Irán az elmúlt években a leginkább akkor tudott bekerülni a nemzetközi világ hírei közé, ha nukleáris programjáról vagy az Egyesült Államokkal való kapcsolatáról volt szó. A kettő ráadásul szorosan összefügg. Irán ugyanakkor néhány kérdésben ügyesen elkerülte a figyelmet, csak a szakértők emlékeztetnek például rendszeresen arra, hogy a szíriai események fordulatát nem elsősorban az orosz beavatkozás döntötte el 2015-ben, hanem az orosz légierővel érkező iráni kiképzők, önkéntesek és milíciák.
Ugyanígy keveseket foglalkoztat egyelőre nyugati közvéleményben az a tény, ahogy az elmúlt évtizedben – elsősorban az USA jogalap nélküli iraki inváziójának köszönhetően – Irán hogyan tört ki a nemzetközi elszigeteltségből és erősítette meg befolyását a Közel-Keleten, főként Washington rovására. A politikusokat és a katonai vezetőket természetesen mindez rettentően aggasztja, a nyugati és arab média is rendszeresen foglalkozik a kérdéssel, de a folyamatok részben a háttérben, részben „unalmas” frontokon zajlanak, nehéz őket olyan érdekesen bemutatni, mint például az Iszlám Állam elleni háborút vagy egy földrengést.
A mostani iráni események kapcsán nyugaton a legkézenfekvőbb értelmezési keret, hogy a tüntetések a demokrácia érdekében történnek, az emberek azért mentek ki az utcára, hogy az alapvető szabadságjogokat követeljék maguknak, és tiltakozzanak az autoriter rezsim korlátozásai és béklyói ellen. Láttunk már ilyet 2009-ben, amikor egy erősen manipulált választás után iráni fiatalok tízezrei vonultak az utcára vesztes vezetőikért és a tisztességes választásokért tiltakozva.
Manapság azonban másról van, az egyetlen hasonlóság, hogy akik tiltakoznak, szintén fiatalok, ám sem jelszavaik, sem céljaik nem állnak köszönő viszonyban a 2009-es Zöld forradalom eszméivel.
Megélhetési nehézségek
A mostani tiltakozások mozgatórúgója a szegény társadalmi rétegek tiltakozása a nehéz életkörülmények ellen. Kenyérlázadás mondhatnánk, ha az események kirobbantásában nem játszott volna némi szerepet a jelenlegi elnök, Haszán Róháni ellenzéke.
Az iráni társadalom több mint fele szegénynek számít, számukra az állami szubvenciók, a kenyér, a tojás, a rizs árának alacsonyan tartása életbevágóan fontos.
Irán évente 20-30 milliárd dollárt, a GDP 7-8 százalékát költi ártámogatásra, amiből jelentős összegeket emészt fel a benzinártámogatás. Gondolhatnánk persze, hogy van miből, hiszen az ország a világ negyedik legnagyobb olajtartalékával rendelkezik, és napi több mint 4 millió hordó olajat termel. Az igazság másik oldala azonban az, hogy Irán importra szorul benzinből, mert a finomítókapacitásai elégtelenek, és az elmúlt évtizedekben senkinek sem volt kedve, hogy befektessen egy ilyen több milliárdos üzletbe (még a kínaiaknak sem).
Az iráni vezetés az elmúlt években elindított egy gazdasági reformprogramot (egy „Bokros-csomagot”), amelynek egyik eleme ezeknek a szubvencióknak a csökkentése, kivonása volt. Mivel az uralkodó elit hatalmának megőrzése szempontjából kulcsfontosságú a társadalmi stabilitás megőrzése, ezeket a lépéseket addig halasztották, amíg lehetett, ám az olajár világpiaci árának összeomlása, és a titkos, katonai célú nukleáris kutatások miatt Irán ellen bevezetett gazdasági szankciók végül lépésre kényszerítették Teheránt.
Az iráni társadalomban tehát jelentős elégedetlenség van, de a mostani tiltakozások mégsem egy kenyérlázadásnak a részei. Az első tüntetések az ország legkonzervatívabb városaiban kezdődtek, ahol a politikai és gazdasági értelemben vett reformer, Róháni ellenlábasai úgy gondolták, érdemes meglovagolni az érzelmeket.
Tekintve, hogy Irán egy sajátos hibrid rezsim, amelynek egyszerre vannak demokratikus (a lakosság választhat, jelentős sajtószabadság van) és diktatórikus elemei (az elit nem váltható le választással, az erőszakszervezetek feletti totális kontroll, a jogállamiság korlátozottsága), ezek a tiltakozások nem politikai, hanem gazdasági jellegűek voltak. Az előbbiek kényes kérdésnek számítanak, 2009-ben a rezsim keményen lecsapott a tüntetőkre, és az akkori tiltakozások vezetői a mai napig háziőrizetben élnek.
Gazdasági problémák ellen tüntetni viszont rendben van, főleg ha azok áttételesen a politikai ellenlábas, Róháni inkompetenciáját, hibás gazdaságpolitikáját kritizálják. Az első tüntetések szervezői azonban egy dologra nem számítottak, arra, hogy az események könnyen kikerülhetnek a kezük alól.
Márpedig egyelőre ennek vagyunk a szemtanúi. A tiltakozások városról városra terjednek, a jelszavak pedig egyre inkább eltérnek az apolitikus gazdasági jelszavaktól. Nem véletlen kapta fel a sajtó, amikor egyes helyszíneken már a rezsim vezetése vagy a hatalmi piramis csúcsán álló Hamenei ajatollah személyét kérdőjelezték meg. Ha az események ebbe az irányba mennének tovább, akkor nem váratna magára a rezsim brutális, korábban már megtapasztalt fellépése.
Ez nem a demokráciáról szól
Azt, hogy a tüntetéseknek egyelőre nem a rezsimváltás a fő célja, épp az mutatja, hogy az erőszakszervezetek fellépése egyelőre nem történt meg. Az áldozatok száma mintegy kéttucat, ez a tiltakozások szétszórt jellegét tekintve, nem mondható magasnak. A tiltakozóknak továbbra sincs vezetőjük, nincsenek koordinálva az események, a politikai jelszavak feltűnése inkább a kivételnek tűnik.
Az iráni vezetés számíthat arra is, hogy a „gőz kieresztése” után a tiltakozók megnyugszanak, a kormány ígérhet vagy bevezethet intézkedéseket, amelyek csökkentik a tiltakozások erejét vagy megosztják a tiltakozókat.
Bár nyugaton mindenki Donald Trump Twitter-üzeneteire figyel, az USA egyelőre csak rontani tud a tiltakozók helyzetén. Minden olyan lépés, amely azt sugallná, hogy Washingtonnak vagy szaúdi szövetségesének bármilyen valós szerepe lenne az iráni eseményekben (erre egyelőre semmilyen bizonyíték nincs), az azonnal megkérdőjelezné a tiltakozók követeléseinek jogosságát, és legitimálná az iráni hatóságok esetleges fellépését.
Persze lehet, hogy a Trump-adminisztrációnak egyébként is ez, a helyzet eszkalálása az érdeke, mivel Iránt a közel-keleti térség legnagyobb veszélyforrásának tartja, amelyet valahogy fel kell tartóztatni. Ha Irakban, Szíriában vagy Jemenben ez nem sikerül, akkor meg lehet próbálni otthon, a teheráni rezsim hátországában is. Ez persze egyelőre csak egy, a lehetséges forgatókönyvek közül, és csak remélhetjük, hogy senkinek sem fog eszébe jutni megpróbálni.
Kiemelt kép: Anadolu Agency
