Az igazi fenyegetést a kelet-európai térségre nem az orosz nyomás jelenti, hanem a demokrácia visszaszorulása.
Ezt Florian Bieber, a grazi egyetem kutatója mondta a Financial Timesnak, levonva a tanulságokat a vasárnapi szerb választásról.
És tényleg, elég, ha megnézzük a környező országokat. Lengyelországban és Magyarországon kifejezetten lendületesen épül le a politikai ellenzék és veszi át a helyét a szuverén demokráciák putyini mintája. A szuverén demokrácia kifejezést Vladislav Surkov, Putyin szürke eminenciása találta ki a kétezres évek elején. A hozzá társított jelentés az, hogy Oroszországban demokrácia van, csak mások a szabályok, mint máshol a világban. Például, hogy egy szuverén demokráciához nem kell ellenzék. Erős ellenzék legalábbis semmiképp.
Nem kicsit
Alekszandar Vucsics szerb miniszterelnök vasárnap megnyerte az elnökválasztást. Nem kicsit, hanem vagy 40 százalékponttal. Vucsics az előzetes eredmények szerint a szavazatok 55 százalékát kapta meg, legkomolyabb ellenfele, a volt ombudsman Szasa Jankovics kicsivel több, mint 15 százalékát.
Vucsics számára eleve nem az volt a kérdés, hogy megnyeri-e az elnökválasztást, hanem hogy mennyire nyeri meg. Fontos volt, hogy már az első fordulóban megszerezze a szavazatok több mint 50 százalékát, mert így el tudta kerülni, hogy a második fordulóban feltűnjön egy vele szemben esélyesnek látszó ellenézki jelölt. Szerbia demokratikus történelme során egyébként mindig a második fordulóban dőlt el az elnökválasztás. Utoljára Szlobodan Milosevics nyert az első fordulóban.
Ráadásul szinte a semmiből erősödött meg annyira, hogy a centrális erőterét még Orbán Viktor is megirigyelné.
Vucsics győzelmével kapcsolatban az első fontos kérdés, hogy miért kellett egyáltalán elindulnia az elnöki posztért. Szerbiában ugyan közvetlenül választják az elnököt, és ő jelöli a miniszterelnököt, de a pozíció hasonlít a magyarra: inkább ceremoniális szerep, miközben a valódi hatalmat a kormányfő gyakorolja.
De az a helyzet, hogy Vucsics Szerb Haladó Pártjában (SNS) egyszerűen nem találtak még egy olyan embert, aki magabiztosan meg tudta volna nyerni a választást. Az eddigi elnököt, Tomiszláv Nikolicsot nem tudták elindítani, egyszerűen alkalmatlan volt egy újabb ciklusra, ráadásul Vucsicsnak elég sok munkája volt abban, hogy kifúrja az SNS vezetéséből.
Vucsics ambíciói határtalanok, ezért a legvalószínűbb az, hogy szerbia hamarosan prezidenciális rendszerré alakul, ahol Vucsics nem csak a gyakorlatban határozza majd meg elnökként a kormány politikáját, hanem elméletben is. Ugyan az SNS jóideje elég erőteljesen építi a saját klientúráját Szerbiában, Vucsics mostani brutális győzelme azt jelenti, hogy a párt a korábbi állampárthoz hasonlóan a legutolsó emberig meghatározhatja, hogy ki kapjon meg állami pozíciókat.
Az Magyarországon nem nagyon fog kiderülni, hogy Orbán önmagában mennyire népszerű jelölt, hiszen sem a köztársasági, sem a miniszterelnököt nem közvetlenül választjuk. Vucsics számára pont ezért jelent nagyon komoly személyes felhatalmazást az, hogy ekkora arányban győzött.
Káros kötekedés
És miközben Orbán Viktor az ellenálló szerepét vette magára az Európai Unióban, Vucsics ennél sokkal ügyesebben egyensúlyozik. Kérdés, hogy meddig fogja tolerálni az EU, az Európai Néppárt, vagy épp Angela Merkel azt, hogy Orbán belülről bomlasztja az uniót.
Vucsics viszont úgy van jóban az Európai Unióval és a Nyugattal, hogy közben Kínával és Oroszországgal is kifejezetten jó a kapcsolata. A politikája nagyjából olyan, mint amilyennek a személyiségét leírják: bipoláris. Vucsics hangulata a hozzá közel állók szerint a hurráoptimizmus az önsanyargató cinizmus között változik. Amit egyébként nem is fél titkolni. Itt van rögtön az egyik reklámja a mostani kampányból.
Az látható benne, ahogy egy kocsmában az emberek megpróbálnak arra inni, hogy Vucsics alatt semmit nem fejlődött Szerbia. De Vucsics ott áll a pult másik végén és higgadtan elmagyarázza nekik, hogy nincs igazuk, Szerbia jó úton halad, majd sorolja a számokat és az eredményeket. A végén közösen hallgatják, hogy a tévében a fociszurkolók hangosan üvöltik, hogy “Vucsics buzi!”. Erre a kocsma vendégei igenlően koccintásra emelik a poharukat, mire Vucsics csak megrázza a fejét és értetlen arcot vág. És ez nem egy ellenzéki kampányfilm, hanem Vucsics saját reklámja. Nincs olyan politikus Kelet-Európában, aki ezt az öniróniát ilyen magabiztosan megenged(het)né magának.
Ez a bipoláris hozzáállás megjelenik abban is, hogy Vucsics egyszerre sürgeti az EU-csatlakozást és vásárol fegyvereket Oroszországtól. Egyszerre nyugatbarát és nyugatellenes politikus. A kényes egyensúlyt pedig eddig képes volt megtartani.
A háttérben megbúvó orosz szál
Érdemes megnézni azt is, honnan indult el Vucsics a politikában. A fiatalon sakkbajnokként és tehetséges jogászként ismert Vucsics tévés újságíróként dolgozott a boszniai Paleban, ahol akkor Radovan Karadzsics volt az úr. Itt lépett be a Szerb Radikális Pártba, a Szerb Haladó Párt elődjébe. Vucsics nemcsak radikális nacionalista volt, de később Szlobodan Milosevics információs minisztere is. Fontos szerepe volt abban, hogy egy rakás olyan újságot bezárasson, amelyek kritikusak voltak a háborúval szemben. Sőt, felvetődött a szerepe Szlavko Csuruvija újságíró megölésében is, akit az állambiztonság végzett ki.
Ebből az időszakból egy kifejezetten híres idézet van még, ami később elkíséri Vucsicsot. Egyébként is híres az erősebb odaszólásairól, de 1995-ben konkrétan azt mondta az albánokról, hogy
De azóta is lelkesen siptározza az albánokat.
Erőember
Innen sikerült magát odaáig felküzdenie, hogy mostanra a Nyugat benne látja azt az erős politikust, akire Szerbia és a Balkán stabilitásához szükség van. A kampányban találkozott Angela Merkellel és Vlagyimir Putyinnal is.
Pedig a kampány nem volt visszafogott. Az SNS körülbelül akkora lendülettel esett neki az ellenzéknek, mint az Magyarországon a Fidesz teszi, csak itt a vádak erősebbek egy kicsit. Szasa Jankovicsot, a legkomolyabban vehető ellenzéki jelöltet konkrétan gyilkossággal vádolták meg, miután a korábbi szobatársa az ő pisztolyával ölte meg magát. Az ellenzék pedig uszítással és háborús hergeléssel vádolta Vucsicsot.
Vucsics győzelemhez kellett, hogy egyszerre legyen képes visszaszorítani a nyugatellenes, de nála szélsőségesebb erőket (amihez jól jött a radikális múltja), és legyen képes legalább részben megnyerni a nyugatias értelmiséget, valamint az Európai Unió támogatását.
Ha csak a számokat és a következő pár év várható politikai apátiáját nézzük, Szerbia papíron még Magyarországnál is nyomasztóbb hely lehet. De érdekes lesz megnézni, hogy Vucsics képes lesz-e a gyakorlatban egypártrendszerré alakítani Szerbiát úgy, hogy közben még a Nyugat is támogatja. Ha sikerül elkerülnie a CEU-ügyhöz hasonló, a Nyugatot nyilvánvalóan provokáló lépéseket, Vucsics lehet a régió jó Orbán Viktora.
