Először 2009 márciusában találkoztam az Iszlám Dzsihád egyik milíciájával, közvetlenül az izraeli „Öntött ólom” hadművelet után. Az övezet romokban volt, a bombázásban megölt állatok tetemei rohadtak a napon. Egy szekuláris palesztin újságíró kollégám szervezte le a találkozót, aki belépett a szervezetbe, hogy harcolhasson az izraeli szárazföldi megszállás ellen.
Egy babérligetben találkoztam a maszkos fegyveresekkel. Azért egy babérligetben, hogy az izraeli légierő ne lássa, hogy összegyűlnek a fegyveresek, lehetőleg ne lőjenek rakétát ránk interjúzás közben. Nem is lőttek. Az interjú sikerült, bár magáról a szervezetről vajmi keveset tudtunk meg, azt végképp nem, hogyan lehetséges, hogy bármikor felvesznek a soraikba bárkit, aki kész harcolni Izrael ellen. A milícia vezetője, aki Abu Mudzsahidnek nevezte magát egy dühös beszédben magyarázta el, miért helyes civilekre rakétákat lőni Izraelben, majd otthagyott egy halom fegyveres kamasszal a babérligetben. Addig kellett várakoznunk, amíg biztos helyre nem ért, mikor ez megtörtént telefonált és elengedtek minket a fiúk.
Ez azonban jó másfél órával később volt, az unatkozó kamaszok addig elszórakoztatták magukat. Kivették a kamerát a kezemből, egyszer „túszként” fotóztak le, röhögve nyomva az oldalamba a kalasnyikovot, majd miután ez megvolt, egyszerűen a kezembe adtak egy puskát és pózolnom kellett velük. Ez a története annak a képnek, hogyan kerülök fegyverrel a kezemben egy halom dzsihadista közé.
Nagyon kellemetlen magyarázkodásokon kellett volna keresztülmennem Izraelben, amikor jöttem hazafelé a Gázai övezetből, ha megtalálják nálam. Szerencsére nem találták meg. A kép azonban létezik, így minden létező fórumon elmesélem ezt a történetet, azt remélve, hogy elkerülhetem, hogy bárki is úgy gondolja, részt veszek egy a világon szinte minden ország által terrorszervezetként jegyzett szervezet fegyveres harcában vagy támogatom az ideológiájukat.
Fotók: Hír24/Jászberényi Sándor
Az Iszlám Dzsihád felemelkedése várható volt a térségben, jelenleg tevékenységüket nyögi többek között Izrael, Egyiptom és a polgárháborús Szíria is. A 2006-os Hamasz-puccs óta, az övezetben egyedül ez a katonai szervezet tarthatta meg a fegyvereit – nem véletlenül, így a Hamasz 15 ezer főt számláló hadserege után az Iszlám Dzsihád lett az övezet második fegyveres ereje a maga 8-10 ezer dzsihadistájával. Megerősödésükben nagy szerepet játszott a Hiszbullah vonal mellett (melyre később visszatérünk), hogy az övezetben egészen mostanáig üldözött Fatah-milícistáknak, akik visszautasították a harcot Izrael ellen a Hamasz oldalán, nem derogált soraikat erősíteni, mivel ellentétben a Hamasszal csak és kizárólag a fegyveres harcban (dzsihádban) érdekeltek Izrael ellen.
A magam részéről 2009-es románcom óta követem figyelemmel a szervezet működését, azóta jártam Iszlám Dzsihádos katonai temetésen, beszéltem a fegyveres szárny szóvivőjével Khálid Ál-Bátccsal, akinek arcképét pókerkártyára nyomtatta az izraeli hadsereg, hogy könnyebben felismerjék a a likvidálás céljából, voltam sajtótájékoztatón, kiképzőterületen.
Egy dolog nyilvánvalóvá vált számomra az évek során: Az Iszlám Dzsihádnak az ég világon semmilyen politikai elképzelése nincs. Itt van egy szervezet, nyolcezer fegyveressel, akik nem gondolnak a jövőre, már amennyiben ez nem terrorakciók megszervezését jelenti, hanem egyszerűen csak harcolni- és meghalni akarnak a szent ügyért. Ez pedig a “Zsidó állam beszántása” lenne.
Ez a szervezet azonban elképesztő befolyással rendelkezik a Gázai övezetben. Míg a Fatah harcoló alakulatának, az Ál-Áksza mártírjainak erőszakos felszámolását (értsd: ledobálták őket a tetőkről) egy szempillantás alatt elintézte a Hamasz, az Iszlám Dzsiháddal jobbnak látta megegyezni. Ennek pedig vajmi kevés köze volt ahhoz, hogy mindkét szervezett a Muzulmán Testvériségből alakult.
Az Iszlám Dzsihádot 1979-ben alapította Fáthi Shakaki és Abd el Áziz Áúda Egyiptomban, válaszul a Muzulmán Testvériség mérséklődésére. A szervezetet a ’79-es iráni forradalom inspirálta és hamar felszívta az összes militáns iszlamistát a térségben. Egyiptomban egészen 1981-ig különösebb probléma nélkül tudtak működni – ekkor azonban a Dzsihád jegyében sikeresen meggyilkolták Anúár Szadát egyiptomi elnököt, elsősorban azért, mert békét kötött Izraellel a Sinai félszigetért cserébe. Az elnök meggyilkolása után az egyiptomi hadsereg és biztonsági szolgálatok egészen Gázáig üldözték őket, a nyomás azonban akkora volt, hogy a szervezet jobbnak látta áttenni a székhelyét Libanonba 1987-ben.
A történetük innen kezd el érdekessé válni: a siíta Hiszbullah a keblére ölelte a szunnita szervezetet, az Iszlám Dzsihád módszereit gyakorlatilag a libanoni Hiszbullahtól vette át, s bár ’89-ben a bázisát Damaszkuszba tette át a szervezetet vezető Ramadán Shallah, a jó viszony a siítákkal végig megmaradt.
Ezért bánt a Hamasz mindig is kesztyűs kézzel az Iszlám Dzsiháddal. A Hiszbullah barátsága konkrét kapcsolatot jelent Iránnal – azzal az Iránnal, mely fegyverekből a Gázai övezet legkomolyabb beszállítója.
Mivel ellentétben a Fatahhal az Iszlám Dzsihád kormányozni nem akart, nem voltak direkt konkurenciája a Hamasznak, hagyták őket működni az övezetben. Ennek meg is lett az eredménye: csak az elmúlt három évben minden komolyabb rakétázást és terrorcselekményt, ami Izraelt érte az egyiptomi oldalról az Iszlám Dzsihád vállalta magára.
Hamasz közreműködéssel oroszlánrészük volt Gilád Shálit elrablásában is, és azok a beduin törzsfőnökök, akiket telefonon sikerült elérnem, megerősítették, hogy valószínűleg ők alkotják az Anszar Ál Bájt Ák Mákdisz (A Szent Ház oltalmazói) terrorszervezet gerincét, akik ellen jelenleg az egyiptomi hadsereg hadat visel a Sinai-félszigeten, izraeli beleegyezéssel, harckocsidandárokat és helikopter-zászlóaljakat bevetve.
A szervezet egészen 2012-ig Damaszkuszban tartotta székhelyét, de az eszkalálódó és erősen szektáriánus jelleget öltő polgárháború miatt eljött onnan, nem tudni hová. Egyes források szerint visszatértek a Gázai övezetbe, mások szerint az új főhadiszállás Kairó lett a Muzulmán Testvér Mohamed Murszi elnöklése alatt.
A Gázai övezetben gyakorlatilag átvették a biztonsági szolgálatok szerepét. A 2013-as rakétázások alatt több „izraeli kémet” végeztek ki, a fényképek, melyeken motorokhoz kötve húzzák Gáza utcáin a kivégzett palesztinokat bejárta a világsajtót.
A múlt héten telefonon beszéltem több palesztin ismerősömmel, elmondásuk szerint az Iszlám Dzsihád már a szárazföldi harcokra készül – igaz ez nem újdonság, tekintve, hogy 2009 óta készülnek az övezet egy újabb offenzívájára. Megkezdték a civil lakosság besorozását – líbiai, iráni nehézfegyverzettel készülnek az izraeli tankok ellen.
A milicistáik pedig meg akarnak halni – aki a szent ügyért, a dzsihád során hal meg ugyanis a mennybe kerül.
