Noha az osztrák köztársasági elnök szerepe inkább ceremoniális, a választásnak két okból is fontos tétje van. Az egyik, hogy az osztrák szavazók részben véleményt mondanak majd az ország Európához kötődő viszonyáról, amikor az EU-párti Van der Bellen és az euroszkeptikus Hofer közt választanak. Ami fontosabb lehet, hogy a választás előszele lehet a parlamenti választásoknak, mivel az osztrák elnök feloszlathatja a törvényhozás alsó házát, amivel korábban maga Hofer fenyegetőzött is. A jelenlegi helyzetben ezen a választáson az FPÖ-nek lenne a legnagyobb esélye a győzelemre, így ők kaphatnák meg a lehetőséget arra, hogy többséget biztosítsanak maguknak a parlamentben. Ezen felül az sem kizárt, hogy az eredetileg 2018-ra tervezett parlamenti választásokig kitart a jelenlegi osztrák kormány és az FPÖ csak ez után tud igazán jelentős tényezővé válni az osztrák politikában.
Koalíciós partnerként a Szabadságpártnak már van tapasztalata a jobbközép ÖVP-vel, de tartományi szinten már született megállapodás a szocialisták és a szélsőjobboldali párt között is. Az FPÖ közeledése a hatalomhoz viszont azt eredményezte, hogy párt retorikája és politikája is közeledett a mainstreamhez, vagyis egy esetleges FPÖ győzelem esetén korai lenne kongatni a vészharangot, mert egyrészt a Szabadságpárt továbbra is koalíciós partnerére lenne utalva bármelyik párt is legyen az, ráadásul az FPÖ eddigi kormányzati kísérletei mind tartományi, mind pedig országos szinten kudarcba fulladtak.
Kormányra készülve szembementek saját programjukkal
Anthony J. McGann és Herbert Kitschelt kimutatták, hogy 1989-ben az FPÖ szavazóinak domináns része gazdaságilag liberális felfogású volt, a párt antiszemitizmusa és idegenellenessége háttérbe szorult, és minden foglalkozási csoportból nagyjából hasonló arányú szimpatizánst vonzottak. A párt 1985-ös salzburgi programja pontosan ezt az irányt képviselte, ezt a párt egykor ikonikus vezetője, Jörg Haider a megválasztása után formálisan meg is tartotta, azonban a kampányokban inkább rövidtávú cselekvési tervek váltották fel a pártprogramot.
McGann és Kitschelt ezt úgy magyarázza, hogy a radikális jobboldali pártoknak vonzaniuk kell a kisvállalkozókat, azokat, akik a munkaerőpiacon inaktívak, és a kétkezi dolgozókat. Ennek megfelelően egy olyan programkeverékre van szükségük, amely egyiküket sem taszítja el a párttól. Ez ellenzéki szerepből kényelmesebben kivitelezhető, ám az FPÖ 1994-ben már kormányzati szerepre készült; a lehetőséget pedig 2000-ben kapták meg, amikor Wolfgang Schüssel Osztrák Néppártjával (ÖVP) koalícióban kerültek kormányra. Az akkori Schüssel-kormány nulla deficites költségvetés elérését tűzte ki célul, amit az FPÖ sosem támogatott teljes szívvel, így a gazdasági kérdések miatt alakult ki a legnagyobb szakadék a két fél között. A választási kampány során az FPÖ több programpontjával ellentétben álló neoliberális intézkedést ígért be az ÖVP-vel kötendő koalícióra készülve, szembemenve saját, a „kisember” védelmét célzó társadalmi politikával és adóreform-tervezetével. Koalíciós létezésük másik hozadéka, hogy lépéseket tettek a munkásszervezetek meggyengítésére és szerepük visszaszorítására a gazdasági kormányzásban. Itt a legtöbb feszültséget az szülte, hogy ekkora a párt szavazóinak 47 százaléka a kétkezi munkások közül került ki, akik számára kevésbé volt vonzó a neoliberális gazdaságpolitikai irányvonal.
A koalíciós kormány a két fél közötti feszültségek miatt 2002-ben szétszakadt, az új választások eredménye pedig az ÖVP (Osztrák Néppárt) megerősödéséhez, valamint az FPÖ gyengüléséhez vezetett, így az újra létrejövő koalícióban Schüsselnek sokkal erősebb pozíciói voltak, az FPÖ lényegében az ÖVP neoliberális reformjainak felgyorsítására iratkozott fel. A koalíció 2005-ben szakadt meg, ezután a Haider kiválásával alapított, libertariánusabb és az idegenekkel szemben is mérsékeltebb Ausztria Jövőéért Liga (BZÖ) biztosította a többséget.
A Szabadságpárt 2011-es programja az alacsony adók, a kis- és középvállalkozások támogatása, és a piacgazdaság mellett érvel; szerintük így lehet biztosítani az állampolgárok tehermentesítését és azt is, hogy az emberek keményen dolgozzanak.
így gazdaságpolitikájukat kevésbé kell a „kisember” megsegítésére kihegyezni. Az FPÖ programja így mára gazdaságilag gyakorlatilag csak az EU által kötött szabadkereskedelmi egyezmények ellenzésében tér el az ÖVP képviselte irányvonaltól.
A kormányzati sikertelenség iskolapéldája: Karintia
Jörg Haidert 1986-ban választották meg az FPÖ elnökének, aki később több mint tíz éven át volt egy osztrák tartomány vezetője. Haider volt az, aki a pártot a szélsőjobboldali populizmus irányába tolta el, ami legfőképp Karintiában tette népszerűvé a Szabadságpártot. Ennek a tartománynak a kormányzójaként mutathatta be a pártelnök azt, hogy milyen lenne egy általuk kormányzott Ausztria. Jörg Haidert már 1989-ben Karintia tartomány kormányzójának választották, bár ez még rövid életű próbálkozás volt, mivel 1991-ben, miután a náci Németország foglalkoztatási politikáját méltatta, le kellett mondania. 1999-ben azonban újraválasztották, egészen 2008-as haláláig vezette a tartományt.
Ahogy az első ábrán is látható, Haider eredményei Karintia kormányzójaként gyakorlatilag lekövették Ausztria gazdasági fejlődését, így ebből a szempontból nem tudott semmi komolyat felmutatni. Azonban emellett Karintia lett az egyetlen osztrák tartomány, ahol a lakosságszám csökkent, valamint hihetetlen mennyiségű adósságot halmoztak fel kormányzósága alatt.
A felvett kölcsönöket konkrétan arra használták Haiderék, hogy az adófizetők pénzén szavazatokat vegyenek.
A New York Timesnak 2010-ben a Szociáldemokrata Párt tagja, Herwig Seiser azt mondta, hogy Karintia adóssága miatt (ami akkor 2,5 milliárd euróra rúgott), elkerülhetetlenek voltak a súlyos költségcsökkentések a tartományban.
Az egyik legfontosabb hagyatéka Jörg Haidernek az úgynevezett Hypo Alpe Adria-ügy. A Hypo bank a szövetségi és a karintiai kormány kezében volt, amit gyakorlatilag teljesen kifosztottak. A Hypo Alpe Adriából milliók tűntek el balkáni országokban végrehajtott ingatlanfejlesztési projektekben, Lichtensteinbe történő gyanús átutalásoknak is nyoma van (Elesa Zehndorfer szerint ebből finanszírozta Haider az FPÖ-t, magát, és követőit), valamint egy könyvelő hat millió eurót kapott egy tartalmat nélkülöző jelentésért. Zehndorfer szerint a Haider házi bankjaként is nyilvántartott Hypo Alpe Adria már az 1990-es évek elején gyanús ügyletekbe keveredhetett, a New York Times állítása szerint azon pénzek tisztára mosásában segédkezett, amit egyesek a Horvátországnak a balkáni háborúk során eladott fegyverekből kerestek.
Zehndorfer állítása szerint a fentebb már említett balkáni terjeszkedéshez, valamint a bank egyéb befektetéseihez Haider Karintia állam terhére biztosított pénzügyi fedezetet anélkül, hogy a szövetségi államot megkérdezte volna, tehát az ausztriai adófizetők feleltek a bank esetleges csődjéért. A Bayerische Landebank 2007-ben, Haider hathatós közreműködésével megvette a Hypo-t, a német bank 2 év alatt 3,6 milliárd eurót vesztett az üzleten. A Hypo 150 millió eurós befektetésén, melyet egy luxushotelbe pumpáltak, 100 milliót bukott a Bayer LB. Az osztrák állam végül 2009-ben vásárolta vissza a bankot, ez után az osztrák adófizetők lettek felelősek a Hypo Alpe Adria 12-19 milliárd eurós kintlévőségeiért, illetve Haider és csapata fosztogatásáért.
Az ügy óta több, a Karintiai Szabadságpártban korábban szerepet vállaló személyt elítéltek, hozzájuk csatlakozott a Bayer LB korábbi vezérigazgatója Haider megvesztegetéséért, valamint a Hypo korábbi vezérigazgatója, Haider jó barátja, Wolfgang Kuelterer.
A korrupciós ügyek hatására 2013-ban a Szociáldemokraták nyertek a tartományi választásokon, megtörve a karintiai Szabadságpárt korábban több, mint egy évtizedig tartó hatalmát, ami a letartóztatottak számán kívül kevés nyomot hagyott maga után.
Ellentmondásos EU-politika
Az FPÖ Európa-politikáját tekintve meglehetősen gyakran változtatta álláspontját: az 1950-es évektől kezdve Európa-pártibb volt a két fővonalas pártnál, majd akkor váltott euroszkepticizmusra, amikor 1989-ben az SPÖ-ÖVP koalíció benyújtotta az ország tagsági kérelmét. A pártnak azonban koalícióra kerülve 2000-ben fel kellett adnia Európa-ellenességet, mivel az osztrák elnök csak ebben az esetben volt hajlandó kinevezni a kormányt. Ez McGann és Kitschelt kutatása alapján szintén csapás volt az Osztrák Szabadságpártnak, tekintve, hogy 1999-re szavazóinak pont a párt EU-ellenessége volt a legvonzóbb.
Ebben komoly szerepe lehet annak, hogy az 1990-es évek elején az európai integráció felé vezető úton több mint százezer munkahelyet vesztett Ausztria az állami ipari szektorból. A helyzetet a balkáni háborúk elől menekülők és egyéb kelet-európai munkások érkezése tovább rontotta. Az európai integráció ugyan a modern tudással rendelkező, innovatív szakmákban dolgozóknak pozitív változásokat hozott, azonban az érintett iparágakban dolgozó kétkezi munkásoknak kevésbé,
Az első ÖVP-FPÖ kormány szakadásában annak is komoly szerepe volt, hogy az FPÖ vehemensen ellenezte az Európai Unió keleti bővítését, Wolfgang Schüssel azonban nem. A 2002-es választások után azonban az újonnan a koalícióba belépő Szabadságpártnak ezt az elvet is fel kellett adnia. Későb a koalícióból kikerülve FPÖ gond nélkül folytathatta a szavazatmaximalizáló populista, EU-ellenes kampányát: a párt 2005 után ismét a munkásosztály felé való nyitással kezdte népszerűségének visszaszerzését, az EU-ellenesség újbóli felerősödése emiatt is tűnt logikus lépésnek.
Mára sokat puhult azonban az FPÖ EU-stratégiája, Norbert Hofer például már csak feltételekkel szorgalmazna népszavazást Ausztria uniós tagságáról: az egyik Törökország felvétele, a másik pedig, hogy ha a Brexitre adott válasz az Európai Unió centralizációja lenne, ám jelenleg egyiknek sincsen politikai realitása. A Törökország és az EU közötti csatlakozási tárgyalások gyakorlatilag évek óta nem haladnak, az EU jövőjéről pedig jelenleg 27 tagállamnak 27 különböző elképzelése van, így az Európai Unió centralizációjához szükséges szerződésmódosításról való megállapodás esélye sem túl jelentős a közeli jövőben.
Ő sem hagyhatja azonban figyelmen kívül azt a ténye, hogy az osztrák társadalom több mint 60 százaléka továbbra is erősen támogatja az uniós tagságot, a Brexit után pedig nyolc százalékponttal visszaesett a kilépést pártolók osztrákok aránya.
Szétmállik az osztrák pártrendszer
A fentiek tükrében a szélsőjobb ausztriai győzelme az eddigi tapasztalatok alapján – akár az FPÖ gyengüléséhez vezethet, mivel a kormányzás felelőssége kizárja a kampányban használt populista elemek nagy részének bevezetését, ami pedig marad, azok inkább szimbolikus lépések lehetnek majd, főleg a migráció területén. Valószínűleg Hofer sem fogja idő előtt feloszlatni a törvényhozást s habár a Szabadságpart 2018-ban is esélyes lesz a győzelemre, de kormányra kerülve a mozgástere annyira beszűkülhet, hogy az osztrák szavazók ismét elpártolhatnak a szélsőjobboldaltól. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azonban, hogy a mostani elnökválasztás pillanatkép is egyben a szétforgácsolódott a jobbközép és a balközép hagyományos nagykoalíciós együttműködésére épülő, II. világháború óta működő osztrák politikai rendszerről. Mind a szélsőjobboldali Hofer, mind a zöld liberális van Der Bellen személye a mainstream politikai pártok elutasítottságát, és az újfajta politikai megoldásokra való igényt jelképezi Európában a 2017-es francia és német választások közeledtével.
