Az iraki Kurdisztánban szeptember 25-én népszavazást tartottak arról, hogy a régió függetlenné váljon-e a jövőben. A résztvevők több mint 90 százaléka igennel szavazott. Annak ellenére, hogy a referendum semmilyen jogi következménnyel nem járt, mind a szomszédos államok, mind Irak rendkívül barátságtalanul lépett fel, a saját szempontjukból érthető módon.
Az első hetekben sokan Törökország felől várták az inváziót, bár ennek semmilyen alapja nem volt. Bár a török hadsereg az iraki kurd régióban rendszeresen hajt végre katonai akciókat a határ mentén, a történelmi kontextus ismerete kulcsfontosságú. A törökök ugyanis a mindenkori iraki kormány jóváhagyása mellett már több mint 40 éve eszközölnek ilyen akciókat a törökországi Kurd Munkáspárt iraki Kurdisztánban található bázisai ellen. Messziről nézve minden beavatkozás inváziónak tűnik, de ezekben az esetekben
A mostanra vizionált török invázió esélyeit a jogi alap hiánya is több mint kétségessé tette. Ankara az elmúlt fél-háromnegyed évben sokat javított a Bagdaddal és Teheránnal való kapcsolatain. Miért támadná meg azt a szomszédos országot, amelynek kormányát elismeri, amellyel szoros kapcsolatokat ápol? Irak nem kérte Törökországot arra, hogy helyette rendezze az iraki kurd kisebbség helyzetét, akár politikai, akár katonai eszközökkel.
Kis Szaddám Bagdadban
Az iraki kormány szeretné maga rendezni a problémáját a kurd kisebbséggel. A helyzetet bonyolítja, hogy mivel mégiscsak egy olyan országról van szó, amely polgárháborúban állt napjainkig, a kormány és a kormányfő hatalma pedig nem olyan szilárd és egyértelmű, mint egy nyugati demokráciában. Mindez oda vezethet, hogy a kormány egyes tagjai és intézményei nem ugyanúgy akarják megoldani a kurdokkal való konfliktust. Ezt azért kell tudnunk, hogy ne dőljünk be minden keményebb nyilatkozatnak, amely Bagdadból érkezik.
Haidar al-Abadi iraki kormányfő 2014-ben került hatalomra, kevés belső támogatója van, főleg Irán és az USA egyetértésének köszönhette sikerét. Elődje annyira rossz volt, hogy a végén már kis Szaddámként emlegették Bagdad utcáin, mert kormányzási eszközei – hiába volt egy demokratikusan megválasztott parlament képviselője – a bukott diktátorra emlékeztettek. Nagy részben ő okolható azért, hogy az iraki rendőrség és hadsereg szétfutott 2014-ben Moszul ostromakor, sőt az ő szélsőséges politikája okozta, hogy az Iszlám Állam terrorszervezet megint népszerű lett.
Amikor Moszul elbukott, neki is mennie kellett, és a helyére érkezett egy belső puccs révén al-Abadi. Ő azóta próbálja rendbe rakni, amit elődje elrontott, és világos a politikája a kurd függetlenségi népszavazás kapcsán: a helyzetért a kurd lakosság nem felelős, csak a politikusai. A kormány minden lépése az iraki alkotmány betűje szerint történik, ezzel lesz „jófiú” a kormányfő a nyugat szemében. Al-Abadi többször világosan kimondta, hogy nem akar háborút. Egyébként nem is nagyon tud mivel háborúzni, az USA légi támogatása (beleértve a felderítést és a bombázást) nélkül az iraki hadsereg lehetőségei korlátozottak, ezt pedig nem kapná meg Washingtontól.
Minden héten háború
Nem mindenki ért azonban egyet al-Abadi kormányfővel Bagdadban, vannak, akik túl puhánynak tartják, vannak, akik szerint nem elég lojális Irán felé, és vannak, akik egyszerűen csak a bukását akarják. Mivel Irak egy demokratikus ország (tetszik vagy sem), ezért rengeteg újság, rádió, tévécsatorna vagy híroldal létezik. Iraki miniszterek, tábornokok, vagy más névtelen, de hivatalos források szinte a kurdisztáni referendum óta heti rendszerességgel mondanak valamit, amit a nemzetközi sajtó háborúként értelmez. A nyilatkozat szinte bárhol meg is jelenhet, hiszen minden politikai irányzatnak megvan a saját médiuma (néha több is). De ezekkel fölöslegesen vezetjük magunkat félre. Ha ezekre hallgatunk, akkor a sajtó minden héten beszámolhat a kurd-iraki háború újbóli kirobbanásáról. Aztán majd megszokjuk és elalszunk, amikor tényleg kitör a balhé.
A helyzet persze önmagában is feszült, hiszen a népszavazással egy időben zárultak le az Iszlám Állam területe elleni utolsó harcok. Az iraki hadsereg és a síita milíciák valóban most kerültek a kurd harcosok, a pesmergák „mellé”, most értek össze a frontvonalak, amelyek között – mint egy szendvicsben – ott várták a végüket a körbevett terroristák.
A kurd-iraki ellenétek csúcspontja Kirkuk, mivel ez a legnagyobb város a régióban, és mivel ott van Irak olajtartalékainak tíz százaléka. A kurdok számára Kirkuk az identitásuk egyik legfontosabb eleme, a „fővárosuk”, egyben gazdasági önállóságuk egyik alapja. Ráadásul a város nem is fekszik az alkotmányban meghatározott kurd autonómia területén. De még ez sem jelenti, hogy a szemben álló felek egyből a fegyverekhez nyúlnának.
A mostani konkrét híreket a háborúról az okozta, hogy az iraki hadsereg és rendőrség az Iszlám Állam elleni térségbeli műveletek után át- és elhelyezi az egységeit a frissen megszerzett területeken. Ez akár konfliktusokhoz is vezethetne, de még nem vezetett. Valószínűleg ebben nagy szerepet játszik az is, hogy a kurdok a város körül egy masszív, 2-3 méter magas földhányásfalat hoztak létre.
Egy háború jelei
Ha Bagdad mégis háborúzni akar Kurdisztánnal, annak számos árulkodó jele lesz. Az egyik, hogy az iraki kormányfő, legyen az a mostani vagy később egy másik, egyre konfliktusosabb kijelentéseket fog tenni. Ha mindezt török vagy iráni, esetleg hármas egyeztetések után teszi, az még aggasztóbb lesz. Egyelőre ennek nincs jele. Bár a három ország intenzíven egyeztet, al-Abadi kijelentései a tárgyalások ismételt felvételét szorgalmazzák.
A másik ilyen jel lesz az amerikaiakkal való kapcsolatok romlása, nyilvános figyelmeztetések érkezése a Fehér Házból vagy a Pentagonból. Mivel a kurdok jó kapcsolatot ápolnak az amerikai sajtóval is, egyből hallani fogunk róla, ha az iraki hadsereg komolyan felkészül egy támadásra és összevonásokat hajt végre a „határ” valamelyik pontján. Mivel amerikai kiképzők is vannak az iraki katonák mellett, ha Bagdad támadásra készül, ők látványosan levonulnak majd, és elhagyják az országot.
A harmadik jel a síita milíciák megélénkülése lenne. Jelenleg ezek a csoportok csak provokációk végrehajtására képesek, és szerintem ez a közeljövőben is így lesz. Bár az elmúlt egy-két évben komoly haditechnikai rendszerekre is szert tettek, nem reguláris hadseregről van szó, hanem több tucatnyi különböző egység laza konglomerációjáról. Ahány milícia, annyi parancsnok, annyiféle lojalitás a bagdadi kormány vagy Irán felé.
Az iraki kormányfő azzal tudott az elmúlt években népszerűségre szert tenni, hogy többé-kevésbé sikeresen befejezett egy háborút az Iszlám Állam ellen, és az ország viszonylagos egységét helyreállította. Az iraki társadalom, szunniták és síiták egyaránt súlyos áldozatokat hoztak, az ország egy része romokban, de még az áramtermelésben is jelentős kimaradások vannak országszerte. A közvélemény egyáltalán nem támogatna egy újabb háborút, és mivel Irakban titkos választások vannak négyévente (legközelebb 2018-ban), Haidar al-Abadinak mással is kell foglalkoznia, mint a háborúskodással.
Mindezek miatt, amíg Iraki Kurdisztán nem tesz újabb lépéseket a feszültségek kiélezésére – márpedig egyelőre nem fog – addig Bagdad sem fog erőszakhoz folyamodni. Al-Abadinak belpolitikai értelemben elég keménynek látszania, a retorika szintjén nem engedni egy tapodtat sem az álláspontjából, és megvédenie Irak egységét. Számára a jövő évi választás a politikai túlélésének a kulcsa lesz,
Kiemelt kép: AHMAD AL-RUBAYE / AFP
