Sylvia egy egész hosszú levelet írt nekünk. Szó van róla magyarságról, gasztronómiáról, hagyományról, családról.
„Angolul csörög az óra, angolul álmodom, és angolul bosszankodom, vagy örülök, ha úgy hozza az élet. Viszont az életem 15 evvel való visszapörgetése olykor eszembe juttatja ezeket a kedves sorokat:
‘Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.’Üzenek nektek Honfitársaim, legyetek akár gazdagok, akár szegények, boldogok vagy boldogtalanok. Olyan országnak vagytok a lüktető részesei, amit az egész világ tud, hogy hol van, feltalálóitok messze földön híresek. Az ételek, amiket főztök, soha sehol nem lesznek olyan ízesek, mint ott Magyarországon… Nem írja felül semmi a makói hagymát,szegedi paprikát és a magyar szívet, amivel főztök. Elismerem, ha az élet úgy dobja, akkor kimarad egy-egy ínyencebb összetevő a napi főztből, de mégis… a Ti ételeitek, nagyanyáink hagyományai… dédnagyanyáink receptjei… Sok olyan étel van, amit az ‘öreg mamák’ a mai napig úgy készítenek el, mintha még most is háború volna, és ‘vigyázni kellene’ az ételre. Ezt sem tudja senki jobban, mint a magyar ész, hiszen a nélkülözés sok-sok évtizedekig szinte természetes hagyományként ment tovább… Gondolok itt arra, amikor egy kevés kenyeret eltett a Nagyi, mert ki tudja hétfőn nyitva lesz-e a bolt… (Nyilvánvalóan nem a nyitva tartásra értette.) Nem sok helyen tapasztaltam a világban, hogy Mamának és Papának kiszedünk az ételből, és ha velünk él, nekik szolgáljuk fel először (vagy visszük el a házukba, frissen, melegen… ahogy azt kell). Közel az ötvenhez bátran mondhatom, hogy a magyar szív egy másfajta ötvözetből készül,mint máshol a világban… egy kifinomultabb, érzékenyebb anyagból, mint a „többieké”,legyenek bármely más nemzetnek a tagjai.
Szívem teljes szeretetével kívánok mindannyiótoknak BOLDOG, BÉKÉS, SZERETTELJES, SZÉP KARÁCSONYT, és kérlek Benneteket, legyetek nagyon büszkék arra, hogy magyarok vagytok.
‘Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.’
Soha el nem múló szeretettel, és egy – egész nemzetnek – a legmélyebb tiszteletemmel,
Sylvia Boesen”
