„Szeretjük az italokat, de nem szeretjük, ha bezárnak minket”

Hogyan látja az Iszlám Állam elleni harcot? Milyen stádiumban van, és kik most a fő szereplői?

Kurdisztánban már a területek 95 százalékáról visszavonultak. Nagyon fontos terület most Moszul, ahol még a területek 25 százaléka az Iszlám Állam kezében van, ezek is körül vannak véve az iraki hadsereg által. Ha valamilyen váratlan esemény nem jön közbe, például a nagyhatalmak nem hátráltatják az előrenyomulást, akkor szerintem 20-25 nap, és teljesen visszaszorul az ISIS. Az már egy másik kérdés, hogy honnan fognak újra előbukkanni, hiszen még nincsenek teljesen felszámolva. Hozzá kell tennem, a terroristák keményen harcolnak, tisztában vannak azzal, hogy más lehetőségük nincs, csak a halál.

Szíriába még betörhetnek.

Lehetséges, de ha innen teljesen kiszorítják őket, az a kurdoknak is nagyon kedvező lesz, mert végre megindulhat az élet Irak és Kurdisztán között gazdasági, politikai és társadalmi szinten. Ne felejtsük el azonban, hogy az ISIS felszámolódásával egy másik probléma fog keletkezni: hova tartoznak a felszabadított területek? Ha a vitatott területeket Irak nem csatolja vissza Kurdisztánhoz, akkor a kurdok erővel fogják visszaszerezni. Erről azonban még korai beszélni.

2014-ben, amikor az ISIS megkezdte az offenzíváját, a regionális kormány elnöke, Maszud Barzani bejelentette, hogy Kurdisztán kiszáll Irakból és önálló államként fog működni. Hogy áll most ez a törekvés?

Ez még mindig fennáll. Bárkit kérdez a kurdok közül, mindannyian szabadságot, függetlenséget szeretnének. Politikai szinten voltak viták, valaki azt mondta, függetlenséget szeretne, más pedig Bagdadhoz akar tartozni. Két hete azonban egyetértés alakult ki a pártok között, és megerősödött a függetlenségi törekvés. Bagdad kénytelen lesz erre igent mondani, mert igazából Irak nincs, hivatalosan létezik csak. Bagdadnak van egy hadserege, aminek a fele az ISIS-ellenes háborúban megsemmisült, Bagdad jóváhagyása nélkül mégsem jöhet létre független Kurdisztán. A kurd vezetők, a politikai pártok folyamatosan kérelmezik a függetlenséget, de mindig mikor ez a törekvés már közeledne a tárgyaláshoz, újabb és újabb akadályokat gördítenek elénk…

A térség középhatalmai, név szerint Törökország és Irán?

Igen. Már 40-50 éve találkozunk ilyen problémákkal. Most például a Szindzsárban akarják egymás ellen uszítani a kurdokat, akik próbálnák párbeszéddel megoldani a problémát, reméljük így lesz.

A kurdok egyáltalán nem egységesek. A két nagy politikai frakció, a Kurd Demokratikus Párt és a Kurdisztáni Hazafias Unió saját hadsereget, rendőrséget tart fent, és a nyilatkozatok eléggé ellenségesek. A 90-es években már volt egy kurd polgárháború.

94-ben kezdődött. Damaszkusz, Bagdad, Teherán és Ankara akkor is konfliktusban álltak egymással, de a kurdok leverése érdekében ötször, hatszor is egyesültek. Damaszkuszban kétszer, Törökországban többször is tárgyaltak, hiába egymás ellenségei, ha a kurdokról van szó, akkor le tudnak ülni egymással, mert ez a kurd téma fertőző betegségnek számít náluk, erre ugranak: Kurdisztánt le kell verni, nem szabad, hogy független kurd állam jöjjön létre a térségben. Ennek a hozadéka lett a kurd polgárháború. Amit mindannyian tanultunk belőle, hogy idáig soha többé nem fajulhatnak el a dolgok, és ebben mindkét nagy frakció egyetért.

Az Iszlám Állam elleni harcuk a világ minden részén szimpatikussá tette a kurdokat. Változott a világ hozzáállása egy jövőbeli kurd állam kikiáltásához?

Valóban kicsit változott. Ha az európaiakat vagy az amerikaiakat nézzük, ők mind a kurdok mellett állnak. Ne felejtsük el, hogy 36-37 konzulátus is van itt Erbilben, a Kurd Regionális Autonómia fővárosában. Sokan hivatalosan is azt nyilatkozzák, hogy támogatják a kurd függetlenséget. A világpolitika mindig változik persze, és emiatt is nagy az óvatoskodás. A magyar kormány például hivatalosan és nyíltan nem tudja támogatni Kurdisztán függetlenségét, de informálisan nem zárkózik el tőle.

Kurdok élnek Törökországban, Iránban, Szíriában és Irakban. A kurdok függetlenségi törekvései elsősorban az iraki területekre, Észak-Kurdisztánra vonatkoznának. Ha ez meg is valósul, a kurdok által lakott területek kétharmada akkor is határon kívülre kerül.

Ez nem baj! Egy konföderációs rendszerben fog működni, úgy mint az Egyesült Államokban. Egy-egy államnak mindene van, pár dologban kell csupán a központtal megegyezniük. Szíriában is már vannak hasonló kantonok és Törökországgal is lehetne beszélni. Ha egyezkedhetne Európával, kapna valamit cserébe, valószínűleg belemenne egy hasonló rendszerbe. Már csak Irán maradt.
Számunkra hatalmas előrelépés lenne, ha Kurdisztán függetlenséget szerezne, de ez még nem jelentené azt, hogy teljesen elválunk Iraktól. Csak hivatalosan ismerjék el, hogy igen, Kurdisztán független. A kurd vezetők többször is mondták, hogy nem azt akarják, hogy hoznak egy ollót és elvágják a kurdokat Iraktól. Továbbra is jó szomszédok maradnánk, szoros gazdasági és politikai kapcsolatokkal, de ehhez békés körülmények között kellene elismerniük a függetlenséget.
Az lehetetlen, hogy az összes kurd terület kapcsolódjon egymáshoz. Ha mai ésszel, a mai külpolitika szerint és az európai normák keretében gondolkodunk, láthatóvá válik, hogy egy Nagy Kurdisztánt lehetetlen létrehozni. Mindenki a saját körülményeihez képest kell hogy függetlenítse magát.

Jelenleg is létezik kurd autonómia, önrendelkezésük van, de a központi költségvetés nyilván folyamatosan sakkban tartja a kurdokat, egyszerűbben: nem kapnak pénzt Bagdadtól. Mennyiben különbözne ez a jövőben? Saját költségvetésük lenne?

Mi már az autonómián túl vagyunk: van hadseregünk, köztársasági elnökünk, külügyminiszterünk. Bagdaddal fenntartjuk a párbeszédet, aminek muszáj is megmaradnia, de egyébként mindent külön csinálunk. Bagdadon keresztül jönnének bizonyos segélyek, segítségek is, de azokat nem adják oda nekünk, ez a nagy baj.
A kérdésre visszatérve: igen, lenne saját költségvetésünk, a saját olajunkat adnánk el, de ehhez meg kell egyeznünk Irakkal. Ha a hasznunk a saját kasszánkba folyna be, az Bagdadnak is jó lenne, hiszen megszabadulna végre a fejfájástól, amitől több évtizede szenved. Azt mondhatná, hogy ott van a saját államotok, intézzetek, amit akartok.
Kurdisztán gazdag olajban, gázban, jól működő mezőgazdasága van, de nem tud kitörni abból a környezetből, amibe Bagdad irányítása alatt belekényszerül.

Kicsit térjünk vissza az Iszlám Állam végéhez. Lát arra reális esélyt, hogy a volt iraki miniszterelnök, a siíta al-Maliki lobbija visszaköveteli azokat a területeket, amelyeket a kurdok kisajátítottak a felszabadításkor? Például Kirkukot, Khanakint.

Minden arab a mai napig ezt követeli. Hiába politizálunk, iszogatunk együtt, mindig ide lyukadunk ki. A legjobb arab barátaim is a területeket követelik vissza, amikor leülünk beszélgetni. Ami jár nekik, az más, de a kurdok erre azt mondják, akkor adjuk vissza nekik a felszabadított kurd területeket, amikor halottak vagyunk.       

Csak kemény háborúban vehetik vissza tőlünk, de ez szerintem nem fog menni.

Nem is fogják megpróbálni?

Persze, hogy meg fogják próbálni. Nagy csaták várnak ránk, de nem a fegyverek szintjén. Barzani elnök nemrégiben is mondta, hogy el szeretnének kerülni minden konfliktust. Mindenki belefáradt már a háborúba, az irakiak, a kurdok, a törökök is. Békés úton kell rendezni: kicsit engednek, kicsit kapnak, ez jár nekik, ez jár nekünk.

Kirkukban nemrég volt egy népszavazás, melyet a kurdok nyertek meg. Tartanak még egy referendumot?

A kurdok követelik, de Bagdad nem akarja. Múlt héten a polgármester bejelentette, hogy az iraki zászló mellé ki kell tűzni a kurd zászlót is, és ebből is vita lett. A türkmének is már a sajátjukat rakták fel. Abadi miniszterelnök azt mondta, hogy csak az irakit lehet kihelyezni, de a kurdok ezzel egyáltalán nem foglalkoznak. Azt mondják, a jogszabályainknak, az alkotmánynak megfelelően cselekedtünk, semmiféle vétséget nem követtünk el.

Milyen a viszony a türkménekkel Kirkukban?

A türkmének mögött Törökország áll. Nyilván agitálják őket. Valamelyik türkmén jóban van a kurdokkal, és van, aki elutasítja őket, mondván, „Erbil felett áll Törökország”. Kirkukban a kurdok kisebbségnek számítanak, ott a türkmének a többség, ha rájuk hallgatunk, akkor Kurdisztán felét már oda kellett volna adni az araboknak és a türkméneknek. Természetesen nekik is vannak jogaik, ezt el kell ismerni, de tárgyalópartnerként kellene viselkedniük, másképpen ott is kitör a háború.

Borzasztó nagy gazdasági válság van Kurdisztánban, kevesen kapják meg a fizetésüket, hónapokat késnek a bérek, a kifizetések, az ismerőseim egyre kisebb lakásokba költöznek. Hogy látja, milyen feltételek mellett tud javulni ez a helyzet?

Hivatalos forrásokból tudom, hogy több mint 2 millió menekült van most Kurdisztánban, az ő ellátásuk egyharmadát finanszírozzák segélyekből, a többit a saját pénzeikből fizetik a kurdok. Ezen kívül a 7000 km-es fronton utakat, 120 ezer katonai támaszpontot építettek, 180-200 ezer pesmergát látnak el, amit mind fizetésekből finanszíroznak. Ezt hivatalosan nem mondhattuk el, de most már nem titok. Ezt mind az emberek fizetéséből veszik ki, 10 százalékát az egyikéből, 20 százalékát a másikéból, ebből tudják állni a háború költségeit. Nem várnak arra, hogy Amerika, vagy Bagdad mikor ad nekünk pénzt. A segély is, ami jön most Irakba, Bagdadon keresztül jön. Kurdisztán attól szenved a legjobban, hogy Bagdad vagy nem adja oda ezeket, vagy csak 3 hónap elteltével adja, vagy kiveszi belőle a fontosabb, hasznosabb dolgokat. A kurdok ezért is használnak az 50-es években készült tankokat, amelyek már 3-4 háborút is láttak.

Nem rosszak ezek a tankok egyébként.

Az orosz tankokhoz most segítséget kérnénk, azt üzentük nemrég a kelet-európaiaknak, hogy ne pénzt, elavult fegyvereket küldjenek, a lőszerek is csak állnak a raktárban. Inkább küldjenek szakembereket, akik megjavítják a tankokat.

Ne felejtsük el, hogy a Moszulba vezető egyetlen kapu tőlünk nyílik, és minden ami hozzánk beérkezik, átmegy Moszulba, ami nagy pénzeket hoz nekünk. Nálunk Kurdisztánban például van 4-5 cementgyár, ami egész Moszult el tudja látni. Az egész várost ujjá kell építeni, és ehhez mindent tőlünk fognak venni, nem a törököktől, nem Irántól. Mi vagyunk a legközelebb, 80 kilométerre, mindent oda tudunk vinni. Nemcsak nyersanyagot az építéshez, de akár az enni- és innivalót, a ruhákat is.

Azt látom, hogy az arab tavasz után, illetve a szaúdiak hatására az iszlamista pártok mindenhol nagyon erősek, kivéve Kurdisztánban.

Kurdisztánban az iráni határ menti favakban elég erősek az iszlamisták, de nem annyira, hogy befolyásoljanak minket itt a városokban. Alapvetően a kurdok nem szeretik a vallási nyomást, nincs bennük hajlandóság bármit is tenni a vallás nevében. Ha elmész egy családhoz és a vallásról kezdesz el beszélni, azt fogják mondani, hogy hagyjál békén, menjél ki. Alapjában véve Kurdisztán és a kormánya szekuláris, ez a legfontosabb. Ha bemész egy kávézóba Erbilben, és elkezdesz az iszlámról beszélni, senki nem fog rád figyelni. De ha egy meztelen színésznőről kezdesz el áradozni, akkor mindenki felfigyel, és mindjárt százan lesznek körülötted. Ez a szabadság itt megvan, de nincs meg sem Arábiában, sem Iránban.
Mi szeretjük az italokat, Szulejmániában szinte minden sarkon lehet inni, de nem szeretjük, ha bezárnak minket. Inkább a bezártság az, amitől robbanthat a nép.