A kezdetek az USA elhibázott iraki háborújához köthetőek. A 2003-as inváziót követő káoszban egy harcedzett jordániai szélsőséges, Abu Muszab al-Zarkávi különös brutalitásával tett szert hírnévre. Saját szervezetét 2004-ben Iraki al-Káidának keresztelte át, hűségesküt fogadott Oszáma bin Ládennek, és fő célpontja az amerikai katonák helyett hamarosan a többségi síita lakosság lett. Ő tette hírhedté a lefejezős videókat, amelyeken a sárga kezeslábasba öltöztetett foglyokat (utalva a Guantanamóban őrzött, al-kaidás foglyokra) nem egyszer saját kezűleg fejezett le.
Az Iraki al-Káida a polgárháború elmélyítését célozta, megalkuvás nélkül. Amikor azonban megindult a párbeszéd a szunnita és síita közösség között és javulni kezdett a biztonsági helyzet, a terroristák magukra maradtak. 2006-tól, amikor Zarkávival végzett egy légitámadás, egyre sikeresebb lettek az iraki-amerikai akciók, a szervezet tagsága csökkenni kezdett, az vezetőiket egymás után likvidálták. Az Iraki al-Káida több névváltáson is átment, így lett végül Iraki Iszlám Állam 2006-ban.
Az újjáéledést három fejleménynek köszönhette. Az amerikaiak kivonultak Irakból 2011-ben, így nem volt, aki hatékonyan támadja őket. A magára maradt iraki kormány ismét üldözni kezdte a szunnita kisebbséget, amely jobb híján az Iraki Iszlám Államtól várt segítséget. Végül – és talán ez a legfontosabb – a szomszédos Szíriában az „arab tavaszt” követően kitört a polgárháború .
A terrorszervezet tagjai azonnal megkezdték a szerveződést a szomszédos Kelet-Szíriában, ahol hatalmi vákuum alakult ki az Aszad-rezsim erőinek visszavonulásával. A több száz felkelő szervezethez képest a dzsihadisták harcedzettek, jól szervezettek, ideológiailag elkötelezettek voltak, és ami a legfontosabb: stratégiai terveik is voltak. 2013-ra uralmuk megszilárdult a kőolajban gazdag sivatagi területeken, ezért nevüket is Iraki és Szíriai Iszlám Államra változtatták.
Vissza Irakba
A terrorszervezet figyelme hamarosan ismét Irak felé fordult, ahol folyamatosan romlottak a közállapotok. A szunnita lakosság – a még Szaddamnak nyújtott támogatásáért – ismét kollektív bűnösnek érezhette magát a síiták dominálta hadsereg és rendőrség által. 2014 január másodikán a terrorszervezet meglepetésszerű támadást indított Nyugat-Irakban és napok alatt elfoglalta a szunniták lakta településeket, így Ramadit és Falludzsát. Az iraki biztonsági erők visszavonultak és a válaszcsapáson gondolkodtak. A sok tanakodást a Iraki és Iszlám Állam újabb villámháborúja szakította meg, 2014. június hatodikán mintegy ezer fegyveres jelent meg Moszul kapuinál. Az iraki erők védelme összeomlott, a lakosság fellázadt és a felszabadítóként ünnepelt terroristák pár nap alatt elfoglalták Irak második legnagyobb városát.
Ez volt az az esemény, amely Irakot és a világot is sokkolta. A papíron több mint 30 000 rendőr és katona elfutott (utólag kiderült, fele ennyien sem voltak, a korrupt tisztek a hamis létszámadatokkal jutottak több zsoldhoz), a fegyveresek egészen Bagdadig és az iráni határig eljutottak.
A pillanat adott volt, hogy a terrorszervezet vezetői kikiáltsák a az 1924-ben eltörölt kalifátust, a szervezet nevéből elhagyták az Iraki és Szíria szavakat, maradt az Iszlám Állam. Adnani kiáltványa, amit a szervezet hírügynöksége angolul, oroszul, franciául és németül is közzétett, felszólított minden dzsihadista csoportot, hogy fogadja el az új államot, fogadjon hűséget az új kalifának, és a jövőben az ő akaratának alárendelve működjön.
Bár akkor még nem tudtuk, 2014 nyarán érte el a legnagyobb kiterjedését a terrorszervezet. Jelenléte és céljai szinte példátlan összefogásra sarkallták a régió és a világ országait. Gyakorlatilag minden regionális- és nagyhatalom – igaz néha eltérő aktivitással – célkeresztbe vette az Iszlám Államot.
Veszély Europára
Az Iszlám Állam nagyságrendekkel nagyobb veszélyt jelent Europára, mint korábban az al-Káida. Ennek oka a globalizációban és a generációváltásban keresendő. Az al-Káida központja a távoli Pakisztánban és Afganisztában volt, eljutni ebbe a két országba költséges és feltűnő vállalkozás volt. Szíria nem csak ezer kilométerekkel volt közelebb, de az Európából induló törökországi fapados turistajáratoknak köszönhetően tényleg fillérekért lehetett eljutni a határ közelébe.
A generációs különbséget a közösségi média alkalmazása jelentette. Bin Láden és utóda, Ayman al-Zawahiri „nagypapáknak” számítanak, akik a 1990-es években azzal forradalmasították a terrorizmus kommunikációját, hogy VHS-kazettákat küldtek az al-Dzsaíra tévének egy barlangból nyilatkozva. A Iszlám Állam gurui a 21. század fiataljai, akik a saját korosztályuk nyelvén beszélnek (nem csak arabul, de bármilyen világnyelven), a kor tartalomfogyasztási szokásaihoz alkalmazkodva próbálják elérni a fiatalokat.
A sikeresség persze egy másik kérdés. Sok az a 5 000-10 000 európai önkéntes, aki megfordult Szíriában és Irakban? Igen, sok. Főleg ha Afganisztánnal vetjük össze, ahol tíz év alatt az egész világból nem mentek el ötezernél többen. Ugyanakkor a több mint négymilliós európai, iszlám közösséghez képest elenyésző szám.
Lesz következő születésnap?
Moszul városában az Iszlám Állam az utolsó négyzetkilométereken harcol. Rakkában hetek óta tart az ostrom, a támadók fokozatosan foglalják el a város negyedeit. A „főváros” elvesztésével még maradnak területek a terrorszervezet kezén, de a lendület általános. Hónapok, talán egy év kérdése, hogy a területét elveszíti-e. A gyors felbomlás emlékeztet minket arra, hogy a Iszlám Állam nem azért tudta elfoglalni – kis túlzással – Szíria és Irak felét, mert olyan erős és hatalmas lett volna, hanem azért, mert mind a két országban válság és káosz volt (és van).
Ezért nincs okunk túl sokat reménykedni. A közel-keleti arab országok többsége mély, strukturális válságban van, amelyet az arab tavasz eseményei csak jobban felszínre hoztak. Az országok elitjei nem tudják a választ a jövő kihívásaira, nem tudnak, vagy akarnak szembenézni a meglevő kihívásokkal, nem képesek azokat kezelni.
A Iszlám Állam sikere csak időleges volt, de mint terrorszervezet, talán majd egy újabb név alatt, talán több csoportra szakadva tovább folytatja pusztítását. Európa ebben a konfliktusban mellékszereplő marad, legnagyobb dilemmája az, miként viszonyuljon a konfliktushoz.
Az elmúlt száz évek rossz és jó indulatú beavatkozásai után nincs magától értetődő válasz.
