A tizenkét éve tartó harcok miatt több mint 2 millióan kényszerültek elhagyni az otthonukat, ezen felül még 450 ezer embert kellett áttelepíteni 2014-ben, és csak idén januárban további 100 ezret. A kormány töretlenül katonai úton szeretné orvosolni a problémát, vonakodik egy olyan tárgyalásos, az egész országra kiterjedő megoldástól, mely hatással lehetne az összes konfliktusra és a demokratizálódás felé terelhetné Szudánt. Kartúm milíciákra alapozott, felkelőellenes stratégiája nemcsak eredménytelen, de pont hogy ellenkező hatást ér el: még jobban szítja és terjeszti a közösségek közti feszültséget.
A kezdetek
A konfliktus 2003-ban robbant ki. A helyi nem arab nemzetiségű, Fur, Zagava és Maszalit közösségekből származó felkelők forrongásaira a kormány az arab katonai csapatok mozgósításával válaszolt.Ők lettek gyűjtőnéven a dzsandzsavid, „az ördögök tevén”, ahogyan a nem arabok beszéltek róluk.
A dárfúri konfliktus az idők során hatalmas méretűvé dagadt. 2005-ig főként a kormánypárti, jellemzően arab milíciák és a nem arab, a felkelők segítésével vádolt közösségek harcát jelentette. 2006 után burjánzott el az ellenségeskedés, egymást vették célba az arab közösségek és katonai csapatok, nem arab milíciák is megtámadtak nem arab nemzetiségű csoportokat. Néhány arab csapat a saját kormánya ellen fordult, és a felkelő csoportok is megosztottá váltak és egymás ellen harcoltak.
Először 2006-ban kötöttek békét a felek, Abudzsában, Nigériában. Csupán egy felkelő frakció vett részt a tárgyaláson, az addigra már etnikai alapon elkülönült csoportokból. A békeegyezményt aláírók és a békét ellenzők közt is feszültség alakult ki, az elégedetlen arab milíciák is összecsaptak egymással és a kormánnyal. Az Afrikai Unió 2004-es Szudáni Missziójának (AU Mission in Sudan, AMIS) valamint az ENSZ és az Afrikai Unió 2007-es Dárfúri Missziójának (UN African Union Mission in Darfur, UNAMID) köszönhetően az erőszak kevésbé intenzíven pusztított, de egyre szélesebb körökben elterjedt.
A nem arabok
Amikor 2011-ben Dél-Szudán elnyerte függetlenségét, a háborúskodás újra fellángolt az új állammal szomszédos Dél-Kordofán és Kék-Nílus tartományokban. A dárfúri felkelők ekkor alapították meg a régebbi Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalom (Sudan People’s Liberation Movement, SPLM-N) északi szárnyából a Szudáni Forradalmi Frontot (Sudanese Revolutionary Front, SRF) és hozták létre bázisaikat Dél-Szudánban és Dél-Kordofánban.
2011-ben, 5 nappal Dél-Szudán függetlenné válását és egy hónappal a dél-kordofáni harcok kirobbanását követően is tárgyaltak a szembenálló felek. A dárfúri békéről szóló dohai dokumentumot (Doha Document for Peace in Darfur, DDPD) pár kisebb felkelő csoport, valamint a katonailag gyenge és kevésbé egységes Felszabadítás és Igazság Mozgalom (Liberation and Justice Movement, LJM) írta alá a szudáni kormánnyal, a megállapodásban foglaltak nagy részét azonban nem sikerült végrehajtani. Annak ellenére, hogy a mediátorok folyamatosan győzködik a dohai dokumentum aláírásától vonakodókat, a szudáni vezetés elállt attól, hogy újratárgyalja az ügyet.
2013 és 2014 között a Minni Minavi vezette Szudáni Felszabadító Hadsereg (Sudan Liberation Army, SLA-MM) volt a legaktívabb a felkelő csoportok közül. Folytatta a harcokat a keletre eső területeken az észak-dárfúri Mellit, és a dél-dárfúri Gereida közti részeken, folyamatosan elfoglalta és rövidebb ideig meg is tartotta a városokat. Egy másik, gyengébb csoport, az Abdelvahid Mohamed Ahmed Nur vezette frakció (SLA-AW) a Dzsebel Marra hegység környéki területeket tartotta ellenőrzése alatt, Dárfúr központi részén. A kezdeti két legfontosabb felkelő csoport egyike, az Igazság és Egyenlőség Mozgalom (Justice and Equality Movement, JEM) 2013-ban a dél-kordofáni területekre irányította csapatait.
A „demokratikus”, „egyenlőség”, „igazság” jelszavak a milíciák nevében ne tévessze meg az olvasót. Ezeknek a szervezeteknek nagyon kevés ideológiai töltésük van. Szinte mindegyikük használ gyerekkatonákat, és nemi erőszak brigádokat.
Fotók: Jászberényi Sándor
Véres nyarak
Az igazi erőszakhullám mindhárom vidéken a kormány által megindított “döntő nyári” csapásokkal indult meg, amikor a csak látszólagosan kontrollált arab milíciák a lázadók támogatásával megvádolt közösségeket támadtak meg, majd egymás ellen fordultak.
Az ENSZ és az UNAMID gyakran tévesen nevezi meg a sokszereplős konfliktus résztvevőit, és sokszor csupán “azonosítatlan fegyveres csoportokként” hivatkozik rájuk, ami ennyi szereplő esetén nem igazán meglepő.
A 2012 és 2014 közötti időszakban, Kutum, Hasaba környékén és az észak-dárfúri térségben a kormány elvesztette ellenőrzését a dzsandzsavid felett. Ennek orvoslása céljából 2013-ban létrehozták a Nemzeti Hírszerzési és Biztonsági Szolgálat (NISS) irányítása alatt álló Gyorsreagálású Erőket (Rapid Support Forces, RSF). A kormány úgy gondolta, a dárfúri arab milíciák átképzése, reguláris egységekbe való tömörítése és Dárfúron kívüli állomásoztatása jó módszer lesz arra, hogy semlegesítse a nehezen kezelhető katonai csoportokat és megerősítse a fellettük gyakorolt kontrollt. Sajnos nem vált be a terve. Az így létrehozott RSF ugyanúgy visszaélt a hatalmával Dárfúrban és Közép-Szudánban is, tovább terjesztve a törzsi konfliktust olyan területekre is, ahol eredetileg nem voltak harcok.
Az első RSF ezredet, 5-6 ezer főt a dél-dárfúri Abbala Rizeigat nomád törzseiből toborozták Mohamed Hamdan Dagolo “Hemmeti”, a szudáni hadsereg dandártábornokának vezetésével. Közép-Szudánban képezték ki őket, első “nyári hadjáratukat” pedig Dél-Kordofánban tartották, ahol a Nuba-hegység ismeretlen terepén súlyos vereséget szenvedtek a felkelők Forradalmi Frontjával szemben. Később Észak-Kordofánba irányították őket, ahol nagy pusztítást végeztek a fővárosban, al-Obeidben. Mikor újra délen jártak, a felkelők segítésével vádolt nem arab közösségeket támadtak meg, akik közül emiatt 2014 februárjában 30 ezren kényszerültek elhagyni az otthonukat.
A dszandzsavid a kormány ellen
Az arabok közötti ellenségeskedések a 2013-as harcokkal kaptak igazán erőre. A kormány ekkortájt kezdte elveszíteni a felfegyverzett milíciái feletti ellenőrzést. A legtöbb összecsapás oka, az észak-dárfúri Dzsebel Amir aranybánya kivételével, még a gyarmati időkbe visszanyúló földért és hatalomért folytatott versengés. Akkor és most is a legtöbb közösségi konfliktus a tradicionális földbirtokosok és az új jövevényként kezelt lakosok közti nézeteltérésekből fakad. Amióta az 1980-as években visszaállították a hagyományos földtulajdonosi rendszert, az “újonnan érkezők” próbálnak tulajdonosi jogokat és a földdel együtt járó, kiemelkedő pozíciókat szerezni.
Nemrégiben a kormány számos, etnikailag homogén közigazgatási egységet hozott létre, melyek élére egy-egy domináns helyi törzs vezetőjét helyezte. Ez a törzsiesedést elősegítő döntés azonban újabb feszültségek kirobbanására adott okot. Még az intézkedésből profitáló arab közösségek is bírálták a kormány “oszd meg és uralkodj” taktikáját. Úgy látják, a kormány csupán így szeretné a helyi konfliktusokkal lefoglalni a dárfúri elitet, hogy távoltarthassa őket a központi hatalmi harcoktól.
A belső arab ellentétek egymásnak ugrasztották az arab közösségeket és a kormány oldalán harcoló milíciákat is. Kartúm tartózkodott attól, hogy ezekben a konfliktusokban állást foglaljon, ezért a szembenálló arabok közül mindannyian a kormányt hibáztatják, mivel az nem támogatja őket. Mind megpróbálták ellenfeleiket felkelőként beállítani, hátha ezzel a saját oldalukra tudják állítani a kartúmi vezetést. Egy-egy arab közösség ismeretségei révén gyakran a félkatonai erők, a hadsereg tagjai, vagy a kartúmi politikusok közt is talált szövetségeseket, és az ő közbenjárásukkal sikerült némi előnyre szert tennie a csatározásokban.
Jelenleg körülbelül 200 ezer arab harcos tartózkodik a dárfúri térségben, ők többnyire félkatonai erők tagjai. Sokan közülük úgy érzik, a kartúmi vezetés cserbenhagyta őket. A kormány politikai és gazdasági okokból kényszerült arra, hogy megvonja milíciáitól a fizetésüket és az ellátmányukat, ezért azok ellene fordultak. Dzsundi al-Mazlumnak, “elhanyagolt katonáknak” nevezik magukat.
Az egyik ilyen “elhanyagolt milícia”, az észak-dárfúri Abbala Rizeigat Mahamid szárnya, élén Musza Hilallal. Hilal félkatonai szervezete volt a legbefolyásosabb arab milícia a dárfúri konfliktus kirobbanásakor. 2005-től kezdve egyre nagyobb függetlenségre tett szert, így tárgyalásokat tudott folytatni a hadsereg parancsnokaival, közvetítőkkel és felkelő csoportokkal is. Hogy a kartúmi vezetés visszacsábítsa Hilalt maga mellé, kinevezte a törzsi és helyi konfliktusok tanácsadójává, valamint beválasztották az országgyűlésbe is. Hilal azonban arany kalitkaként élte meg új pozícióit, ezért hamarosan kilépett a kormányon lévő Nemzeti Kongresszus Pártból (National Congress Party, NCP) és 2014 januárjában megalakította a Szudáni Ébredő Forradalmi Tanácsot (Sudanese Awakening Revolutionary Council, SARC), melynek céljául a dárfúri arabok képviseletét tűzte ki. Hilal Forradalmi Tanácsa a felkelők Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalmával 2014 júliusában egy “egyetértési memorandumot” is aláírt.
A felkelők többször is követelték Hilaltól, hogy a kormányzati erődökre mért csapásokkal bizonyítsa elkötelezettségét, ő azonban nem ment ilyen messzire. Ennek ellenére parancsnokai kötöttek megállapodásokat a felkelőkkel, és meg is támadtak kormányzati konvojokat és csapatokat, amikhez nyilván szükségük volt Hilal engedélyére.
A dárfúri kormányzók megpróbáltak erőteljesen fellépni a milíciák tombolásai ellen. Dél-Dárfúr kormányzója, Adam Mahmud Dzsar-al-Nabi határozatlan időre szükségállapotot hirdetett ki és a többi állam is követte a példáját, Kartúm azonban még mindig a katonai erők támogatásába öli minden energiáját.
A nem arab nemzetiségű közösségek belső feszültségei
A Dárfúr keleti síkságain élő, nem arab nemzetiségű törzsek sem egységesek. A Berti, Bergid, Mima és Tunjur közösségek sokat szenvedtek az arab milíciák és a felkelők, főként a Szudáni Felszabadító Hadsereg fosztogatásai miatt. Hogy visszavágjanak a felkelőknek, Berti lakosai a Zaghava törzsön álltak bosszút, mivel közülük sokan a felkelő mozgalom tagjai.
Bosszúhadjáratuk során, az Abu Zerega-i tömeges kivégzések alkalmával a Zaghava törzs civiljeivel is végeztek, ami miatt hatukat halálra ítélték. 2012-ben újabb Zaghava-civileket gyilkoltak meg Szigiliben az időközben Népi Védelmi Erőkké (Popular Defence Forces, PDF) formálódott Berti és Bergid törzs tagjai. Az kormány hadereje, az RSF sem kímélte a Zaghava törzs civiljeit, 2013 és 2014 között rajtuk torolta meg a felkelők Szudáni Felszabadító Hadseregétől elszenvedett csapásokat.
A felkelő csoportok közti ellentétek
A felkelők csapatát szinte már a kezdetek óta törzsi ellentétek és vezetői rivalizálások jellemezték. Kartúm szövetségeseivel, Csáddal és Katarral együtt arra törekedett, hogy megossza a legveszélyesebb felkelő mozgalmakat, és az Afrikai Unió és az ENSZ közvetítői is szerették volna, ha minél többen részt vesznek a békefolyamatokban. Mindez azt eredményezte, hogy mikor a béketárgyalások folytak, a kormány csupán egyenként, aprócska frakciókkal tudott egyezkedni. Időnként az ENSZ, az Afrikai Unió, az USA, Líbia, Etiópia és Dél-Szudán is megpróbálkozott a szétszakadt mozgalmak egyesítésével, de a legtöbb kísérlet a visszájára sült el, még tovább darabolta a csoportokat.
2014 tavaszán Mohamedein Orkadzsor a Szudáni Felszabadító Hadsereg észak-dárfúri parancsnoka Csád javaslatára megalapította saját frakcióját. Számos más politikus és katonai vezető is követte a példáját és kivált a Felszabadító Hadseregből. A Felszabadító Hadsereghez hűséges erők állítólag ezt követően megtámadták a kilépők falvait és családjait. Kartúm és Csád stratégiája úgy tűnik, azon alapszik, hogy megvesztegetik a felkelő csapatok parancsnokait, hogy el tudják őket választani a politikai vezetőiktől.
Elvetélt katonai megoldások
Dárfúrban, Szudán második polgárháborúja során 1983 és 2005 között, valamint Dél-Kordofán és Kék-Nílus tartományokban fellángoló konfliktusok csillapításánál a kormány olyan milíciákra és félkatonai erőkre hagyatkozott, mint a Népi Védelmi Erők, a Határőrök (Border Guards), a Központi Tartalék Rendőrség (Central Reserve Police, CRP) vagy a Gyorsreagálású Erők csapata. Egyikőjük sem bizonyult azonban hasznosnak, csupán még több forrongás melegágyává vált. A dárfúri katonai közbeavatkozás az elejétől kezdve ellentétes hatást váltott ki: a milíciák visszaélései arra ösztönözték a civileket, hogy csatlakozzanak a felkelő mozgalmakhoz, vagy támogassák őket, ezáltal a számuk százas nagyságrendről ezresre nőtt. Továbbá, a milíciák inkább a saját lokális és törzsi igényeik szerint cselekedtek és nem a kormány utasításait követték. Az utóbbi években az arab milíciákat ez egymás elleni, és a reguláris hadsereggel szembeni harc kötötte le, vagy éppenséggel ők is beálltak a felkelők csapataiba.
A dárfúri káoszban az arab és a nem arab nemzetiségű közösségek függnek a fegyvereiktől és a védelmüket biztosító milíciáktól. A kormány nagyban hozzájárult ennek a kialakulásához, bár néhány döntéshozó, köztük Basir elnök is felismerte, hogy ez az állapot az oka a legtöbb közösségi konfliktusnak. Sok tisztviselő javasolta, hogy vegyék ki a milíciák kezéből az irányítást, fokozatosan integrálják őket jól ellenőrzött, reguláris csapatokba. A hasonlóan létrehozott Gyorsreagálású Erők visszaélései azonban cáfolják a módszer sikerességét.
A dárfúri kezelhetetlen milíciák problémája Szudán többi részére is átterjedt és országos problémává vált, mely nem oldható meg fenntartható nemzeti konszenzus létrehozása nélkül. A felkelőkkel való tárgyalások mellett a kormány úgy tudná leginkább orvosolni Dárfúr biztonsági problémáját, ha leszerelné a milíciákat. A dárfúri békéről szóló dohai dokumentum aláírásakor is hasonló intézkedéseket kellett volna megtenni, de Kartúm nem tudta és nem is akarta végrehajtani a rendelkezéseket, mert attól tartott, hogy ezzel maga ellen fordítaná a fegyveres erőket. Valósak a félelmei, a milíciák leszerelését nem szabad siettetni. A régebbi biztonsági intézkedések azt mutatják, hogy ez akár éveket is igénybe vehet.
Azonnal meg kellene tenni azonban a szükséges kezdő lépéseket. A dárfúri háborúk ugyanis egyre több költséggel terhelik Szudán kormányát és polgárait. Csupán Dárfúrban mintegy 2 és fél millió ember vált földönfutóvá a harcok következtében. A nemzetközi közösség is hatalmas összegeket költött már a humanitárius válságra. Az ENSZ és az Afrikai Unió Dárfúri Misszióinak költségvetése 2007 óta évente meghaladja az 1 milliárd dollárt. Az évenkénti 700 millió dolláros humanitárius segélyt beleszámítva, a dárfúri konfliktusra fordított nemzetközi költségek 2003 óta már a 25 milliárd dollárt súrolják.
