Nem kérdés: a kábítószer-kereskedelem jól jövedelmező üzlet. Roberto Escobar, a történelem egyik legsikeresebb maffiavezérének számító Pablo Escobar öccse és főkönyvelője azt írja önéletrajzi könyvében, hogy hatalma csúcsán, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a bátyja minden héten 2500 dollárt (mai értéken számítva 1,25 millió forintot) költött csak azokra a gumiszalagokra, amikkel az irgalmatlan mennyiségű készpénz kötegeit összefogták.
A másik oldalról a kábítószer-kereskedelem iszonyatosan veszélyes: a bevételért folyamatos háborúkat kell vívni a konkurenciával, és a rendőrséggel. Maga Escobar is egy kommandósokkal vívott tűzharcban halt meg 1993-ban, 44 évesen.
De van a drogüzletnek egy harmadik, lelkiismereti oldala is, ami kábítószer-tápláléklánc legalján élőket érinti leginkább. A termék, a bizniszhez hasonlóan halálos lehet, és a fogyasztóval közvetlenül üzletelő kereskedő jellemzően nem is tudja pontosan, hogy mit ad el éppen. Elsőre talán nevetségesen hangozhat, de a dealer is ember, akinek ráadásul elemi érdeke, hogy minél tovább visszajárjanak hozzá az elégedett, megbízható vásárlók. A Vice brit kiadása járt utána, mennyire érdekli a drogkereskedőket a fogyasztóik biztonsága.
Mo az Anglia déli partján fekvő buli-fővárosban, Brightonban terít kokaint
„A várost teljesen elárasztotta a rossz minőségű, olcsó kokain, mert sokan boldogan fizetnek 40 fontot (kb. 13 ezer forintot) egy gramm anyagért, ami valójában némi mannittal felütött benzokain. Az én termékem nagyon jó, ezért kétszer annyiba kerül.
A legtöbbször délután egy és hajnali egy között üzletelek, míg a többiek inkább késő délutántól elérhetők, ezért általában engem keresnek meg azok, akik még mindig pörögnek az előző éjszakától. Ha valaki délután jön hozzám, és látom, hogy valószínűleg egy percet sem pihent, meg szoktam kérdezni, hogy biztosan kell még neki. De, hogy őszinte legyek, ha nem néz ki túl rosszul, és végig bír mondani egy értelmes mondatot, eladom neki, amit kér. Ha nem tőlem, úgyis megszerzi mástól.
Mivel drágább vagyok másoknál, általában idősebbek járnak hozzám, nem kölykök, akiknek fogalmuk sincs, mit csinálnak. Vannak persze, akik elég gyakran jönnek, és néha aggódom, hogy túlságosan a szer rabjává válnak, különösen, ha valamennyire ismerem őket. De végtére is elsősorban dealer vagyok.”
Aidan Londonban árult korábban ketamint és ecstasy tablettákat
„Nagyjából 50 – 60 állandó vevőm volt, és mindent összevetve nagyjából ezer embernek adtam el drogot. Személyesen nagyon ritkán találkoztam velük, futárokat alkalmaztam. Az árumat az utolsó darabig leteszteltem, mielőtt eladtam, ezért kerestek annyian, mert tudták, hogy kiváló minőséget kapnak a pénzükért.
Magam nem nagyon adhattam tanácsokat a vevőknek, de a futároknak a lelkükre kötöttem, hogy magyarázzák el mindenkinek, erős szerről van szó, amivel óvatosan kell bánni. Nem adhatták át a drogot 16 éven aluliaknak, megmondtam, hogy nyugodtan kérjenek igazolványt attól, aki túl fiatalnak látszik.
Bulikban néha jöttek oda hozzám emberek drogért, de gondolkodás nélkül elküldtem őket, ha úgy láttam eléggé be vannak már állva. Nem akartam, hogy az én lelkemen száradjon valaki ostoba hibája. Ha valaki a tőlem vett drog miatt halt volna meg, 100 százalékig felelősnek éreztem volna magam. Egész hátra lévő életemben azon járt volna az eszem. Ezért árultam például csak tiszta szereket.”
Lucy, aki heroint árult, nem árulta el, hogy pontosan hol működött
„A volt barátomtól vettem át az üzletet, amikor neki börtönbe kellett mennie. Egész nap kint voltam az utcákon a rolleremmel, árultam és lőttem magam. Crackkel is foglalkoztam, de a heroinon könnyebb gond nélkül túladni.
Mindkét szert használtam magam is, aminek azt hiszem nagy hatása volt arra, ahogy a vevőimről gondolkodtam. Rendes voltam velük. A volt barátom utálta a klienseit, annak ellenére, hogy belőlük élt, mert ő maga sohasem használt heroint.
Volt, akit én mutattam be az anyagnak. Nem hiszem, hogy mindenkiből szakadt drogfüggő lesz, aki kipróbálja a heroint. Sok alkalmi használót ismerek, akik csak néha szívnak egy kis barnát. Persze néhányan rácsúsztak a szerre, ők addig fogják használni, amíg mindenük rámegy. Akkoriban, amikor én is drogoztam, nem okozott túl nagy nehézséget, hogy ezt elfogadjam.
Ma már tiszta vagyok, és szenvedélyesen dolgozom az ártalomcsökkentésen. Sokkal nagyobb biztonságra van szükségük azoknak, akik lövik magukat, sokkal több állami forrásra lenne szükség a probléma kezeléséhez. Nem mindenki válik függővé, de akik igen, azoknak segítségre van szükségük. A kormány módszerei, amivel a drogfüggőséget próbálják kezelni, egyszerűen nem működnek.”
Chris ecstasyt, LSD-t és vényköteles nyugtatókat árult Birminghamben
„Nagyjából 30 vevőm volt, akiket jól ismertem. Az LSD más, mint a többi drog, az emberek nem akkor használják, amikor megveszik, hanem valamikor később, úgyhogy nekem soha sem volt gondom szétcsúszott vevőkkel. A szer sajátossága miatt feltételezem, hogy a vevők pontosan tudják, mibe akarnak belevágni. Ennek ellenére, az összes létező tanácsot elmondtam nekik, mert nagyon durva tud lenni az élmény, ha nem érted.
Xanaxot az után kezdtem el árulni, hogy én is használtam egyszer, miközben egy LSD-utazásról jöttem le. Ezzel kapcsolatban megint csak úgy gondoltam, hogy kizárólag azoknak adom el, akik tisztában vannak a kockázatokkal. Mindig beszéltem velük a korábbi tapasztalatikról, és elmagyaráztam nekik, mire számíthatnak, mire figyeljenek oda.
A nyugtató eladását akkor fejeztem be nagyon gyorsan, amikor egyre több ember jött hozzám, hogy a szorongásukra szeretnék szedni. Csakhogy én nem vagyok orvos. A legtöbb dealer, akit ismerek, hasonlóan gondolkodik, igaz ők kis pályákon játszanak, így képesek mindent szemmel tartani. Úgy gondolom, ez már másképp van, ha valaki nagyobb tételben üzletel, és bevétel válik számára prioritássá.”
