Szabolcs története, ahogy fogalmaz, közhelyesen kezdődött – kulturális menedzser szakon végzett 2004-ben, de elhelyezkedni nem tudott, vagy ha ajánlottak is neki állást, még a diplomás minimálbért sem akarták megadni neki.
Jobb híján az építőiparban vállalt munkát, de pár év után onnan is továbbállt. Ahogy írja, hiába volt becsületes a munkáltatója, sokszor nem tudott az embereinek fizetni.
„Tulajdonképpen ez nem lett volna rossz munka, csak a jól ismert körbetartozás, ami átszövi az egész magyar építőipart ellehetetlenítette azt, hogy kiszámíthatóan meg tudjon élni az ember ebből belőle. Mert hiába dolgoztál egész hónapban, túlóráztál, vidéki “hetelős” melót vállaltál be, ha a főnök azt mondja, nem tud fizetni, bármennyire is szeretne.”
2007-ben tehát felkerekedett, és Ciprusnak vette az irányt, ahol néhány barátja is szerencsét próbált már korábban. Felszolgálóként kapott állást.
„Nem volt egy álom meló, de a fizetés nem volt rossz, volt valamennyi jatt is, ráadásul percre pontosan kaptuk meg minden hónapban a pénzünket, nyár is volt, a tenger egy kőhajításnyira volt a munkahelyemtől, szóval nem igazán panaszkodhattam.”
Volt azonban valami, amit nagyon nehezen tudott megszokni.
„Ez előtt a kalandom előtt egy nyaralástól eltekintve nem is jártam külföldön, éppen ezért nem is igazán tudtam felmérni, hogy miként vélekednek rólunk, magyarokról a világban. Itt ért először az érzés, hogy mit is jelent az, ha valaki úgymond bevándorló. Az első tapasztalatom az volt, hogy a reputációnkat nem hogy a nulláról, hanem még a nulla alól kell felépítenünk.”
Szabolcs úgy érzi, végül sikerült bizonyítania, de öt év után úgy döntött, innen is tovább áll. Angliában egy barátja hívására pályázott meg egy állást egy vidéki hotel éttermében, és 2013 óta ott dolgozik felszolgálóként. Szerinte a szigetországban az élet és az emberek sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint otthon.
„Nincs az az űzött tekintet az emberek arcán, ami sajnos annyira jellemző lett a magyar emberekre, mintha a nap minden percében azt várnánk, hogy merről és mikor zúdul a nyakunkba egy újabb vödör szar. A hivatalokban, a bankokban, a postán emberhez méltóan beszélnek veled, és próbálnak segíteni. A beosztásban szereplő munkaóra szent és sérthetetlen, amennyiben mégis változás történik, korrekten el van számolva a túlóra.”
Fotó: Europress
A fiatalember azt írja, sokkal szerencsésebb helyzetben van, mint a legtöbb kivándorló. Magyarországon van egy kis lakása, nincsenek hitelei és nincsen családja, akit el kellene tartania. Elvileg függetlenül jöhetne-mehetne a nagyvilágban, ha akarna. De nem biztos, hogy akar.
„Elsősorban és mindenekelőtt magyar vagyok. Magyarországon születtem, és bármerre is vetődjek a nagyvilágban, mindig is oda fogok tartozni, és végül remélem, mindig oda fogok hazatérni. Bár már évek óta idegenben élek, millió dolog köt az otthonhoz, családtagok, barátok, helyek, emlékek, amiket nem akarok, és nem is fogok feladni soha. Éppen ezért mondom azt, hogy bevándorló vagyok itt Angliában. Itt élek és dolgozok, de nem ez az otthonom. Az otthonom az a kis ház, ami elé leülök beszélgetni édesapámmal, az otthonom az a város, ahol felnőttem, az otthonom az a kis konyha, ahol a nővérem kávét főz nekem reggel, az a kiskocsma, ahová beülök a barátaimmal, hogy hosszú hónapok elteltével megosszuk egymással a közben történteket. Tulajdonképpen két szóval össze tudom foglalni, hogy mi az, amiért idegenben dolgozok és nem odahaza: LÉTBIZTONSÁG és KISZÁMÍTHATÓSÁG.”
Szabolcs azt írja, ő nem gazdag, sőt, Angliában csak a kötelező minimálbért keresi, de ebből ott legalább meg tud élni.
„Nagyon sokat beszélgettem édesapámmal, hogy meddig akarom még csinálni ezt a külföldi munkát, mikor gondolom úgy, hogy haza fogok jönni végérvényesen. Sajnos azt kellett válaszolnom neki, hogy fogalmam sincs… Hogy a szerény, de biztos és kényelmes megélhetést feladni a bizonytalan, agyonhajszolt, stresszes, kiszámíthatatlanért???”
Az Angliában élő fiú egyre több olyan magyarral találkozik, akik mindent hátrahagyva jönnek el Magyarországról. Devizahitelesek, családok gyerekekkel, akik hosszú távon terveznek külföldön élni.
„Ha csak néhány tucat, vagy pár száz ember dönt úgy, hogy megpróbálkozik a külföldi munkavállalással, arra még lehet legyinteni, mondván, hogy ez mindenki személyes ügye. De amikor már nem ezrekről és tízezrekről, hanem százezrekről beszélünk, arra már nem lehet azt mondani, hogy mindenki személyes ügye – az már közügy.”
Szabolcs még ennél is tovább megy.
„Ez azt jelzi, hogy az ország irányítói nem képesek ellátni a feladatukat, nem képesek megteremteni azokat a körülményeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy egy átlag magyar család tagjai, éljenek, dolgozzanak és felneveljék a következő generációt, és mindeközben biztonságban érezzék magukat. Hogy ismételjem magamat, ez igenis közügy, vagy sokkal inkább, és most lehet, hogy nagy szót fogok használni, tragédia.”
Szabolcs szerint a legszomorúbb az egészben, hogy míg korábban sok barátja úgy ment külföldre, hogy tervezte a hazatérést, mostanában egyre több olyan emberrel találkozik, akik inkább vissza sem néznek.
„Mostanában akárkivel beszélgetek, senkiben még csak fel sem merül a hazatérés gondolata, mindenki hosszú távra rendezkedik be, kocsit vásárol, lakáshitelen gondolkodik ( mert itt bele mer vágni), eseteleg a gyermekvállalás gondolatával kacérkodik.Talán valahol az a legnagyobb baj, hogy az ország irányítói, valamint a milliárdosokká, milliomosokká tett baráti körük és az egyszerű hétköznapi emberek között hatalmas szakadék tátong. Szétszakadt az ország társadalmi struktúrája, és az a legszomorúbb az egészben, hogy elvileg azok, akiket az egyszerű emberek juttattak oda, ahol vannak, döntéshozói pozícióba, akiknek értük, az ő életük jobbá tételén kéne fáradozniuk, nagy ívben leszarják az egészet, és csak a saját önző, törtető személyes előmenetelükkel törődnek. Ez szánalmas és kiábrándító.”
