Bajorországot a 2015-ös menekültáradattal járó nehézségek fokozottan érintették, nem csoda hát, hogy az ott élők nagy hányada alapvető fontosságúnak tartja egy hasonló krízis megelőzését. Horst Seehofer, a bajor CSU vezetője ezt érzékelve az utóbbi két év során több ízben kiállt a befogadható menekültek számának korlátozása mellett és megpróbálta Angela Merkelt rábírni arra, hogy állapítson meg egy kötelező felső határt – ezidáig sikertelenül.
Tény, hogy a CDU sem érdekelt a két évvel ezelőtt történtek megismétlődésében, olyan megegyezést viszont mostanáig nem volt hajlandó kötni, amely az általa képviselt erkölcsi értékekkel és az ország nemzetközi kötelezettségvállalásaival élesen szemben áll. A szeptember 24-i választás után azonban
Az uniópártok történelmi mércével mérve siralmasan szerepeltek, ami csak azért nem kapott nagyobb médiafigyelmet, mert egyrészt a szociáldemokrata SPD még náluk is sokkal rosszabbul teljesített, másrészt a bevándorlóellenes AfD Bundestagba kerülése és harmadik erővé emelkedése minden másnál fontosabb fejleménynek tűnt. Pedig a mérsékelt konzervatív oldal ilyen mértékű meggyengülése hosszabb távon talán nagyobb jelentőséggel bír majd, mint az egyébként egységesnek semmi esetre sem tűnő szélsőségesek a német politika állóvizét hirtelen felkavaró sikere.
A CDU és a CSU 1949 óta működik együtt szövetségi szinten, és alkot egy frakciót. Bár az 1970-es években egyszer már volt példa szakadással fenyegető összekülönbözésre, azóta az NSZK megalakulása idején még a demokratikus szempontból megbízhatatlannak tartott szociáldemokraták elleni hatékonyabb fellépés céljából létrehozott szövetség léte nem került komoly veszélybe.
Nem mintha a politikai paletta átalakulásában ez játszaná a legfontosabb szerepet – érdemes elgondolkodni azon, hogy az 1950-es évektől kezdve vendégmunkásnak érkező külföldiek millióinak hazájává váló Németországban miért az utóbbi évtizedben erősödnek ennyire fel az idegenellenes hangok —, de a kérdést érzelmi töltete és könnyű megragadhatósága alkalmassá teszi a politika és társadalom egymáshoz való viszonyában tapasztalható rendellenességek kifejezésére. Ez a „látványosság” azonban – ahogy ezt a hétfői gyűlés eredménye mutatja – nemcsak az elégedetleneket és a magukat meg nem értettnek érzőket jellemzi, hanem a konzervatív pártelitet is.
A létrejött megállapodásban ugyanis semmi új nincsen. Annyiban tényleg kompromisszum született, hogy a nagy felhajtás közepette „megszült” dokumentum sehol sem említi a CDU által elutasított „felső határ” kifejezést, míg a CSU által követelt kétszázezres szám mégis belekerült. A feltételek meghatározása viszont már arra enged következtetni, hogy a tárgyaló felek érvek helyett inkább nyelvi leleményekben mérték össze tudásukat. A „törekedni fogunk arra, hogy”, illetve a „normál esetben”, és más hasonló, a gyakorlatban nehezen számon kérhető kitételeket egy vitatott ügyet határozottan rendezni kívánó partnerek mindenesetre kerülnének. A „döntési és visszatoloncolási központok” létrehozása ugyan tényszerű intézkedés, de annyiban mégiscsak a látszat része, hogy célja a migrációval kapcsolatos negatív jelenségek társadalomtól való elszigetelése. Legalábbis átmenetileg, hiszen a befogadottak egy nap minden bizonnyal kikerülnek ezekből az intézményekből, és valószínűleg épp azokban a városi kerületekben fognak otthonra lelni, ahol az integráció sikertelensége és a szociális kirekesztettség már ma is látványosan jelen vannak.
Idejétmúlt vita?
Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a problémák, amelyeket a megegyezés orvosolni kíván, Merkel külpolitikai erőfeszítéseinek hála az utóbbi időben folyamatosan enyhültek. A kancellár a hosszú távú megoldást ugyanis a migráció csökkentésében, szabályozásában és megfelelő irányokba terelésében látja. Ennek egyik eszköze lehet, ha a Földközi-tengerrel határos afrikai államokkal a Törökország és az EU között létrejött egyezményhez hasonló szerződések születnek. Az együttműködés előremozdítása érdekében Merkel már augusztus végén fogadta a líbiai miniszterelnököt, majd elutazott az Emmanuel Macron által Párizsban szervezett menekültügyi csúcsra is, ahol Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Niger, Csád és Líbia képviselői állapodtak meg a valamilyen formában mindannyiukat érintő kérdések átmeneti kezeléséről.
Nyilvánvaló, hogy a Németország és egyúttal Európa által tapasztalt nehézségekre nem létezik egyszerű megoldás, azok hosszú távon is csak akkor enyhíthetők, ha Európai Unió igyekszik a kibocsátó országok gazdasági és politika helyzetén javítani, illetve belső viszonyait is a változó körülményeknek megfelelően rendezi. Erre reflektálva a CDU és CSU megállapodása – nem meglepő – az egységes határvédelem, az egységes uniós menekültjog és -eljárás, valamint a dublini rendszer reformja mellett áll ki.
Kétes siker
A negatív felhangok ellenére tehát elmondható, hogy a kimódolt szöveg a két párt viszonyában egy, a körülmények megváltozása folytán életképessé váló egyezséget rögzít, homályossága és tartalmi kérdőjelei pedig kellő rugalmasságot biztosíthatnak Merkelnek a jövő héten elkezdődő koalíciós tárgyalások során. Legalábbis elméletben, a visszhangok ugyanis inkább negatívak, még a leendő kormányzati partnerek részéről is.
A zöldek véleménye szerint a megállapodás nem állja majd ki az idő próbáját, mivel formálisnak, semmi esetre sem tartalminak. Így ahelyett, hogy egységet mutatna, csak a CDU/CSU megosztottságát hangsúlyozza, ami a közeljövőben könnyen politikai cselekvőképtelenséghez vezethet. Cem Özdemir, a párt vezetője, a szócséplést a maga részéről elkerülendő kijelentette,
A szabaddemokraták az úgynevezett Jamaica-koalícióban érdekelt harmadik félként azért visszafogottabban nyilatkoztak. Üdvözölték, hogy a CDU/CSU rendezni kívánja a bevándorlás kérdését, ugyanakkor a menekültek esetében már nem látták értelmét létszámmaximumnak, mivel véleményük szerint Németországnak továbbra is törődnie kell azokkal, akik a halál és a terror elől menekülnek.
Az AfD nem meglepő módon komoly kritikát fogalmazott meg, utalva arra, hogy a megállapodástól függetlenül a jelenleg tapasztalt menekültügyi káosz megmarad, az abban említett 200 000 fő pedig egyébként is önkényesen megállapított és túl magas. Emberi jogi aktivisták ezzel szemben arra hívták fel a figyelmet, hogy semmiféle felső határ nem egyeztethető össze az emberi jogi egyezményekkel és a családegyesítési törekvésekkel.
A figyelemre sem méltatott valóság
Eközben azonban senki sem beszél világosan, ami leginkább talán a menekültek és bevándorlók fogalmi összemosásánál érhető tetten. Míg az AfD-nek politikai számításból érdeke, hogy a két kategória között ne tegyen érdemi különbséget, a valódi megoldások után kutató mérsékelt pártok esetében már kevéssé érthető az egyértelműségre törekvés hiánya.
A társadalom elöregedése miatt ugyanis a német gazdaságnak egy nemrégiben közölt számítás szerint az elkövetkező negyven évben évente mintegy 300 ezer fős pótlólagos munkaerő-állományra lesz szüksége. Az egyre inkább fellángoló idegengyűlölet viszont hosszú távon épp a termelés zökkenőmentességének bevándorlás útján való biztosítása ellen hat.
Itt mutatkozik meg a merkeli politika hibája. A keleti tartományok elhanyagolása, a társadalmi egyenlőtlenségek és az integrációs problémák figyelmen kívül hagyása az elmúlt egy évtizedben már megágyaztak annak a közhangulatnak, ami a Willkommenskulturból való fokozatos kiábrándulással csak tovább erősödött.
A politika egyszerűen túl sokat várt el a társadalomtól – a civil szervezetek és az állampolgárok áldozatos munkája nélkül a 2015-ös menekültválság kezelése egyszerűen lehetetlen lett volna –, az azt ténylegesen foglakoztató kérdésekre viszont elfelejtett figyelni. A népszerűséget hajszoló és a konfliktusokat látványosan kerülő Merkelt pedig, aki a rossz nyelvek szerint általában nem elvek mentén, hanem az épp aktuális közvélemény-kutatásokra alapozva hoz döntést, mára az AfD képében utolérték politikai stratégiájának hosszú távú következményei.
Épp ezért állítható, hogy
Seehoferen a bajor választók számon kérik majd, hogy az általa oly sokszor felemlegetett 200 000 fős határt sikerült-e Merkellel szemben érvényesítenie, ahhoz azonban, hogy a 2018-as tartományi választásokon az AfD ne szerepeljen jól, sokkal többet kellene tenni. A CSU elnöke a kötelező minimumot hozva időt nyert, de hogy mennyit, az kérdéses.
Hétfőn a koalíciós tárgyalások megindításáról szóló döntésben ugyanis – valószínűleg a zöldek említett álláspontjára tekintettel – nem jelöltek ki egyértelmű irányvonalat, így nem tudni, ezt az egyébként elég kényes megállapodást is meddig sikerül majd fenntartani. A zöldek és a szabaddemokraták mindenesetre kényszerhelyzetben vannak: elvhűnek kell mutatkozniuk, különben könnyen eljátsszák a választói bizalmat. Ezért lehet, hogy amennyiben egymásnak egyébként sokszor élesen ellentmondó elképzeléseiket nem sikerül kormányzati szinten elfogadtatniuk, hosszú távú érdekeiket figyelembe véve mégis inkább az ellenzékiséget választják. Így pedig Merkel a következő hónapokban igen nehéz helyzetben találhatja magát.
Menyes Roland
a szerző az Antall József Tudásközpont kutatója
(Kiemelt kép: Kay Nietfeld/dpa)
