Az Európai Bizottság elnöke az elmúlt két napban bebizonyította, hogy ugyan soha nem ő fogja megdobogtatni az EU-barát szavazók szívét, de kevés nagyobb mestere van az uniós politizálásnak, mint ő. Ez nyilván nem véletlen, Juncker az egyik legrégebben élvonalban politizáló uniós vezető, két évtizede folyamatosan része az EU játszmáinak.
Juncker most Emmanuel Macron francia elnököt tette helyre. Macron hatalmas lendülettel és komoly tervekkel érkezett meg Brüsszelbe. A tervek már valamivel korábban kiderültek, amikor Macron még Franciaországban beszélt arról, hogyan kellene szerinte átalakítani az Európai Uniót.
Macron látványosan azt gondolta, hogy nem jó az, ahogy az Európai Unió belerohan a kereskedelmi megállapodásokba. A francia uniós politikusok szerint az, hogy az EU rohamtempóban próbálja aláírni a szabadkereskedelmi megállapodásokat, egyáltalán nem hatékony.
Juncker a padlóig játszotta Macron alkudozásait a tárgyalások lassításáról, és annyira nem engedett semmit, hogy konkrétan még az év végéig aláírják majd az Európai Unió és a dél-amerikai országok Mercosur nevű kereskedelmi blokkja közötti megállapodást.
Angela Merkel megmutatta, hogy kormány sem kell ahhoz, hogy valaki uralja a brüsszeli párbeszédet. Merkel nemrég nyerte meg a német választásokat, de messze nem volt ez akkora győzelem, amekkorát szeretett volna. A második világháború óta először került be nyíltan szélsőjobboldali párt a német szövetségi parlamentbe, Merkel kereszténydemokratái pedig tíz százalékot és egy koalíciós partnert vesztettek az előző ciklushoz képest. A kormánykoalíciót kínszenvedés lesz összerakni, és ez valószínűleg még hónapokig nem is történik majd meg.
Ennek ellenére az történt Brüsszelben, amit Merkel szeretett volna. Nemcsak a németek fetisizálják ugyanis a politikai stabilitást, hanem az összes európai kormányfő. Merkel pedig maga a politikai stabilitás, hiszen ő lassan két évtizede ő az EU egyik – ha nem a – legerősebb vezetője.
Merkel befolyását az is megmutatja, hogy úgy hozta fel a katalán függetlenség kérdését egy vacsorán, hogy az egyáltalán nem szerepelt a megbeszélendő pontok között. Olyan eseményeken pedig, ahol 28 állam kormányfői vesznek részt, ez egyszerűen nem szokott megtörténni. Ugyan Mariano Rajoy elég hamar lekeverte a vitát, már az jelent valamit Brüsszel hatalmi játszmáiban, hogy Merkel előhozakodott vele. Főleg azért, mert az EU eddig szigorúan spanyol belügyként kezelte a katalán válságot.
Erdogan úgy tudott nyertese lenni a kétnapos csúcsnak, hogy ott sem volt. Nem biztos, hogy az Európai Unió tökéletesen megértette, hogy mit ad fel a menekültválság közepén azzal, hogy Törökországra bízza az unió határainak védelmét, de lassan kezdik megérteni.
2016 elején az EU vezetői kötöttek egy egyezséget Törökországgal, ami röviden annyit jelentett, hogy a törökök nem engedték tovább az ott várakozó legalább 2,5 millió menekültet Európa felé. Cserébe rengeteg pénzt (4-6 milliárd eurót) és engedményeket kaptak az uniós csatlakozás felé. Valamint a vízummentes beutazás ígéretét, ami régóta fontos volt a török üzletembereknek. A menekültválságba beleroppant Európa politikai gyávasága viszont azt hozta magával, hogy el kell tűrnie Erdogan összes túlkapását. A török elnök pedig a megegyezés óta iszonyatos brutalitással verte le a sikertelen puccsot, újságírók tömegeit börtönözte be, valamint megszavaztatta magának – egy elég gyanús népszavazáson –, hogy elnök helyett féldiktátor legyen Törökországban.
Jelenleg az EU-ban a legkeményebben Ausztria és Németország Erdogan-ellenes. Egyrészt azért, mert Törökországban nemrég letartóztattak egy német újságírót, másrészt pedig azért, mert mindkét állam úgy érezte, hogy a törökök beavatkoztak a választásaikba az országukban élő nagyszámú török kisebbségen keresztül.
Az egészből mégis csak annyi jött ki, hogy a csúcsot lezáró dokumentumba beleírták, hogy tartottak egy vitát Törökországról. Merkel szerette volna elérni, ha retorzióként meghúzzák a törököknek juttatott pénzügyi támogatásokat, de ezt csak nagyon kis részben sikerült elérni. Legfeljebb pármillió eurót vehetnek majd el Törökországtól, de azt is csak sokára.
Európa legfiatalabb államfője olyan, mintha Orbán Viktornak és Emmanuel Macronnak gyereke született volna. Megvan benne Macron fiatalos lendülete és Orbán keményvonalassága is.
A különbség az, hogy amíg Orbánt egyébként nem szeretik Brüsszelben, addig Kurzot valamennyire igen. És mivel mindkét politikus a saját érdemének gondolja a balkáni menekültútvonal lezárását, később még elég nagy vita lehet abból, pontosan melyikük is mentette meg Európát (legalábbis szerintük).
És az sem lenne meglepő, ha a civilizáltnak álcázott xenofóbia, vagyis Kurz nyerné meg ezt a harcot. A 31 éves politikust ráadásul a csúcs közben kérték fel, hogy alakítson kormányt Ausztriában.
