Már tavaly októberében nyilvánvalóvá vált, hogy a két ország nincs egy állásponton olyan regionális problémákat illetően, mint a szíriai háború, vagy az Iránnal való viszony, de azóta kiderült, hogy mindkettőjüknek vannak politikai, gazdasági és katonai érdekeltségei az afrikai kontinensen is.
Dzsibuti, Szomália, Eritrea és Etiópia Afrika szarvában stratégiailag fontosak Kairó számára, mivel lehetővé teszik, hogy Egyiptom bebiztosítsa magát a Vörös-tengeri területeken és a Nílus forrásvidékén, valamint, hogy továbbra is hozzáférhessen az éves részesedéséhez a Nílus vizéből. Ugyanakkor Eritrea már bejelentette, hogy gátat épít, melynek hatása drasztikus lehet a folyó vízhozamától függő egyiptomi mezőgazdaságra. A két ország között kifejezetten feszült a helyzet, melyet tovább bonyolít, hogy Szaúd-Arábia is szeretné növelni a jelenlétét a fenti országokban.
Szaúd-Arábia ellenségei megosztására is törekednek (Libanonnal és Egyiptommal is feszült a viszonya), valamint igyekeznek bebiztosítani az élelemellátását, azzal, hogy mezőgazdasági projekteket finanszíroznak a Nílus medencéjének vízben és termőföldben gazdag országaiban.
Irán látja el fegyverrel a húti lázadókat Jemenben. Szaúd-Arábia pedig abban reménykedik, hogy Jemen segítségére lehet a hútik legyőzésében és a régi kormányhatalom visszaállításában, ezért katonai bázis létrehozásában mesterkedik a Jemennel határos Dzsibutiban. A szintén a Vörös-tengerrel határos Szudán múlt évben már felszámolta a kapcsolatait Iránnal. Dzsibuti rijadi nagykövete, Dia-Eddin Szaid Bamakhrama azt nyilatkozta még múlt márciusban, hogy az országának regionális vizei
biztonságosak és megfigyelés alatt állnak, nem engednek utat az olyan iráni kísérleteknek, melyek fegyverrel látnák el a hútikat Jemenben.
Nyilvánvaló volt, hogy Szaúd-Arábia az afrikai országok irányába tesz majd politikai lépéseket, amikor Szudánhoz hasonlóan Dzsibuti és Szomália is megszakította Iránnal a kapcsolatait, miután Teheránban 2016 januárjában tüntetők támadták meg a szaúdi nagykövetséget. Hogy megerősítse gazdasági érdekeltségeit, a királyság növelte – főként mezőgazdasági – befektetései mértékét a bőséges vízzel és termőtalajjal rendelkező Nílus-medencében, különösen Szudánban és Etiópiában.
Az Afrikai Unió egyik anonimitást kérő tisztviselője arról számolt be az Al-Monitornak, hogy aggodalommal figyelik az Unió és az arab országok között kibontakozó kapcsolatokat:
Bár vannak lehetőségek az együttműködésre és a tevékenységeink összehangolására, aggódunk, hogy a befolyásért vívott arab csatározás az afrikai területekre is rányomja a bélyegét, és a diplomáciai közeledés szövetségek kialakulásához és köztük egyre nagyobb feszültséghez vezet majd. Az Afrikai Unió az európai gyarmatosítást követően olyan politikai munkatervet alakított ki, hogy elkerülje a befolyásért való küzdelmek újbóli fellángolását, ugyanakkor profitálni tudjon az afrikaiak számára nyújtott arab segítségből.
A tisztviselő novemberben részt vett az arab-afrikai csúcstalálkozón Egyenlítői-Guineában, ahol nyilvánvalóvá volt, hogy Egyiptomnak és az Öböl menti államoknak élesen különböző elképzeléseik vannak az afrikai helyzetet illetően. Marokkó nyugat-szaharai követeléseit támogatva, valamint tiltakozásul a marokkói megszállás alatt állló Szaharai Köztársaság jelenléte miatt ugyanis az Öböl menti államok visszavonták a részvételüket a csúcson. A visszalépő országok Marokkó, Omán, Szaúd-Arábia, Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek, Jemen, Szomália és Katar voltak, ellentétben Egyiptommal, aki részt vett a találkozón.
Az Öböl menti államok most együttműködnek Marokkóval, akinek igen jó kapcsolatai vannak Észak- és Nyugat Afrikában, magyarázza az Afrikai Unió tisztviselője.
Ez az egyetlen oka annak, hogy Marokkó vissza szeretne lépni az Afrikai Unióba. Nem meglepő, hogy Egyiptom elutasítja Marokkó kérelmét, és Kairó úgy tartja, az ő áldása nélkül senki nem vehet részt az afrikai-arab partnerségben. A politikai megfigyelők eltérő véleményen vannak arról, hogy mi táplálja az egyiptomi-szaúdi ellenségeskedést az afrikai országokban, illetve, hogy milyen lehetséges következményekkel jár majd az erőfitogtatás.
Hani Raszlan, az Al-Ahram Politikai és Stratégiai Tanulmányok Központjának Szudánnal és a Nílus-medencével kapcsolatos programjának feje szerint Szaúd-Arábia afrikai előrenyomulása egyfajta politikai megtévesztésnek is tekinthető:
Kairó nem csinált ügyet a rijádi befektetésekből, hogy az ország mezőgazdasági stratégiája keretében a saját területein kívül, az afrikai kontinens államaiban is terjeszkedett, hiszen minden államnak megvan hozzá a joga, hogy védje az érdekeltségeit. Szaúd-Arábia víz és termőföld alapú befektetései a Nílus völgyi államokban azonban egy olyan stratégia részei, melynek Egyiptom izolálása a célja, és hogy elhanyagolhatóvá tegye az egyiptomiak félelmeit és aggodalmait. Az, hogy Szaúd-Arábia rendkívül magas szintű delegációt küldött a Nagy Etióp Újjászületés Gáthoz tavaly decemberben, ami még mindig vita tárgyát képezi Kairó és (az etióp főváros) Addisz-Abeba között, egyenértékű azzal, hogy a szaúdiak Etiópia mögé álltak a gát kérdésében, annak ellenére, hogy a víz problémája nemzetbiztonsági probléma Egyiptom számára, fejti ki Raszlan.
Adel Nabhan, az Afrika-tanulmányokban jártas politikai kutató szerint az Öböl menti államok afrikai befektetései, ha jó oldaláról fogja meg a dolgot, még Egyiptom javára is válhatnak, különösképpen azért, mert a bicegő egyiptomi gazdaság nem tudja segélyekkel és befektetésekkel ellátni az afrikai államokat, ellentétben a Királysággal.
Bár a nemzetközi kapcsolatok létrejöttét is önös érdekeltségek irányítják, az már elfogadhatatlan, ha a felek olyan érzékeny ügyet használnak fel céljaik eléréséhez, mint az ivóvíz problémája, még ha a szaúdi-egyiptomi érdekütközésről is van szó, mondta Nabhan.
Helmi Saravi, a kairói Arab és Afrikai Kutatóközpont vezetője úgy látja, hogy Szaúd-Arábia, a Közel-Kelet legnagyobb hatalmaként Afrikában is vezető szerepet akar betölteni, főként gazdasági- és katonai-koordináció terén. „Ez rávilágít arra, hogy Kairó és Rijád között a vezetői szerep birtoklásáról forog a vita.”
Kairó idáig csupán diplomáciai lépésekkel válaszolt a szaúdi előrenyomulásra, így próbálta előmozdítani, illetve megerősíteni Egyiptom afrikai jelenlétét. Az egyiptomi elnök, Abdel Fatah asz-Sziszi decemberben vendégül látta Dzsibuti elnökét, Iszmail Omar Guellehet, többrétegű együttműködési megállapodást írtak alá és tárgyaltak a Vörös-tengert érintő biztonsági koordinációs tevékenységéről is.
Sziszi Ugandába is ellátogatott december 18-án, ahol az Afrika szarvát és a Nílus völgyét érintő béke és a biztonság előmozdításának ügyéről tárgyalt. Kairó továbbra is a békés diplomácia mellett kötelezi el magát és megelégszik azzal, hogy diplomáciai üzenetekkel hangsúlyozza Egyiptom szerepét az afrikai kontinens több államában. Az egyiptomi-szaúdi befolyásért folytatott versengés ugyanis könnyedén egy közel-keleti véres konfliktusba csaphat át, ahol az össze arab állam egymásnak esik. Vagy Szaúd-Arábia vezetésével, valamint Iránnal és Törökországgal az élen ront egymásnak a két tábor.
