki a kurdokat ellenségnek tekinti, azaz a felkelőcsoportokat és a dzsihadistákat. Az is akadályozta a törököket, hogy az USA 2014-től a szíriai kurdokban látta az egyetlen hatékony erőt, amely képes felvenni a harcot az Iszlám Állam ellen, és Erdogan török elnök így sokáig tartózkodott a nyílt konfliktus felvállalásától.
Helyi erők
Szíria az hely, ahol minden szereplő maximálisan a saját érdekei szerint játszik, és ha kell, a nagyhatalmakat is megvezeti. Hozzá vagyunk szokva, hogy ha valahol az Egyesült Államok vagy Oroszország beavatkozik, akkor az van, amit ők akarnak, a helyi partnereknek nincsen szavuk. Erre cáfol rá a szíriai polgárháború rendszeresen.
A szíriai kurdok a már említett Demokratikus Egyesülés Párt milíciája, a Népi Védelmi Erők és az USA különleges műveleti erőinek köszönhetően gyorsan felszabadították az Iszlám Állam által elfoglalt terüleket. Egy idő után aztán a milicía terjeszkedése már azt a cél szolgálta, hogy a kurdok lakta területeket földrajzilag is összekösse. Mivel a Népi Védelmi Erők eközben az Iszlám Állam fővárosát, Rakkát is ostrom alá vették, az USA-nak nem volt sok választása. Ha azt akarta, hogy a helyi partnere menjen a terroristák ellen, neki is mennie kellett a másik fronton a kurdok kedve szerint.
2016 nyarára a most megtámadott Afrin kanton és a kurd területek között már csak néhány tucat kilométer volt a távolság, de a trend nyilvánvaló volt. Ha Ankara el akarta kerülni, hogy a kurdok egyesítsék területeiket Szíriában, és így Törökország egy kvázi autonóm kurd entitással legyen határos több száz kilométeren keresztül, akkor támadnia kellett. Ez lett az Eufrátesz Pajzsa hadművelet, amely 2016 augusztusában indult meg az Ankara által támogatott felkelőcsoportokkal és a török hadsereeg egységeivel.
Orosz-török kapcsolatok
A mostani török akcióhoz Moszkva jóváhagyása is kellett. A két ország kapcsolatai 2015-ben zuhantak a mélypontra, amikor egy török F-16-os vadászgép lelőtt egy orosz MiG-23-as vadászbombázót, amiért az öt másodpercre keresztezte a török légteret. A szokásos diplomáciai villongások után nagy meglepetés volt, hogy Erdogan – akkor még kormányfőként – szinte bocsánatot kért Vlagyimir Putyintól, és 2016 augusztusában már Szentpéterváron tárgyaltak az együttműködésről.
Ankara valószínűleg úgy vélte, az USA-tól már hiába reméli, hogy a kurdok elleni fellépésben segítségére lesz, ezért inkább a győztes oldalnak tűnő orosz-iráni páros mellé állt át. Ez azonban nem jelent szövetséget, a három ország érdekei gyökeresen eltérnek egymástól, az együttműködés egyszerűen a kisebbik rossz számukra.
Jól jelezte ezt, hogy a barátkozás után orosz alakulatok települtek Afrinba, előretolt bázisokat hozva létre. Ekkor a szíriai kurdok már Moszkvával is keresték a barátságot, és beengedték az oroszokat, mert így reméltek védelmet egy török támadástól. Ez egészen vasárnapig működött, akkor azonban az oroszok evakuálták erőiket a kantonból. Ha valakinek kétségei voltak a török vezetés szándékainak komolyságáról, akkor innentől már biztos lehetett azokban.
Fotó: MTI/AP/Lefterisz Pitarakisz
A második török beavatkozás
Szombaton a török légierő indította meg a támadást bombázásokkal, vasárnapig pedig megindultak a szárazföldi erők is Afrin kanton ellen. A forgatókönyv hasonlónak ígérkezik a 2016. augusztusi invázióhoz. Első lépésben nagyszámú szíriai felkelőcsoportot vont össze Ankara a határhoz, a török hadsereg velük együtt indult meg a kurdok ellen. Bár eddig sem volt titok, a mostani akció is világosan jelzi, hogy a felkelőcsoportok egy része valójában semmilyen önállósággal rendelkezik, a pénzért és fegyverekért cserébe gyakorlatilag külső szereplők bábjává váltak.
Az invázió óvatosan halad, sok a légibombázás, lassú az előrenyomulás. A török erők és a felkelők egyelőre néhány határmenti falvat foglaltak el, amelyet a kurdok már kiürítettek.
Valószínűsíthető, hogy nemcsak a támadók készültek fel az invázióra, de a védők is. Kérdés, persze, hogy mi lesz a kurdok végső taktikája, mert
Az Aszad-rezsim természetesen tiltakozott a beavatkozás ellen, de fő támogatója, Moszkva egyelőre hallgat. A hírek szerint az invázió előtt a török tábornokok az orosz fővárosban egyeztettek és kértek jóváhagyást. Ezzel együtt olyan pletykák is elhangzottak már, hogy ha a kurdok megadnák magukat és a területüket az Aszad-rezsimnek, akkor az orosz erők le tudnák állítani a török támadást, így megmenekülne a háborús pusztítástól az eddig megkímélt kanton és az ott élő civil lakosság.
Nagyhatalmi érdekek
A világ közvéleményének egyik fele jelenleg az USA-t hibáztatja, amiért nem védi meg „a kurdjait”, a másik fele pedig Moszkva kétszínű politikáját okolja, amiért egyszerre támogatja a szíriai rezsimet, és paktál le a kormány ellenségével, Törökországgal is.
A szíriai polgárháború kapcsán megint világossá kell tenni, hogy itt nincsenek szövetségek, csak érdekek. Ha az érdekek egybeesnek, akkor külső szereplők együtt lépnek fel és támogatnak helyi erőket. Ezek az alkalmi koalíciók aztán változhatnak is, vagy egy-egy helyzet kapcsán időleges együttműködések jöhetnek létre. Ezért láttunk már olyat, amikor orosz és amerikai katonai erők együtt álltak a kurd és a török erők közé, megakadályozva az előbbieket a támadásban. Ettől még stratégiai szinten az USA és Oroszország céljai ellentétesek maradnak.
Hasonlóan csalóka lehet Moszkva és Teherán szövetségéről beszélni, a két fél jelenleg egyetért abban, hogy a Nyugat ne tudja betenni a lábát Szíriába, de az oroszoknak valójában kevésbé létkérdés, hogy ezt a jelenlegi szír vezetéssel akadályozzák meg vagy egy másikkal. A legfrissebb vita épp abban van a két fél között, hogy Irán úgy érzi, Damaszkusz minden jövedelmező üzletet az oroszoknak ad az újjáépítési programoknál. Arról már korábban is voltak hírek, hogy orosz cégek kapják meg a frissen felszabadított gáz- és olajmezőket. Ezekből is látszik, hogy az orosz-iráni beavatkozás nem ingyen volt, a végén a barátok benyújták majd a számlát.
A török érdekek is csak részben esnek egybe Irán vagy Oroszország céljaival, de a kurdok sorsa egyik országnak sem szívügye. Épp ez teszi lehetővé most, hogy Ankara beavatkozzon és épp ezért megjósolhatatlan egyelőre, hogy mit tehet meg Törökország a kurdokkal az afrini kantonban.
Kiemelt kép: MTI/EPA/SedatSuna
