Kora délután indulunk Szulimániból Arbatba, a menekülttáborba. Az egység felétől könnyes búcsút vettünk. Ők visszatértek a sivatagba, hogy eltöltve az éjszakát csatlakozzanak a reggeli támadáshoz az ISIS ellen, amíg mi Hiúa Dzseffel Szulimaniba mentünk, hogy élvezzük a civilizáció olyan vívmányait, mint az angolvécé és a hideg zuhany.
Eredetileg úgy volt, hogy Dohukba megyünk, hogy csatlakozzunk a Kurd Munkáspárt (PKK) gerilláihoz, de Hiúának nagyon vészérzései lettek estére. Azt mondta, úgy érzi, hogy ha most elmegyünk, akkor valami nagyon rossz dolog fog történni és nem volt hajlandó autóba szállni.
Nekem, mivel nem hiszek a megérzésekben, akkor lettek rossz érzéseim, amikor reggel diadalmas pofával mutatta a hírekben, hogy Mala Bahter vezérkari főnők 15 autóból álló konvoját megtámadta az ISIS a Dohuk felé vezető úton, sokan megsebesültek.
Ha elmentünk volna, már mind halottak lennénk, a fejeinket pedig póznára tűzték volna, mert a vezérkari főnökkel ellentétben, mi nem páncélozott kocsival utazunk.
Szóval, Dohuk helyett Arbat felé vettük az irányt. A város alig egyórányira van Szulimánitól és itt már menekülttáborok is állnak. Egyébként egész Kurdisztán olyan, mint egy nagy menekülttábor – az ISIS offenzívájának kezdete óta, a kormányzati becslések szerint egymillió iraki menekült érkezett Kurdisztánba, míg Szíriából félmillió. Egész kis városok nőttek ki az utak mellett, menekülttáborok, fehér UNHCR-os sátrakkal.
Az, hogy nincs humanitáriánus krízis – magyarul a menekültek tudnak inni, enni és aludni – csak a kurdoknak köszönhető, illetve az olyan szervezeteknek, mint a vörös félhold vagy a fent már említett ENSZ Menekültügyi főbiztossága.
„Az iraki kormányzat egy fillér segítséget nem fizet” – mondja Hiúa. „Az itt elhelyezett embereknek csak Kurdisztán viseli gondját, hiszen Irak három hónapja nem fizeti ki senkinek még a fizetését sem.”
Az Arbati Általános Iskola épülete felé vesszük az irányt, ahol jelenleg 451 menekült él. A menekülthullámmal sokáig a kurdok sem tudtak mit kezdeni, ott szállásolták el az embereket, ahol lehetett, főleg közintézményekben. Bár menekülttáborokat már sikerült nyitni, sokan még mindig ilyen intézményekben élnek.
Éppen ebédidőben érkezünk. Az iskola folyosóján osztják a rizst és a valamilyen zöldségragút. Sokan a folyosón alszanak, az osztálytermekbe költöztek be a többfős családok. A tábor multikulturális, jezidik, türkmének, shabakok lakják. Mindannyiukat az Iszlám Állam üldözte el az otthonaikból. A 48 fokban legyek repdesnek és isszák az alvók izzadtságát.
„Itt mindenki végignézte valamelyik családtagjának a kivégzését”
Ezt Nijman Mohamed szunnita önkéntes meséli, az iskola korábbi igazgatóhelyettese. A szunnita többségű tanári kar tagjai, amikor meghallották, hogy az iskolát menekülttáborrá alakították, önkéntesnek álltak. A volt tanárok felügyelik jelenleg az élelmiszerosztást, hoznak orvost, gyógyszert, a kurd városi önkormányzat és persze a saját pénzükből. Mindezt úgy, hogy három hónapja nem kaptak fizetést, mert az iraki kormány nem folyósítja a fizetéseket.
„Sokszor kellett orvost hívnunk, de a legtöbbször itt szülnek meg a lányok” – mondja Nijman. „Már két kislányt neveztek el itt utánam.”
Arra a kérdésemre, hogy miért van ennyi terhes nő itt, a következő választ adják a dolgozók.
Az ISIS minden férfit megöl, aki nem szunnita muszlim, a nőkkel hasznossági fokuk alapján bánnak. Ha valamelyik emírjüknek (azaz tíz férfit már lefejezett muzulmán harcosuknak) megtetszik az egyik lány, akkor feleségül veheti. Ha a lány senkinek sem kell, akkor prostituáltat csinálnak belőle vagy szolgát.
Az idős és a terhes nőket késsel ölik meg, mert sajnálják rájuk pazarolni a töltényt. A terhes nőknek handzsárral felvágják a hasát és a szemük előtt vágják félbe meg nem született magzatukat, csak utána vágják el a torkukat.
Ez történt a jezidi Shihok családdal is, akik dermedten mesélik a történetüket.
A nagymamát, a nagynéninek a torkát a szemük előtt vágta át egy ISIS-katona. Letérdeltette őket, mögéjük lépett és a handzsárjával átmetszette a nyelőcsövüket. A családtagok még a haláltusájukat sem nézhették végig szeretteiknek, amikor a tizenhat éves tinédzser kislányt egyszerűen feltették egy teherautó hátuljára, és vitték Faludzsa felé, ahol „kiházasították”.
A férfiak később értek haza, ez volt a szerencse. Meg tudták ölni az éppen a családi ékszerek után kutató ISIS-katonát, és sikerült a többieket Kurdisztánba menekíteni.
A családok, akár napokkal a szülés előtt is inkább menekülnek a terhes anyákkal a sivatagon, a víztelen kopár hegyeken keresztül. Az ISIS sem kegyelmet, sem könyörületet nem ismer. Ezért születnek a gyerekek a menekülttáborokban.
A gyerekek egyébként nem sokat értenek abból, hogy mi történik itt. Hangosan zsivajognak, és nagyon tetszik nekik, hogy egy nyugati, kurd pesmerga öltözetben fényképez és kérdezget. A tinédzserek, idősebbek azonban sokat bámulnak maguk elé. A fájdalomtól a szemük olyan, mint a tört üveg.
Az olvasó nem tudja elképzelni mennyi történetet hallgattam végig, rimánkodást, szexuális ajánlatot kaptam, hogy vigyem el ezeket az embereket magammal.
Elmondhatatlanul hálásak a kurdok, azért amit értük tesznek, de úgy érzik, a Közel-Keleten kínhalálra vannak ítélve. A legrosszabb a számukra a várakozás. Várják, hátha kapnak bármilyen hírt az elrabolt lányokról, akármit, hogy melyik emír ágyasa melyik városban, hogy él-e vagy meghalt. Hírek azonban nem nagyon jönnek, a visszavonuló Iszlám Állam pedig mindent feléget és mindenkit megöl, mielőtt feladnák a területeket.
Egy édesapa, Abdullah Iszmáil Murad, tökéletes irodalmi arabsággal odajön hozzám, mutatja a lánya igazolványát és kérdezi, hogy nem láttam-e a frontvonalon Eijdát. Nem láttam. Azt reméli, mert mi mást is remélne, hogy életben van. Megkér, hogy fotózzam le, hátha valaki felismeri. Nem hiszem. Magyar lapban nem. Azért megteszem.
Csendben megyünk el a menekülttáborból. Az igazgatónő irodájában az egyik fiókban hagyok hatvanezer iraki dinárt. Nem sok, de ennyi van nálam.
Utána visszamegyünk Szulimániba, a fegyverpiacra, hogy töltényeket vegyünk. Amandzs és Tálíb a két velünk maradt pesmerga szótlanul tárazza be a dekára mért 7.62-es töltényeket a tárakba. Csak a szemük gyilkos csillogásából tudom, mire gondolnak.
