„Mikor egy katasztrófa helyszínére érsz, arra számítasz, hogy rendőrségi szalagok veszik körül a helyszínt, szirénák szólnak és rákiabálnak az újságírókra, hogy menjenek arrébb” – mondta az újságíró. „Semmi ilyesmi nem volt. Csend volt. A tűz már kialudt, sötét volt. Felhős volt az ég, a hold sem világított. Fejlámpákat használtunk, néztük az áldozatokat. Elképesztően szomorú volt, hogy senki nem jön és nem tesz semmit, itt voltak hagyva a mezőn” – fejtette ki.
„Olyan volt, mint a világvége. Rengeteg test hevert mindenfelé, de nem vettük észre őket egyből, mert nagyon magas volt a növényzet. Furcsa kettősség vett körül, a táj gyönyörű volt. De mindenütt furcsa pózba csavarodott testekre bukkantunk, egy részük még mindig az ülésükbe volt szíjazva. Nehéz volt feldolgozni” – mondta a New York Times újságírója.
„Az éjszakát a katasztrófa helyszínén töltöttük. Teljesen természetellenesnek tűnt az egész dolog. A helyiek is ezt érezték, ahogy a holttestek a házuk tetejére és kertjeikbe hullottak. Azt hiszem, az egészen úgy tudtam magam túltenni, hogy újságíróként tárgyilagosnak kell lenni, nem szabad hagyni, hogy megérintsenek az események. Logikus rendbe kell tenni a történéseket. De van, amit nem tudok kiűzni. Láttam az embereket, ahogy hevernek a fűben. Az arcuk eszembe szokott jutni és nagyon nehéz őket elfelejteni” – mondta Sabrina Tavernise.
