Az Iszlám Állam létezése óta számos területen hozott olyan változásokat, amellyel az egész világot meg tudta lepni. Az legemlékezetesebbek ezek közül azok a propagandavideók, amelyek megdöbbentő minőségben mutatnak be lefejezéseket vagy kivégzések más brutális módjait. Az ilyen felvételek értelmezése a nyugati világban meglehetősen sekélyesre sikeredett, a leggyakrabban elhangzott érv általában az, hogy a terrorszervezet így akar bekerülni a hírek, így akar nyilvánossághoz jutni.
A brutális videók valójában nem nekünk, hanem a Közel-Keletnek szólnak, elsősorban azoknak az országok tévénézőinek, ahol az Iszlám Állam már jelen van, vagy készül megjelenni. A kivégzések túlnyomó többsége szíriai, kurd vagy iraki áldozatokat mutat, az ő haláluknak már nincs hírértéke nyugaton. Csak addig figyelünk ezekre a hírekre, amíg egy holland, brit vagy amerikai túszt mutat a kamera.
A kivégzős videók célja valójában a helyi lakosságok és a biztonsági erők tagjainak a terrorizálása, mintegy jelzése annak, hogy mi vár rátok, ha az uralmunk alá kerültök, mi vár ránk, ha ellenünk harcoltok. És ez a fajta információs vagy pszichológiai hadviselés rendkívül hatékony, ami a szíriai és iraki menekültek történetei is jól mutatnak. Az észak-iraki Moszul város környékéről elmenekült családok beszámolóiból kiderült, hogy ők személyesen sosem találkoztak a vérszomjas dzsihadistákkal, elég volt hallaniuk arról, hogy közelednek és legszűkebb motyóikkal már neki is vágtak a következő település, majd a kurd vagy iraki kormányerők által ellenőrzött vidékek felé.
Az öngyilkos merénylők forradalma
Ehhez hasonló, de még halálosabb hatása van Iszlám Állam az öngyilkos merénylőinek. Ezt a fajta gyilkolási módot nyilván nem ők találták ki, a modern kori történelemben szervezetten először a tamil felkelők alkalmazták a harcmodort Sri Lankán, majd a libanoni Hezbollahnál és a palesztin szervezeteknél is megjelent. Az öngyilkos merényletek az al-Káida terrortámadásaiban aztán főszerepet kaptak, Nairobiban az amerikai nagykövetség alatt, majd New Yorkban és Washingtonban eltérített repülőgépekkel támadtak. Ez már minőségi változást jelentett a korábbi évtizedekhez képest, ám a 2001 utáni amerikai beavatkozásokra adott válaszokban már mennyiségi változást láttunk.
Fontos azonban hozzátenni – és ez a tendencia szinte egészen az Iszlám Állam megjelenéséig kitartott –, hogy az öngyilkos merénylők alkalmazása stratégiai szinten, stratégiai célpontok ellen történt. A Világkereskedelmi Központ vagy a Pentagon egyértelmű, de Irakban is az ENSZ központ, vagy az egyik legszentebb síita mecset felrobbantása mutatja, hogy az elérni kívánt hatást még mindig a célpontok minősége jelentette.
Ezzel párhuzamosan az öngyilkos merénylők mögött álló technikai szakemberek is egyre ötletesebbek lettek. Olyan innovatív ötletek jelentek meg, mint a Koránba vagy turbánba rejtett pokolgépek (utóbbival ölték meg az korábbi afgán államfőt), sőt – ez már igazán extrém példa – Szaúd-Arábiában a jelenlegi trónörököst egyszer egy olyan öngyilkos merénylő akarta megölni, akinek a végbelébe rejtettek el egy szerkezetet, amit egy SMS-üzenettel hoztak működésbe.
A technikai fejlődés másik iránya az öngyilkos merényletek „gépesítése” volt. Az adja magát, hogy egy személyautó, vagy teherautó sok szempontból hatásosabb lehet, mert sokkal több robbanóanyagot vihet magával. Ez önmagában nem volt teljes újdonság, az Hezbollah 1983-ban francia és amerikai katonák barakkjai ellen vetett be teherautókat, mintegy 10 tonnányi robbanóanyaggal, amelyek akkor több száz halálos áldozatot követeltek (de ez akkor még annyi szokatlan volt, hogy a teherautóknak csak a kerítésen kellett áttörni és egyenesen az épületbe tudtak hajtani). Afganisztánban, de főleg Irakban már úgy kellett megrobbantani a célpontokat, hogy a járműveknek gyakran esélyük sem volt belehajtani az épületbe, csak a közelében felrobbantani.
Évtizedes tapasztalat az öngyilkos merényletekben
Az Iszlám Állam, de már az elődszervezete azzal hívták fel magára a figyelmet, hogy az öngyilkos merénylők és a pokolgépek alkalmazását is szinte ipari szintre emelte. Az iraki polgárháború legsúlyosabb évei alatt (2006-2007) havi 300-700 öngyilkos merénylet és autóba rejtett pokolgép robbant fel. Ez már önmagában azt jelentette, hogy Bagdadban és környékén (ahol a legtöbb támadás történt) műhelyek tucatjaiban folyt az járművek átalakítása. Ez a fajta működés, ami évi több mint ezer gépjárműt jelentett, komoly – a nagyvállalatokra jellemző – folyamat szervezési lépéseket igényelt, ahol biztosítani kellett a gépjárműveket, a robbanóanyagot, az alkatrészeket, a szervizeket és természetesen a magukat az öngyilkos merénylőket is.
Amikor az iraki dzsihadisták végül Szíriába és áttették a működésüket, majd 2014-ben az Iszlám Államot is kikiáltották, már évtizedes tapasztalatokat szereztek az öngyilkos merényletek alkalmazásában. Az új „államuk” határain folyamatos harcban álltak az iraki, a kurd, vagy a más szíriai felkelőcsoportokkal és életükben először valamiféle frontok mentén kellett harcolniuk, hadviselésüket pedig jobban összhangban kellett hozniuk a reguláris hadviselés elveivel.
Egyrészt a szemben álló erők alakulatait és bázisait kellett támadniuk, majd új területeket megtartaniuk, másrészt most nekik is fix, és így támadható bázisaik, erőcsoportosításaik, „hadiüzemeik” voltak. A korábbi, terroristákra jellemző, rejtőzködésen alapuló harcmodorukat fel kellett cserélniük egy nyíltabb és könnyebben támadható hadviselésre. Ez a fajta hadviselés a Mad Max filmekre emlékeztető felpáncélozott acélszörnyeket eredményezett.
Az alapot a sok száz vagy ezer zsákmányolt páncélozott terepjáró vagy harcjármű jelentette (bár sima terepjárókat, és teherautókat is „sufnituningolnak”), amelyekre további páncéllemezeket, vashálókat hegesztenek fel.
Ezek a járművek sokszor a gyalogsági támadással együtt érkeznek. Két-három jármű megpróbálja áttörni a védelmet, kaput, ezzel megfélemlítve és megtörve a védőket, majd a terroristák második hulláma megkezdi az ellenállás felszámolását. A szír polgárháborúban több körbezárt légi támaszpontot több hónapos ostromokat követően általában így foglaltak el. A nyugati szakértők ezeket a felpáncélozott acélszörnyeket néha az Iszlám Állam tüzérségének, vagy még inkább „légi erejének” hívják, amely gyakorlatilag ugyanazt a célt szolgálja, mint a hagyományos hadsereg légi ereje.
Az biztos, hogy az Iszlám Államnál ma már az öngyilkos merénylők és a pokolgépek alkalmazása szinte hétköznapi gyakoriságúvá vált. A terrorszervezet „hírügynöksége” rendszeresen közli (természetesen angolul is) a megelőző időszakban végrehajtott „mártíromság műveletek” statisztikáit, részletesen lebontva, hogy hány támadást hajtottak végre, milyen célpontokat támadtak, milyen eszközökkel. Ezek a havi bontású adatok – amelyek meglepő módon összhangban állnak a nyílt forrásokból szerezhető információkkal – arról árulkodnak, hogy az Iszlám Állam a két éve tartó nyugati és orosz bombázások ellenére nem csak továbbra is jelentős kapacitásokkal rendelkezik, hanem az elmúlt hónapok vereségei és visszaszorulása ellenére tovább tudta az öngyilkos támadásokat.
A korábbi évek statisztikái szerint átlag havi 50 öngyilkos merényletnél több (az össze csoportok egybeszámolva) sosem történt, 2016-ban viszont az Iszlám Állam egymaga képes volt havi 80-100 öngyilkos támadást végrehajtani. Ebben éppúgy benne voltak a szemben álló katonai erők ellen végrehajtott támadások, mint a bagdadi Karrada negyedben elkövetett támadás, ahol egy nyergesvontatós teherautó robbanásának hatására kiégett egy teljes bevásárlóközpont, mintegy 130 halottat és 180 sebesültet hagyva maga után. A jövő kérdés mindenképpen az, hogy mi történik, ha egyszer legyőzik a terrorszervezet Szíriában és Irakban.
